többet ér mint a szó!

Valaki nagyon örül most, hogy végre rávettem magam arra, hogy megírjam az új bejegyzést.

Ne haragudjatok, de sajnos nem volt időm az elmúlt egy hónapban. Minden előbbre való volt most, mint az, hogy a hobbimmal foglalkozzak. Pedig higgyétek el, lett volna miről írnom, de egyszerűen lehetetlenség mindent összeegyeztetni. Rengeteg dolog gondolkodóba ejtett ebben az elmúlt négy hétben. Csak úgy pörögtek az események. Visszaigazolást kaptam az előző döntéseim és megállapításaim helyességéről, de szembesülnöm kellet azzal a rideg és kegyetlen valósággal is, hogy még mindig nem tudok megálljt parancsolni önmagamnak. Újabb kudarc, húzhatjuk a strigulát a falra, hajrá Flóra csak így tovább, hiszen ezekből tanul az ember. A lényeg az, hogy rendületlenül menjünk tovább előre. Ezt soha nem tévesztem szem elől. 

Vegyük sorra mi mindent kéne most megosztanom veletek:

·       Fátylat vettem a múltra, amely megmentett egy régi barátságot, és talán a maradék, amit mások az asztal alá söpörnének, még megmenthető lesz, egy hosszú beszélgetés által.

·       Időt szakítottam mindazokra, akik eddig a nagy hajtás és rohanás közepette a háttérbe szorultak.

·       Mindeközben azt hiszem, túljutottam azon a völgyön, ami előttem állt, és most újra felfelé visz az irány.

·       De, hogy ne csak a jót halljátok, megosztom veletek, hogy mindezekkel szemben ismét nem sikerült teljesíteni a magamnak tett ígértem.

Ma nem fogok mindent részletezni. Idővel (és mivel közeledik a vizsgaidőszak, most lesz időm) szépen sorban, végighaladunk az összesen. De most a legfontosabbra van szükségem, amit rögtön az elején találunk. Hiszen nem elég az, ha magamban letisztázom a dolgokat, sokat könnyít a lelkiismeretem az is, hogyha megosztom veletek. Nem azért, hogy visszaigazolást kapjak. Mindössze csak azért, hogy ezzel is könnyítsek magamon, ne kelljen majdnem fél év távlatából is ezt a terhet cipelnem. Valamint azért, mert olvasva, rögzítve, úgy, hogy nem tudnak félbeszakítani nagyobb esély, van arra, hogy végig hallgatnak, és értelmezik is a mondanivalómat, mintha én közvetlenül szemtől szembe, elfojtott indulatoknak szegezném azt. 

Borival a barátságunk akkor kezdődött, amikor bekerültünk a gimnáziumban. A közös zenei ízlés, stílus, és érdeklődési kör hamar összekovácsolt minket. Végig ott volt velem, a Leventével való párkapcsolatom alatt. Nem csak a barátom volt, hanem a bizalmasom, a testvérem, a lelki kapcsom. Nem kellettek szavak, hogy megértsük egymást, mindig minden egyszerre és gördülékenyen ment közöttünk. Az se számított, hogy a harmadik év után iskolát váltottam, ő mindig ott volt nekem, bármikor számíthattam rá és ez fordítva is így volt. Akkor azt hittem, soha semmi nem szakíthat el minket egymástól, hogy a mi kapcsolatunk különleges és nem lehet vége.

Egyetlen egy dologgal nem számoltam, azzal, hogy mint mindenki más ő se ismert valójában. De azt végképp nem hittem volna, hogy a „leleplezésem napján” Ő ugyanúgy ott fog állni mellettem, és fogja a kezem. Pedig ez történt.

 Nem vetett meg, nem volt mérges és nem intézett felém egy bántó, vagy megalázó szót se. Annak ellenére, hogy megérdemeltem volna, és tudom, ezzel a mai napig tisztába van Ő is. Abban viszont száz százalékig biztos voltam, hogy habár nem is mutatta, de hatalmasat csalódott bennem. Én pedig hajlandó voltam, ebbe az egy ténybe kapaszkodni. Hiszen csak akkor vagyunk képesek csalódni valakiben, ha szeretjük. Csak akkor tudnak nekünk fájdalmat okozni. De vajon képes volt-e Bori őszintén megbocsátani nekem? Mint utólag kiderült nem. 

Már voltak intő jelek, de nem vettem róluk tudomást. 2011 Október végétől, 2012 januárjáig még rendszeresen találkoztunk, mert közösen csináltuk a nyelvvizsgát. Aztán miután sikeresen le is raktuk azt, a rendszeresség az érettségire való készülés miatt kikopott a napirendünkből. Rengetegszer indítványoztam, hogy találkozzunk, és ő is sokszor felhozta a témát, de ezek a találkák valahogy mindig elmaradtak. Azt hittem, ez a büntetésem mindazért, amit ellene tettem. Elfogadtam, és soha egy szóval se említettem egy lemondott találkozót se. Még a leghülyébb kifogások ellenére se. Tudom, hogy voltak valós és nyomós okok is, de azzal is tisztába vagyok, hogy sokszor előfordultak nevetséges kifogások. Mindez odáig fajult, hogy a nyelvvizsga letétele után az első alkalom, amikor találkoztunk az májusban volt, a születésnapja és az írásbeli érettségik után. Ahol fény derült mindarra, hogy hiába tartjuk napi-heti szinten a kapcsolatot, nem tudunk már érdemben miről beszélni. Azon a délutánon olyanok voltunk, mint két idegen, akik sokat olvastak a másikról. Tudtak mindent, de mégse mertek rákérdezni semmire. Aztán nyáron kaptam egy két hetes szobafogságot, valamint teljesen megvonták az anyagi támogatásomat, mert tetováltattam. Annyi pénzem maradt, hogy lementem (mindenféle bejelentés nélkül, leléptem) a Balatonra, az Emese, Eszti, Dia hármassal. Ezek után nem maradt több pénzem, és nagyon nem is engedtek sehova. Történt ez akkor, amikor is Bori itt volt a faluba Edda koncerten, amire én az előző okokból kifolyólag nem mentem el. Jogosan sértődött meg, az előzményeket látva, de nem tudhatta mi lapul a háttérbe, és mint sokan mások a „beismerő vallomásom” után, Ő is kételkedni kezdett a szavahihetőségemben. Nem mondom, hogy nem érdemeltem meg, és nem érdemlem meg mind a mai napig. De akkor is rosszul esett. Hiszen, hogy kezdjen új életet úgy az ember, hogy ezentúl, minden kijelentését megkérdőjelezik. Tudom, magamnak köszönhetem, de azt hiszem az Ő részéről ez váratlanul ért. A végső csapást mégis egy nyári születésnapi party mérte a kapcsolatunkra. Beszélgettem ott egy fiúval, hogy miért az mindegy. Elmondtam neki az igazságot, amit akkor neki is leírtam, és a mai napig állítom és bárkinek az életére megesküszöm, hogy ez így volt, és semmilyen rossz szándék nem volt bennem, csakis az ő érdekeit néztem. Mégis máshogy mondták vissza az információt. Ekkor kaptam egy levelet, ahol, szebb szó nincs rá: lemond rólam. Nem érdekelt, hogy mit mondtak neki, mert ahogy azt a pár sort olvastam, tudatosult bennem, hogy soha nem bocsátotta meg azt, hogy olyan hosszú időn keresztül becsaptam. Nem azért volt mérges, amit mondtam, vagy amit visszahallott, hanem azért mert akkor hazudtam. Csalódott volt, és ahogy visszatartotta a sértettségét, úgy gyűltek az én húzásaim az ő számlájára. Itt telt be a pohár. Úgy érezte, hogy kiadtam valakinek, és innentől kezdve ő sérülékeny lesz. Nem voltam rá mérges soha, ezért meg főleg nem. A legszomorúbb az egészben, az, hogy nem éreztem úgy, hogy magyarázkodnom kéne. Azok szoktak magyarázkodni, akiknek van a rovásukon, és jóvá akarnak tenni valamit. Nem volt mit jóvátennem, és mint utólag kiderült igazam volt. Mi ketten tudjuk, hogy miben. Eltelt fél év, és én ezalatt, egy rossz szót nem szóltam róla senkinek. Ha kérdezték csak annyit mondtam, hogy nem értem. Sokszor eszembe jutott, hogy mi lehet vele, néha megkerestem, vagy megírtam egy levelet, amit aztán nem küldtem el. De a háttérből mindig szemmel tartottam az eseményeket. Szomorúan láttam, hogy amit mondtam és korábban ő is kijelentett az megtörtént. Aztán azt is, hogy ez még mindig egy kötélhúzás, ami aztán lassan ténylegesen lezárult. 

Örülök neki, hogy ki tudott lépni a gödörből. Annak is nagyon örülök, hogy habár tudtán kívül, de engem is hozzá segített ahhoz, hogy újra a felszínen járjak. Ehhez pedig nem kellet mást tennie, mint elengedni egy mosolyt. Ez a mosoly többet ért, mint bármilyen szó. Az igaz barátok tudják, hogy miről beszélek. Mikor félve körbenézel, és meglátod, hogy ott áll, és próbálsz úgy tenni mintha észre se vennéd. Aztán kicsit gyakrabban kell eltűrni a hajad, vagy hátrafordulnod valamiért, amíg a direkt-véletlennek köszönhetően elkerülhetetlen a tekintetetek találkozása. Na, akkor jelenik meg az a szelíd mosoly, amelyben benne van az egész múltatok, a sajnálat, és maga a megbocsátás. Benne van minden, amit szavakba nem tudsz kifejezni, és eszedbe juttatja azokat az időket, amikor nem is volt rá szükség, hogy bármit is kifejezz. Most pedig, ebből a mosolyból, újra értesz mindent! Aztán azt suttogod… sajnálom.

Irgalom

Írtátok egy páran, hogy mostanában csúszok a bejegyzésekkel. Mindig megígérem, hogy lesz, aztán mégis elmaradnak. Mindez azért alakul így, mert véletlenül se szeretnék félkész gondolatsort megosztani veletek. Azokkal a gondolatokkal, amikkel (habár leírtam de..) nem vagyok kibékülve, inkább kicsit később foglalkozok, mintsem félkész, kiforratlan vagy esetleg félreérthető bejegyzést közöljek veletek. Szóval, inkább várok. Egy olyan alaklomra, mint amilyen a tegnap estém is volt.
Nagyon meglepődtem, amikor megláttam a telefonomon a hívó fél nevét, viszont el se tudtam képzelni mit szeretne. Mint kiderült, találkozni, hiszen egy ideje nem láttuk már egymást, és azt hiszem, mondhatom, hogy elég jó viszonyt ápolunk ahhoz, hogy egy hónapos rohanás után igen is érdeklődjünk a másik hogyléte felől. Szóval találkoztam Robival. Beszélgettünk átlagos, hétköznapi dolgokról, mint suli, munka stb. Aztán valahogy magam se tudom miért, és hogyan de mélyebb vizekre eveztünk, és elmerültünk az érzelmes témákban. Csak úgy magunktól. Semmiféle kényszer vagy erőltetettség nem volt benne. Biztos tudjátok milyen az, amikor nem érzitek feszélyezve magatokat a másik előtt, tudjátok, hogy megértő fülekre találtok, és tényleg ott van valaki, akit érdekel, hogy mit éreztek. Tegnap este pont ez történt. Bevallom, megnyugtató volt látni, és hallani, hogy nem csak bennem dúlnak érzelmi viharok. Valamint jólesett, az a bizalom, amivel Robi fordult felém, nem hittem volna, hogy mi valamikor ilyen mély tematikájú dolgokról fogunk beszélgetni. Azt meg pláne nem, hogy az elmeséltek alapján körülbelül húsz perces kézfogást kéne tartanunk gyertyákkal megszentelt körökben, mert annyira egy cipőben járunk. Nem ugyan az a vihar tombol bennünk, de az alap koncepció adott.

Merni, vagy nem merni? Hogy mit? Újra utat engedni a saját boldogságunknak, amelytől jelenleg az aggályaink miatt, mindketten (valahol) tudatosan elzárjuk magunkat. De miért? Ahogy azt megtudtam, nem csak a jelenben, de az elmúlt egy évben is hasonló utakon jártunk, és mindketten elég zaklatott érzelmek birtokosai vagyunk. Mindezek tudatában érthető, hogy jelen pillanatban kételkedünk, és nem vagyunk biztosak a dolgainkban. Innentől viszont, had beszéljek csak a magam nevében. Nem írom le még egyszer mi történt, hiszen nagyon jól tudjátok. Több szemszögből bemutattam már nektek a múlt eseményeit. Tudom azt is megígértem, hogy nem lesz többé visszautalás a történtekre, és csak a jelen problémákkal foglalkozok. Sajnos most, meg kell szegnem az adott szavam. Ugye milyen ciki ez a szerelmi bánat téma? Egy ideig teljesen jól vagyunk, aztán valami akár egy fénykép, üzenet, vagy egy beszélgetés újra feltépi a sebeket és pillanatok alatt befordulunk. Most talán, csak azért nem kerültem újra a pad alá, mert az elmúlt időszakban egyéb okokból kifolyólag már régóta alatta vagyok. De térjünk vissza a mondani valómhoz. Szóval, ha tetszik, ha nem egy fontos szakaszt kihagytam a „Levente” történetből.
 Ez a rész a megbocsátás. Amihez az eddig elmeséltek alapján, nagyon rögös és hosszú út vezetetett. Felmerülhet a kérdés, hogy mi felett kéne szemet hunynom? Szögezzük is le, egyből. Nem azért voltam mérges Levire, mert megcsalt, ezen a tényen nehezen, de túltettem magam, és kevésbé érdekelt, mint azt, hogy nem volt mersze elém állni, és azt mondani, hogy: Ne haragudj Flóra, de ez így részemről, nem működőképes a továbbiakban. Ezért, és ezért… De azt, hogy a mai napig nem kaptam magyarázatot arra, hogy miként vált a tökéletes vasárnap délutánból egy szempillantás alatt életem eddigi legrosszabb, és legmeghatározóbb napja, a mai napig fáj.
Két dolgot kértem tőle a kapcsolatunk elején. Mégpedig a következőket: Mondja el őszintén, ha már nem szeret. Adja meg azt a tisztelet a kapcsolatunknak, hogy ezáltal rendesen le tudjuk zárni. Valamint, ha beleszeret valaki másba, vagy úgy érzi, hogy jobban hajtja a kíváncsiság, akkor mondja el. Nem lesz belőle harag, elfogadom és tiszteletbe tartom az érzéseit, de ne csaljon meg, mert másodszor nem biztos, hogy végig tudnám csinálni azt, amit az előzőekben. Beláthatjátok, hogy ez igen csak evidens kérés volt a részemről. De úgy tűnik egyiknek se sikerült eleget tenni. Nem baj, nem az én lelkem bánja. Nekem mindezek után csak kérdések maradtak, amikre nem kapok választ. Őszintén? Egy ideig érdekelt, és nagyon sokáig magamban kerestem a hibát (ez valahol, tipikus női hülyeség), hogy biztos nem voltam elég érdekes, szép, vonzó. Persze megvolt a magam sara, ezt is olvashattátok, de a mi kapcsolatunk iskolapélda volt. Túltettünk magunkat minden nehézségen, és tökéletesen működött az összhang is. Egy veszekedést leszámítva, nem hangzott el közöttünk hangos szó. Mindketten kompromisszum képesek voltunk, és tiszteletben tartottuk a másik személyes ügyeit. Ő se adott okot gyanakvásra, és én sem. Pontosan azért maradt bennem hatalmas harag, a meg nem válaszolt kérdések miatt. Amiknek kénytelen voltam én magam utána járni.
Minél több mindent tudtam meg, annál kevésbé hibáztattam magam a történtekért. A végére csak tisztán undor, és düh maradt bennem. Amit hagytam úrrá lenni az egész lényemen. Ez annyiban nyilvánult meg, hogy nem voltam hajlandó a köszönésre, ha véletlenül keresztezték egymást útjaink, nem válaszoltam a levelekre, egy teljesen érdektelen arcot próbáltam mutatni. Persze csak neki, hiszem kivédhetetlen volt, hogy ne találkozzak nap, mint nap egy ismerőssel, aki akarva akaratlanul is az orrom alá dörgöli, hogy éppen mi a helyzet a „Borsossal”. Mindig csöpögtettek háttér információkat, amiken jót szórakoztam, egészen addig, amíg el nem jött a nyilvános megaláztatásom napja. Amikor is, megjelent az egyik újságban egy cikk, ami egyértelművé tette a számomra azt, hogy mit is jelentett neki az együtt töltött idő. Szerencsére az írás megtalálható az interneten is (hurrá!) így szó szerint idézhetem nektek.
„Az előző évem nem sikerült olyan jól, mint ahogy szerettem volna. A felkészülésem zavartalan volt, de az eredmények mégis elmaradtak a várttól. Tavasszal a bresciai felnőtt Európa-bajnokságon csak a tizenkettedik–tizenhatodik helyen végeztem. Az ötvenméteres kontinensviadalra nem sikerült kijutnom, a világbajnokság pedig elmaradt, miután Szlovákia lemondta a rendezést. Keresem a rosszabb szereplés okait, néhányat találtam is, de ezeket nem szeretném a nyilvánosság elé tárni. A zavaró körülményeket okozó személyt pedig, mára már kiiktattam az életemből… ”
Azt gondolom, mondanom se kell, hogy ez mennyire földhöz vágott. Ha egy szerelem véget ér, nincs, ami jobban fáj, mint a másik érdektelensége, hogy ennyi volt, ennyit értem, azt elhinni se tudtam. Már nem azt az embert láttam többé, akit ismertem, akibe beleszerettem. Az a „Levente” soha nem beszélt volna így rólam. Igaz nem vagyok megnevezve az írásban, mégis mindenki, aki valamilyen módon kapcsolatba került velünk,  ezalatt az idő alatt, és kezébe vette az újságot, pontosan tudta kiről és miről van szó. Hogy sikerült mégis mindezek után megkegyelmeznem? Nagyon nehezen. Nem akartam paprikajancsit csinálni magamból, és azt mondani, hogy megbocsátok, de nem felejtek. Hiszen tudom, hogy a kettő összefügg. Ahogy múlt az idő, és új élményekkel gyarapodtam, felejtettem. A felejtés pedig úgy hozta magával a kegyelmet, hogy szinte észre se vettem. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy elmúlt. Nincs tovább. Csak az üresség maradt, és a bizonytalanság. Nem tudom, hogy mindezek után képes leszek-e egyszer újra hinni valakiben. Egy teljesen tökéletesnek hitt világot rombolt össze bennem, aminek minden egyes maradék hajszálába erőmet meghaladva kapaszkodtam. Kergettem az illúziót, ami szerint, minden jóra fordul majd. Nem így történt. Teljesen összetört a búcsúzás. Ha ezt az egészet tárgyiasítanom kellene, azt mondanám, olyan vagyok most, mint egy tükör, amit darabokra törtek. A megbocsátás a ragasztó, ami egyesítette a darabokat, de a törésvonalak megmaradtak. Hogy mikor lehet újra egynemű ez az egész? Mikor mondom azt, hogy átlépem a saját határaimat, és merek újra boldog lenni? Nem tudom. Egyelőre marad a bizonytalanság, és a kételyek. Csak az örökös kérdések maradnak… Jelen pillanatban két véglet húz: Semmi értelme szeretni valakit, ha úgyis elszakítanak tőle. ( Hiszen előbb utóbb bekövetkezik) Viszont, olyan nehéz megállni szeretet nélkül, ugye? 

pad alá...

Elgondolkoztam én is a saját helyzetemen. Az ember nehezen parancsol a  vérének, kellenek az új kihívások, de nem mindegy hol találjuk meg azokat. Keressük, és nem nyugszunk, amíg nem próbálhatjuk meg, milyen.

Igyekszünk minden percet kihasználni, tevékenykedni, olvasni, tanulni, okos dolgokkal foglakozni, jaj, csak nehogy agyalni kezdjünk megint…

Tételezzük fel, hogy volt egy jól bejáratott kapcsolatunk, amiben tulajdonképpen minden passzolt, kivéve azt a tényt, hogy egy kicsit megkopott már. Vége lett. Lezárult. Mindezek után ahelyett, hogy megpolíroznánk egy kicsit, kifényeznénk, az utunkat ott ahol lehet, kikalapálnánk a csorbát és tovább indulnánk, hagyjuk magunkat elcsábítani egy illúzió által. Ez az illúzió arról sutyorog a fülünkbe, hogy „szükséged van egy kis izgalomra, hogy csak ártatlan flörtölgetés az egész, hogy ugyan, jár ennyi neked, hogy nincs abban semmi rossz” főleg azok után, amik megtörténtek, mások ennél többet is megengednek maguknak…és így tovább. Mi pedig benyakaljuk, mint a csecsemő az álmot adó édes tejet. Mert könnyebb egy illúzió által kelletett valósnak hitt álomban ébredni, mint kinyitni a szemünket és rákacsintani az igazságra. Még akkor is, ha fáj. Pedig ha ilyen esetben a rációra hallgatnánk, akkor megkímélnénk magunkat a káros mellékhatásoktól  és következményektől. Ám nem az agy, hanem egészen más testrészek lüktetnek ilyenkor az emberben, amik arra ösztönzik, hogy vágja hanyatt magát az illúziónak. Engedjen a vágyainak, az érzéseinek és az érzelmeinek. Legyen önfeledt, és felejtse el a bűntudatot. Valljuk be, ez azért elég csábító ajánlat ahhoz, hogy csak úgy szavak és tettek nélkül hagyjuk. Persze amikor szeretnénk, vagy szükségünk lenne rá, akkor az Istenért nem következne be. Tipikus eset, és egyértelmű Murphy törvény az, hogy amikor megszállottan keresed a boldogságot, akkor messziről elkerül. Ám, mikor már lemondtál róla, és megbékéltél a saját helyzeteddel, aminek kezded élvezni az előnyeit, és újra hagyod magad kibontakozni, mindenki megtalál. Erre szokták azt mondani, hogy a szerelem a boldog emberekbe szerelmes. De mire végre kimondhatod, hogy újra boldog vagy, addigra megtalálnak. Hiába érzed csodásan magad, hiába vagy önfeledt, lassan tudatosul benned, hogy ebből a semmit mondó kis flörtből, a természetes kedvességből, és magától érthető jóindulatból, előbb utóbb baj lesz. Nem a bőség zavarara véget, hanem a sérülések miatt. Azon sérülések miatt, amik egy idő után elkerülhetetlenek lesznek. Hiszen tudjuk, jól mivel jár ez az egész. Ilyen esetben előfordulhat, hogy egy könnyű és felejthető szórakozás miatt elvesztünk valakit, akinek a kisujja is többet ért, mint annak a másiknak az egész lénye. Igen, sajnos bennünk van az, hogy mindig a rosszfiúk vonzanak minket, még akkor is, ha a múltban annyi csalódást okoztak.  Aki ekkora vérveszteséggel lépett már ki kapcsolatból, az pontosan tudja, hogy miről beszélek. Egy életre szóló baklövés terhét cipelhetjük ilyenkor magunkkal. Olyan ez, mint a zsákba macska! Hiszen az „ismerkedős fázisban” mi is szívesebben mutatjuk, a szelíd arcunkat, a jó modorunkat, és nem gyakran mutatjuk ki a fogunk fehérjét. Így könnyebben adjuk el magunkat, még akkor is, ha nem ez a valódi célunk! Ha csak szórakozni akartunk, jól érezni magunkat, és önhibánkon kívül pont ilyenkor tűntünk a legvonzóbbnak. De vajon mennyiben igaz az, amit látunk?  Mikortól hallgathatunk a szívünkre, és hanyagolhatjuk a józanész tanácsait? Annak a józanésznek, akik utóbb minduntalan szidtunk, és azt mondtuk, bárcsak rád hagyatkoztam volna.

De, mi van akkor, ha az ember egyszerűen nem tud dönteni, mert mindkét fél mellett (és ellen) nyomós érvek sorakoznak fel? Ha lenne rá lehetőségünk, akkor úgy tennénk velük, mint a jó háziasszony a tésztával. Ő is kétféle lisztet vesz elő, ha remekelni akar a sütésben. Mi is szívesen gyúrnánk össze a pasik jobbik felét egymással. A két jobbik oldal egyesítve mégiscsak hasznosíthatóbbnak tűnik, mint külön-külön. De, sajna, erre nincs mód. Bármennyire is szeretnénk megtenni, nem lehetséges. Vagy elfogadjuk őket úgy, ahogy vannak, a hibáikkal, erényeikkel együttvéve megalkotott kompozícióban. Vagy vállaljuk a súlyos feladatot, amit a legrövidebb út, az egyenes is üzen.

Az biztos, hogy a kettős flört „forgalmi engedélye” csak rövidtávra szól. Előbb-utóbb dönteni kell. Ilyenkor pedig, a kapcsolatok ősi törvényszerűségei nyomán könnyen előállhat a „két szék között a padlóra-esés” kellemetlen, de tipikus esete. Azt hiszem, hiába próbálnám elkerülni ezt az eshetőséget, csakugyan ez lesz vége. Hiszen a fűtött padlónál nincs lejjebb.

Mindezek ellenére, valahol messze, egy utolsó kis maradványa, az öntudatomnak, mély hangon kiabál. Messziről, de mégis ütemesen hallom a kérdést, főleg ha lehunyom a szemem. A kérdést, ami már eddig is, és ezután is ott fogja róni a köröket körbe-körbe, az összes többi gondolatom körül, és öblös hangon kiabálja, hogy: Miért ne?
Miért félek még mindig? Mire fel akadályozom meg a saját boldogságomat? Rendben most az vagyok! De honnan tudom, hogy nem lennék ennél boldogabb? Nem lehetek biztos benne! Mégis azt mondom, még nincs itt az ideje. Ezek után talán nem meglepő a végkövetkeztetésem. Úgy gondolom, jó gazda módjára nem árt mérlegelni az adott helyzetet. Ahogy ő is szétnéz birodalmán és mindent aprólékosan számba vesz, mielőtt új területekre vetné magjait, úgy te is fontold meg jól, hogy szükség van-e egy új szántásnyomra a régi, mély barázdás nyomok mellé.

( Tudom, világi nagy pesszimista vagyok, de hidd el, megvan rá az okom. Nem fogom bizonygatni a miérteket, nem is fogom leírni, mert még véletlenül se kell senki sajnálata. Én tudom, miért változott meg a hozzá állásom az ilyen, és ehhez hasonló dolgokhoz, és nem várom el, hogy megértsd.)

:)

Elkapott a vágy, hogy hódoljak egy régi szokásomnak. Úgyhogy ma fogtam magam és kimentem az erdőbe. Egyedül.

Régen mindig ezt tettem mikor összecsaptak a fejem felett a hullámok, és már nem tudtam mit kezdeni a problémáimmal. Szóval fogtam magam, felöltöztem és sétálni indultam. Szerencsére, ha erdőt akarok látni, akkor, nem kell messzire mennem. Igaz nem találok olyan nagyot, amiben könnyen eltévednék, de a megmaradt kis erdőrészletek pont elegek ahhoz, hogy kellőképpen egyedül érezzem magam, ha arra van szükségem. Most pedig volt rá.

Mentem a szokott útvonalon és meglepődtem, mennyire üresnek tűnik minden. Annak ellenére, hogy idejövök, mindig találkozok biciklisekkel, kutyát sétáltatókkal. De most nem volt kint senki. Lehet, hogy a rossz idő miatt, vagy az ünnep miatt. Nem tudom. Nem is gondolkoztam rajta sokáig, hanem mentem és céltudatosan kerestem a farönköt a réten ahova ki szoktam ülni. Most könyvet se hoztam magammal, pedig szoktam. Tavasszal gyakran kijövök olvasni. Valami csodás hangulata van! De most nem volt semmi és senki velem, csak a problémák. 

Megtaláltam a rönkömet, és meglepetten láttam, hogy összement. Nem ilyenre emlékeztem! Olyan volt mintha csak egy része lett volna önmagának. Pont olyan amilyennek magamat láttam akkor. Nedves volt, úgyhogy nem ültem le. Helyette besétáltam a kikopott, színtelen rét közepére, zsebre raktam a kezemet és megálltam. Egyedül voltam. De mégsem teljesen egyedül. Körülölelt valami, amit csak a csend egy kis szigeteként tudnék jellemezni. Mikor megállsz és megmoccanni se mersz, mert félsz, hogy történni fog valami, amit emiatt nem veszel észre. A csendnek azon ritka fajtája volt ez, amikor az ember a levegőt sem meri kiereszteni, nehogy elijessze azt a valamit, amire úgy vár. De nem jött semmi. Helyette, tökéletes nyugalom szállt meg. Nem emlékszem, hogy valaha is éreztem volna ilyen fokú békességet. Megnyugodtam, és el is felejtettem mennyi gond gyötör. Csak álltam a rét közepén, és nem érdekelt, hogy hideg van, vagy, hogy fúj a szél, és fázik a fejem. Legszívesebben lefeküdtem volna a földre, hogy minél közelebb érezzem magamhoz a csendet. A semmit. 

Végig gondoltam, hogy miért is jöttem ide? Nagyjából azokért a dolgokért, amiket leírtam már nektek. Amik szerint nem jutok dűlőre magammal, a régi hibáimmal, és amik korlátozzák az érzéseimet. De miért is érdekelnek ezek a dolgok? Bevallottam már számtalanszor, hogy tévedtem a múltban. Megbeszéltem a lányokkal a kisebb-nagyobb botlásokat. A hétköznapi akadályokat könnyedén veszem, a személyes problémáimmal pedig tisztába vagyok. Akkor miért van bennem a folytonos megfelelési kényszer? 

Nagyon sokszor előfordul, hogy mindent és mindenkit előtérbe helyezek magammal szemben. Olyanokat is, akik sokszor meg sem érdemelnék mindezt. Így magamra, már nem igazán van időm. Folyton rohanok, egyik suliból a másikba vagy éppen dolgozni. Aztán hazajövök, rendet teszek, mert az még mindig sérthetetlen. Végignézem, ahogy apám tönkreteszi félrészegen, amit előtte két órán keresztül rakodtam. Tanulok. Jobb esetben, ha van időm találkozok Szilvivel, vagy a lányokkal. De egyszerre nem tudok beosztani mindent. Balázzsal is több mint egy hónapja nem találkoztam! Igaz, hogy szinte minden nap beszélünk, de az nem ugyan az! Nem csak rájuk, magamra sincs időm. Pedig nagyon nagy szükségem lenne rá, hogy letisztázhassam a dolgaimat. Hatalmas szükségem lenne rá, hogy végre belekezdhessek egy új könyvbe! Hogy bezárkózhassak a szobámba és olvashassak, de egyszerűen nincs rá időm. Valahogy mások mindig fontosabbak, és előre valóbb nekik segítenem mintsem, hogy magamat kényeztessem! Mert egy könyv, most igen is kényeztetésnek számítana. Nem lesz ez így jó. Nem adok magamnak két hónapot, és be fogok golyózni. 

Tudom, most úgy hangzik, hogy nem szívesen segítek a többieknek, pedig ez nincs így. Nagyon is szívesen segítek nekik, ha kell, vagy rászorulnak. De miért mindig én segítsek, vagy én oldjak meg mindent? Nekik is vannak más barátaik, akik ugyan olyan fontosak. Nekem ki segít majd, ha már nem bírom ezt az egészet? 

Ez, ott a hidegben nagyot ütött. Észre se vettem, de hangosan rászóltam magamra, hogy most már elég.

Ahelyett, hogy mindent bírálgatnék, ahelyett, hogy a körülményeket és az embereket nekem tetsző alakzatba próbálnám hajlítgatni, foglalkozhatnék nyugodtan magammal. Valahányszor meglepetést hoz az élet, az első dolgom ezentúl az lesz, hogy magammal osztom meg. Örülök neki, és csak azután mondom meg másoknak, mikor már kiélveztem az első sokk örömét. Aztán, ha belső békém helyreállítása érdekében, valamilyenfajta cselekedetre van szükség, azt az utat választom, amely a nyugalomból ered. Magabiztosan cselekszem, mert biztonságban vagyok. Nem kell tartanom senkitől és semmitől. Én mindent megtettem mások boldogságáért. Ha később ismét útmutatásra van szükségem, ennek köszönhetően könnyen és gyorsan hozzájutok (legalábbis remélem, számíthatok viszonzásra).

Nem azért keresem a békét,a nyugalmamat, hogy szigorú elhatározásokat, és hosszú távon érvényes szabályokat hozzak, a többiekkel vagy magammal szemben. Hanem azért, hogy a döntéseim azonnal, ebben a pillanatban helyreállítsák az egyensúlyomat. Mert csak akkor lehetünk igazán jók, ha a békénk megvan odabent. De ez nem teljesülhet akkor, ha azt a kis darabot magamból százfelé próbálom osztani. Meg kell érteniük, hogy nem birkózok meg egyszerre ennyi mindennel. Éppen elég a saját gondjaimmal foglalkoznom, hisz látjátok, hogy ezekkel se jutok semmire.

Még egyszer megismétlem, hogy ez nem azt jelenti, hogy nem fordulhatnak hozzám a problémáikkal. Nem is azt, hogy nem szívesen segítek. Csak azt, hogy lehet várniuk, kell egy keveset, mert előtte elintézem a saját teendőimet. Persze ez megint szépen hangzik, és egy ideig biztos tudom tartani is magam a leírtakhoz. De túlságosan is jól ismerem azt az önzetlen Flórát, aki feladja majd, és a saját kárára megint mindenkit maga elé helyez. 

Paulo Coelho írt egy nagyon nagy igazságot, miszerint: „Győzd le önmagad és legyőzöd a világot.” Ebben az a legjobb, hogy igaza van. Ilyen a béke is. Pont ezért legyőzhetetlen, mert nem harcol senkivel, csak önmagával. 

Mire eddig a pontig elértem, már körbesétáltam minden jól és kevésbé ismert ösvényt. Megvizsgáltam az új csapásokat, és halálra rémített egy sündisznó, aki fogalmam sincs miért nem aludt ilyenkor. Úgy döntöttem ideje lesz hazaindulni. Mielőtt kiértem volna az erdőből, megálltam egy fél percre a temetőnél (az egyik pont ott van előtte), és elmosolyodtam. Mindenki szánja a holtakat, és sajnálja őket. Pedig szerintem nekik van a legkönnyebb dolguk. Hiszen senkinek egy rossz szava nem lehet rájuk. Nem gyötrik őket a problémák, és ott lapulnak egy gyönyörű emlékként a szerető szívek mélyén. A hiányuk csak nekünk tűnik fel. De nekünk megadatott az emlékezés képessége. Ők viszont, megtalálták a békét.

Én pedig elmosolyodtam, mert egyszer valaki azt monda nekem: „Kislányom, a béke egy mosollyal kezdődik!” ( Szeretlek Papa!)

Jól csak a szívével lát az ember....vagy azzal se!

Egy ember életében (és a lányoknál különösen), az anyai jó tanácsok száma, kiapadhatatlan! Minden életszakaszban megkapjuk a nekünk járó okításokat. Mindegy, hogy főzésre, öltözködésre, bőrápolásra, vagy éppen pasizásra, gyereknevelésre vonatkoznak. Én is sokszor írom le nektek, hogy: „Anyukám azt monda…”. Megint előjön a mondat, miszerint „Tudod kislányom, az élet addig ad fel neked egy leckét, amíg meg nem tanulod. Úgyhogy jobb lesz, ha neki állsz tanulni.” Csak azt nem értem, hogy a drága élet miért nem mondja meg mit kéne leszűrnöm a tanításaiból. 

Egy-két lecke azért megvan. De van egy, ami már jó ideje ismétlődik, és folyamatos csalódást okoz. Nem tudom behatárolni, hogy mire irányul. Talán a türelmetlenségemre, ami az állandó dühöm jelenlétét biztosítja. Vagy a kedves, naiv, jóhiszemű Flórára, aki mindenkiben csak a jót látja meg (legalábbis, csak azt akarom).

A dühről csak annyit, hogy a türelmetlenségem szüli, ezért van az, hogy azt úton-útfélen próbára teszik, több-kevesebb sikerrel. Erről  majd írok nektek egy másik bejegyzésben. 

Viszont a naivitás, fellobbantotta a haragomat magammal szemben.

Lehet, hogy ezzel tényleg kivágom az alattam lévő fát? Az a baj, hogy nagyfokú csökönyösség is járul mellé, ami még jobban megnehezíti a külső szemlélő dolgát.

Azért nem kell megrémülni, azt nem hiszem, hogy az élet csodaszép, és nem élek meseszerű álomvilágba se. Nem ragadtatom magam romantikus képzelgésekbe, miszerint egyszer eljön a nagy szerelem és akkor mindennek vége. Nem, és nem. Azért a naivitásnak is vannak határai. De ennek ellenére, kisebb dolgokban igen is megtéveszthető vagyok.

Soha nem voltam olyan ember, akinek ha azt mondják, hogy: „Figyelj vele, ne is állj szóba, mert gázos egy figura…” akkor megfogadtam a tanácsot, és elkerülöm az illetőt. Nem szoktam hagyni, hogy mások véleménye befolyásoljon. Mindennek szeretek én utána járni, és kitapasztalni. Hiszen soha nem tudhatom, hogy mennyire ismerték félre az adott illetőt, ki milyen viszonyban van vele, vagy éppen milyen hangulatban találják. Viszont, egyre inkább azt veszem észre, hogy néha nem ártana meghallgatni és megfogadni, pár józan tanácsot.

Érdekes, hogy mások meglátása nem, de az én jóindulatom annál inkább, és könnyebben manipulálja az érzéseimet. Ugye mindig azt mondják, hogy ki lehet kérni mások véleményét, de a saját döntésedben bízz.

Így volt ez az, Andris üggyel is. Mennyit hallgattam, hogy nem is érdemes nagy reményeket fűzni hozzá, hogy csak megégetem magam, és majd meglátom. Én csak hajtottam a magam igazát, hogy félre ismertétek… Velem nem úgy viselkedik, nyitott, és egyáltalán nem igaz semmi, amit előzőleg mondtatok róla. Jött a kontra, miszerint majd meglátod. Vagy, hogy Szilvi szavaival éljek: „Csak nehogy az legyen, hogy én megmondtam előre!” 

Nagyon sokáig úgy voltam vele, hogy milyen nagy reményekről beszéltek ti? Nincs itt semmi, csak beszélgetünk. Jól érezzük magunkat, aztán, szevasz. Nehogy már megmagyarázzák nekem, hogy ennek nem lesz jó vége. Minek? A semminek nem lehet semmilyen vége! Ha meg jól érzem magam, akkor nem mindegy? 

Találkoztunk párszor, szórakoztunk. Majd ahogy telt az idő, jöttek a kifogások. Hogy most ezért, meg azért nem jó. Hiába vártam másfél órát felöltözve, hogy egyszer csak megérkezik, nem jött. Annyi volt rá a válaszom, hogy Andris nekem nem kell magyarázkodnod, hiszen nincs közöttünk az égvilágon semmi, de azért szólhattál volna. Pedig igen is számon kellet volna kérnem, hogy mi történt. Itt lép közbe a naivság. Nem tudom ismeritek-e azt a mondást, hogy: A naiv emlékszik, és megbocsájt. Na, én ennek a mondatnak az élő példája vagyok. Nem csak ebben az ügyben, hanem bármelyik másikba is. De, hogy a történetnél maradjuk, az alábbi nem egyszeri alkalom volt. Én pedig elkezdtem hitegetni magam, hogy nyomós oka volt rá, neki is ezer dolga van, fáradt.  Még végül, mikor már sztereóba nyomatják az ember fejébe, hogy: Nézzél már körül!- Nem veszed észre mi megy körülötted? Akkor észhez kap…

Beütött, hogy mégis mit hittem? Nem csináltam, és nem mondtam semmi olyat, ami egyenlő lenne egy felkínálkozással, mégis azt tettem azzal, hogy vártam, és nem kértem számon a miérteket. Hogy ostoba vagyok, és magamnak köszönhetem? Jogos. De mindig utólag könnyű okosnak lenni. Ott akkor a fotelben, eszembe se jutott elgondolkozni ezen.

Hiába mondták előtte, hogy ez lesz, amíg én magam nem tapasztalom meg, addig nem is hiszem el. Most már ismerem az érem mindkét oldalát, a vicces, szórakoztató, ugyan akkor komoly, értelmes valamint a megbízhatatlant, szétszórt személyt is. Aki ha kedve támad szórakozni, vagy éppen egyedül van, keres. Bele se akarok gondolni, mennyi felesleges eszmefuttatástól kíméltem volna meg magam, ha engedek a makacsságomból, és hallgatok a többiekre. 

Félre ne értsétek, nem azt mondom, hogy pár rossz tulajdonság felborítja az összességében alkotott képet. Nem, ezek a csalódások megtanítanak arra, hogy hogyan kell kezelnünk bizonyos személyeket. Andrissal kapcsolatban arra tanított meg, hogy igen is erélyesen kell fellépni vele szemben, ha el szeretnénk érni valamit. Ehhez tartani is fogom magam a jövőben, de még meglátom lesz-e egyáltalán lehetősége jóvátenni a hibáit.

Viszont azzal számolva, hogy ez már nem az első eset volt, amikor a jóindulatom elvakított, azt kell, hogy mondjam, valamit mégiscsak rosszul csinálok.

Gondolkozhatok rajta, hogyan lehetne kiküszöbölni az ilyen hibákat, de egyszerűen semmi…

Mondhatnám azt, hogy óvatosabb leszek, vagy meghallgatom mások tanácsait és azok alapján igazodok az emberekhez, de ez se megoldás.

Mert azáltal tudom meg milyen valaki, ha több oldaláról is ismerem, és ennek vele járója a csalódás is. 

Itt lépett közbe a csökönyösség! Magamat legyőzni elég nehéz dolog.  Amit egyszer elhatároztam, az úgy lesz. Ha sikerül elhitetnem magammal, hogy a dolgok jól alakulnak, akkor nincs a földön senki olyan ember, aki megmagyarázza, hogy ez nem működőképes. A naivságomnak köszönhetően, én magam pedig nem fogok semmiből problémát csinálni. Ezen sürgősen változtatni kell.

Ez ám az igazi probléma! Mikor felismered a bajt, és tudod is, hogy mit kéne tenned. Elhatározod, hogy a következő alkalommal meg is teszed! Aztán mégse csinálsz semmit. Mert jön egy reménysugár, amiben bízol. Egy mosoly, amit megragadva elfelejted, hogy mik történtek ezelőtt. Pedig nem szabadna. Ott kéne lebegnie a szemed előtt minden egyes alkalommal, és visszhangoznia kéne a mondatnak miszerint: Most minden szép és jó, de amint kisétálsz azon az ajtón, nem leszel semmi más, csak eszköz, aztán várhatsz megint a kanapén…

Maslow

Hallottatok már a Maslow piramisról? Mondhatnám szükséglethierarchiának is. Ez a piramis Abraham Maslow szükségletelmélete, ami a jelen korunk motiváció kutatásának alaptétele. Gondolom, egyetértetek, ha azt mondom, hogy a szükségleteink motiválnak minket. De mik a szükségletek? Nem kellenek a tudományos meghatározások. Csak a józan eszünket használjuk. Én így ezt kaptam: A szükséglet hiányérzet, ami valamire ösztönöz. 

Na, nézzük meg miből áll a piramis, aztán elmondom mi a célom vele. A fenti képen Ti hét féle bontást láttok. De, én öt felé fogom csoportosítani őket. Ugye azt senkinek nem kell mondanom, hogy a piramisnak az a lényege, hogy minden egymásra épül! Tehát egyik tényező se valósulhat meg, az alatta levő nélkül. A piramisunk alapja a pirossal jelzett, Fiziológiai, vagy egyszerűbben Biológiai szükségletek (minden fontosabb példa oda van írva, nem kell feltüntetnem semmit). Ezt követi narancssárgával a Biztonság, majd citromsárgával a Szeretet. A következő három csoport, az Elismerés, Kognitív és Esztétikai szükségleteket összefoglalhatjuk egy szóban, Önbecsülés. Ha mindezen feltételek teljesültek, jöhet a „végső beteljesedés”, az Önmegvalósítás. 

Mikor először hallottam, rávágtam, hogy ez nem igaz! Elhamarkodott döntés volt. Ahogy próbáltam rácáfolni az állításra, egyre valószínűbb volt, hogy rosszul látom a dolgokat. Most próbálom a lehető legegyszerűbb módon elmagyarázni. 

Ha tetszik, ha nem a biológiai ösztöneink hajtanak minket. Biztos Ti is voltatok már vele úgy, hogy semmire nem tudtatok koncentrálni, mert éhesek voltatok. Minél éhesebbek lettetek, annál ingerlékenyebbé és rosszkedvűvé váltatok. Aztán, amint jóllaktatok azzal együtt csillapodott a kedélyetek is, megnyugodtatok.

Hogy egy másik példát mondjak, más szintekre vonatkozólag. Hányszor vesztetek össze a szeretteitekkel, vagy szerelmetekkel, azért, hogy biztonságban tudjátok őket?! Hányszor szóltak, ránk a szüleink, hogy ha kényelmetlen, ha nem AKKOR IS bekapcsolod a biztonsági övet! Ugyan így, a kisgyerekekre is erősebben, sokszor agresszívan szólunk rá, ha veszély helyzetet érzünk, de csak azért, hogy biztosan eltántorítsuk őket. 

A céljainkat is nehéz úgy megvalósítani, ha mi magunk se hisszük el, hogy képesek vagyunk rá, ehhez pedig szükség van a megerősítésre, a tudásra, és megértésre.

Elméletileg, ez a normális szükséglethierarchia. Hogy miért hoztam ezt fel? Mert végig gondoltam az én piramisomat. Amiben a citromsárga szintig, minden tényező ki van elégítve. De az Önbecsülés szintjén elakadok. Olvashattátok már, hogy miért és nem is kívánom tovább ragozni. Viszont szerintem, ezen belül se kell minden feltételnek teljesülnie ahhoz, hogy elérjük az önmegvalósítást.

Nézzük, nálam miből építkezünk:

·       Mások elismerése.

·       Tudás, értés, megismerés.

·       Szimmetria, rend.

Ha tetszik, ha nem, mindenkinek szüksége van elismerésre, nem vagyok és nem is leszek álszerény. Amit jól csináltam, és sikerrel vittem véghez, azt igen is ismerjék el. Nem kell dicsőíteni, csak vegyék észre. Viszont ha nem veszik észre, én magamat fényezni nem fogom. Ez így helyes. 

Tudás. Mióta olvasni tudok, imádom a könyveket, és mondhatjuk azt, hogy ráneveltek az olvasásra. Ahogy felnőttem, fokozatosan kezdett érdekelni a tini regényeken kívüli világ, a történelem, pszichológia, filozófia, és mindenféle más humántudomány tárggyal kapcsolatos nyomtatvány. Soha nem volt elég elolvasnom egy könyvet, mindig értenem is kellet. Kicsikén sokat nyaggattam a szüleimet, hogy magyarázzák el ez, és ez miért, vagy hogyan van. Imádtam új dolgokat kipróbálni, megismerni vagy megtanulni. Sőt, a mai napig kihívok akárkit egy kerékcsere versenyre! Rengeteget tébláboltam az autószerelő műhelyben. Apa a mai napig engem kér meg, ha segítségre van szüksége. A villamos dolgokhoz is értek egy keveset, hűtő, mikró, és egyéb háztartási eszközök szerelése mellet is sokat asszisztáltam. Szóval, azt hiszem, mondhatjuk, hogy elég sokrétű az érdeklődési köröm.

Rend. A szerelés, általában felforduláshoz vezet! Még szerencse, hogy az anyai oldal igyekszik lányként nevelni minket. Így a folyamatosan áll a bál, ha kuplerájra érkezik haza édesanyám. A Rend az szent és sérthetetlen. Ha nincs tisztaság, hallgathatjuk a véget nem érő monológot, az állatok és emberek közti különbségről. Arról, hogy lányok vagyunk, és ha valaki ide bejön, rögtön véleményt alkot rólunk. (Mintha egyikünk is udvarlók sorát várakoztatná az ajtó előtt… de erre is megvan a válasz, miszerint: soha nem lehet tudni!)

Teljesen mindegy, ha a fél karomat éppen amputálják, nekem akkor is rendet és tisztaságot kell varázsolnom! Ez már rutinszerűen, mindennapos programmá vált.

Ezekből építkezek én. Mégis az önmegvalósításnak csak bizonyos részeit érem el. Aztán tudatosult! Elérni a bennünk rejlő lehetőségeket.

A lehetőség, egy folyton változó dolog. Minden nap felér egy önmegvalósítással. Ha a mai napon tettem valamit, magamért akkor már teljesítettem a napi feladatomat. Ha tettem valamit, mások jólléte érdekében, legyen az érzelmi vagy fizikai támogatás, akkor már túlteljesítettem a saját magammal szembeni elvárásokat. 

Dolgozok egy nyomdában, diákmunkásként. Tegnap a délutános műszak vége felé, este kilenc órakor megkérdezte tőlem egy ott dolgozó, hogy miért mosolygok? Azt válaszoltam, azért, hogy a többiek is mosolyogjanak! Erre felnevetett, és Ő is elmosolyodott.

Észrevettem, hogyha pozitívan állunk hozzá a dolgokhoz, akkor a környezetünkben lévő sok-sok negatív dolog, hirtelen elkezd átformálódni. Az önmegvalósítás, hozzáállás kérdése. Kell, hogy legyen egy alapja az önbecsülésünknek, de nem kell, hogy minden felsorolt tényező teljesüljön. Abból kell építkeznünk amink, van. Persze törekedhetünk minél több építőelem megszerzésére, de bőven elég az, ha pozitívan közelítjük meg a dolgokat. Ha elhisszük, hogy képesek vagyunk rá, (és bízunk a tudásunkban) bármit valóra válthatunk, az ésszerűség keretein belül. 

Kívánom nektek, hogy minden nap érjétek el az önmegvalósítást! Ha nem megy, akkor egy mosoly egyenes út lehet a célig! 

Őszintén...

Most utoljára vagyok hajlandó a beismerő vallomásra. Tudom már megtettem korábban, a blog első felvonásában, de ugye annak megszűntetésével, eltűnt a bejegyzés is. Habár gondoltam arra, hogy bemásolom, úgy ahogy volt, és újra közzé teszem ugyan abban a formába, de rájöttem, hogyha mindent kitöröltem onnan, mert nem tetszett, akkor valószínűleg ide se kellene feltenni. Rontaná az összképet, és nem is illene bele a mostani elbeszélések stílusába. Így újra írom. Kicsit más szemszögből nézve, egy év távlatából, tapasztalat gazdagon. 

Szóval. 2011 júliusában, véget vettem egy folyamatnak, ami akkora már, hét éve végig kísérte az életemet. Beismertem a hazugságaimat. Hogy mit és hogyan, kiknek hazudtam azt hagyjuk, akiket érintett a dolog, velük megbeszéltem mindent, és azóta is vállalom a következményeit. Van, akivel azóta se beszéltem egy szót se. Volt, aki mellettem állt akkor, és itt van ma is. Van olyan is, aki úgy tett, mintha túl tudna lépni a dolgokon, és mikor azt hittem rendbe jött minden és elnyertem a megbocsájtást akkor, a legváratlanabb és kiszolgáltatott helyzetben zúdította rám a sérelmeit, és szúrt hátba. Nem, nem mondom, hogy nem érdemeltem meg. Igen is jogos volt, amit tett. Nem tudok vele mit kezdeni, csak elfogadom. Várható volt, hogy nem fogja mindenki azt mondani, hogy megérti miért tettem, és büszke rám, hogy bemertem vállalni mindenki előtt a tetteimet, erre fel voltam készülve. Számítottam arra, hogy innentől kezdve összedől minden, amit HAZUGSÁGBÓL, olyan gondosan és óvatosan építgettem. Arra, hogy miután ledől a védelmet nyújtó álca, majd megvetnek, elkerülnek, és egyedül a semmiből kell újra építenem mindent. Nem mondom, hogy nem ez történt, de mégse olyan mértékbe, ahogy én számítottam rá. Persze mindenki meglepődött, és sokáig nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Mégis pár nap, és hét után megkaptam a visszajelzést arról, hogy nem vagyok egyedül, hogy támogatnak, és fogják a kezem, ha szükség van rá. Tudtam, hogy ezzel nincs letudva a dolog. Eljátszottam a bizalmukat és most újra meg kell szereznem. Ami hét év hazudozás után, nem lesz (és nem is volt) a legegyszerűbb feladat. Ekkor kezdtem el írni ennek a blognak az elődjét, azzal a céllal, hogy elmeséljem a történetem. Azt, hogy milyen úton jutottam el, a boldog, kiegyensúlyozott életemtől, egy hamis életkép felépítéséig. Aztán rájöttem, hogy semmire se vezet az önsajnálat. Vállalni kell a felelősséget, azért amit tettem, de nem ilyen módon. Nem kell a sajnálkozás, az elismerés, az se hogy azonosuljanak velem. Nincs rá szükségem. Arra volt (és van is) szükségem, hogy azok, akik végig mellettem voltak, megértsék, hogy miért is tettem mindezt. 

Szögezzünk le valamit! Hazudni nagyon komoly munka, és nagy erőfeszítés. Tudnod kell, hogy kinek, mikor, mit és hogyan. Nem engedheted meg, hogy máshogy adj elő akármit is. Mert mint minden, amit magáról mond, az ember terjed, a hazugság (mivel magától érthetően egy szépített dologról van szó) még ennél is jobban, gyorsabban, és egyre többen ismerik meg az áltörténeted. A másik fontos része, hogy mindig kell, hogy legyen igazság alapja. Ha csak egy ezrelék is, de legyen. Például az én eget rengető röplabdás karrieremnek, két hét edzés volt az alapja. Vagy, hogy egy másik példát hozzak, kilenc évig verseny táncoltam, de soha nem volt Kristóf nevű táncpartnerem, aki tragikus körülmények között hunyt el, egy autó balesetbe. ( Nem kell ítélkezni, ezeket én más beismertem, meghurcoltak miatta, csak azért írom le, hogy legyen rálátásotok a dolgokra.) Azt viszont soha nem tudtam megmondani, hogy mire volt ez jó. Igazából végig se gondoltam, mire kimondtam a hazugságokat, addigra egy húszfős társaság közepén álltam, és nem léphettem vissza azzal, hogy bocsánat, ez nem igaz, csak imponálni akartam. Ez minden alkalommal így volt, végig se gondoltam mi lesz ennek a következménye, hogy mikor fogok lebukni, vagy mikor vágja a fejemhez azt valaki, hogy ez nem igaz. Mindegy is, ennek már vége, de a mai napig viselnem kell a következményeit. Azoknak az ítélkezéseit, akik akkor magamra hagytak. Az utóhullámot a kis hazudósról, akinek egy szavát se lehet hinni. Kénytelen voltam szakítani a társasággal, és szarból, újra várat építeni. Önerőből, őszintén és kiszolgáltatottan. Nagyon kemény meló és már tudom, hogy miért választottam anno a könnyebb utat. De, attól függetlenül, hogy vannak, akik mellettem állnak, és szereztem új barátokat valamint igyekszem tartani az ígéretem miszerint semmi hazugság (… és megmondom nektek, hogy nem mindig sikerül betartanom, de ha így alakul, akkor akarva akaratlanul is leleplezem magam a többiek előtt. Nem vagyok rá büszke, de egy rossz szokást igen nehéz levetkőzni, ezt se lehet egyszerre abbahagyni. Megvan a folyamata, mint minden másról való leszokásnak.) és tartom a száznyolcvan fokos fordulatot. Azért észreveszem a rombolást magam körül, és megvannak a dolog visszaütői. Mondok is rá egy példát, ami ezen a nyáron történt, és nagyon megrázott. 

Megbeszéltük Diával, Emmával és Esztivel, hogy elmegyünk egy közeli kis faluba, egy gyülekezeti hétvégére, és ott várjuk a felvételi ponthatárokat. Megmondom őszintén nem nagyon volt kedvem hozzá, mert amúgy se áll közel hozzám a vallás, de belementem, mert meg akartam adni az esélyt, és mert se Diát se az anyukáját nem akartam megbántani vele. Viszont a lányoknak (Emma, Eszti) elmondtam, hogy nem sok affinitásom van ehhez az egészhez. Az ominózus hétvége előtt egy héttel, elmentem nőgyógyászhoz, gyógyszert íratni. De, nem kaptam gyógyszert, csak egy beutalót jövő hétre, (pont a tervezett kirándulás napjára) mert találtak egy porcosodást a méhszájamon, amit le kellet venni. Erre hazaérve, egy üzenet várt Esztitől.

- Ennél nagyobb, hülyeséget nem tudtál volna, kitalálni, hogy megúszd a gyülekezeti hétvégét? Nem is tudom, hogy juthatott ilyen az eszedbe…

Teljesen le voltam, döbbenve, és csak annyit írtam neki, hogy én örülnék a legjobban, hogyha ez kitaláció lenne. 

Ekkor tudatosult bennem, hogy hiába csinálok én akármit is, mindig ott marad bennük a tüske. Akkor eszembe jutott, az hogy a megbocsájtás nem egyenlő a felejtéssel. Ha, mindenki megtudja bocsájtani a tetteimet, attól én még nem fogom tudni kitörölni az emlékeiket. De megbocsájthatnak-e nekem, ha nem tudnak felejteni? Vagy innentől kezdve átpakolják ezt az emléket egy felesleges mappába és nem foglalkoznak vele?  Ebben az esetben, innentől kezdve minden állításom, a megkérdőjelezés állapotába kerül, majd onnan elbírálásra, és ha igaznak ítélik meg, akkor éppen szerencsém volt. Nem tudom, hogy fog ez hosszú távon működni. Vagy miként fogok kikerülni egyszer a saját magam árnyékából. Én megtettem az első lépéseket, az igaz barátaim mellettem állnak, az újjak már tiszta lappal, mindenféle szennyes nélkül ismernek, és ha nem muszáj, nem teregetek ki előttük. A hazugságokkal hadilábon állok, és tudom nem kéne, de a mai napig rosszul érint, ha valaki felhozza a témát, vagy megkérdezik miért. Én ezt a részét az életemnek, lezártam, és most azon fáradozok, hogy a foltokat javítgassam. De sokat tanultam az esetből. Ez volt életem eddigi legnagyobb esése, és én felálltam a földről, összeszedtem minden bátorságomat, és szembenéztem azokkal, akik mindezt végig nézték, és emelt fővel mentem tovább előre. Nem foglalkozok azzal, ami volt, már elmúlt. Nem engedem, hogy visszahúzzon. Elengedtem azt, aki voltam, hogy azzá válhassak, aki leszek! Csak az számít, hogy fogják a kezem, és ha botlok, akkor visszarántanak a valóság talajára!

Megetetted a halad?

Az elmúlt két hétben csak úgy pörögtek az események. Időm se volt írni. Közben ért hideg is, meleg is. De nem csak engem, a lányokat is forrázza-hűti az érzelmi vihar rendesen, szóval volt miről beszélgetnünk a hétvégén. Elsősorban el kell mesélnem, milyen büszke vagyok Emmára, hogy megtette azt a fontos lépést, amit a „Dáviddal” való kapcsolat analízis felállításakor boncolgattunk, tehát vallott. Nem érdekes mi lett az eredménye, akkor is nagyon nagy lépés volt tőle az, hogy megmerte tenni mindezt. Ő veszít a visszautasítással, és nem Te!- ezt jegyezd meg! Én tudom milyen kincset veszített, sajnálhatja! Volt okunk örülni is, mert Eszti és Bubi is megélték a hároméves kort. Hurrá, örömtánc stb. Majd koccintunk rá legközelebb!  Dia pedig, az egész hétvégét a Mackókájával töltötte, rájuk fért! Úgyis olyan ritkán látják egymást mostanában. Szóval a kezdeti kis „Dávid” incidenst leszámítva, minden egész jól alakul, a Ráday utca háza tájékán, és ennek én igazán és tiszta szívből örülök! A magam részéről, tartom az itthoni frontot… egyenlőre több-kevesebb sikerrel, azaz tengődöm a semmiben ezzel az „Andris” üggyel. Meg persze minden mással is. Tudjátok, a baj csőstül jön. Hát ez most teljesen igaz. Nem elég, hogy a suliba, munkába, de még otthon is repetázok a balhé étlapról. Persze nem önszántamból, hanem úgy ahogy a libát tömik… erőszakkal, és ahogy ez lenni szokás, szépen kivetítődik minden másra is. Így pont idejében, betelni látom a poharat, és zavarnak bizonyos dolgok. Például az, ahogy Eszti és Dia a párjukkal vannak, hogy Emma is szépen lassan egyenesbe jön…(ezt direkt nem szándékozom elkiabálni) én meg ugyan ott tartok ahol eddig. Sehol. Szóval eldöntöttem, eddig és nem tovább. Pontot teszek ennek az „Andris” ügynek a végére. Mától kezdve, nem jelentkezem, nem keresem (nem mintha eddig olyan sűrűn előfordult volna), nem teszek semmi felé irányuló mozgást. Vége.

 Ezzel nem azt mondom, hogyha ő keres, akkor nem válaszolok rá, hanem azt, hogyha mégis, kétszer is meggondolom, hogy mit reagáljak. Azért ideje, észhez kapni. Még a végén lejáratom magam. Ezen kívül van ezer és egy, más dolgom is, nincs időm azon aggódni, hogy akkor most készen kell lennem estére, vagy sem. 

Nem játszunk olyat, hogy beetetjük a halakat, aztán nem fogjuk ki őket. Ez akárhogyan is nézem nem sportszerű dolog. Egyszer meglehetett játszani, többször nem. Szóval, ha Ő így, hát akkor Én is. 

Amint ez a dolog, megfogalmazódott bennem, meg is nyugodtam. Ha már felismertem a helyzetet, akkor csak nem lehet olyan nagy baj ?!  Megvan az első lépés, jöhet a következő! Be is kell tartani! Igen, ugyan is kimondani marha egyszerű, leírni és megosztani másokkal, már egy elvárás. Viszont az, hogy ne csapjam be saját magam, ismét… az hatalmas felelősség, ami megint csak rajta múlik. Tehát csak magamban csalódhatok, ha nem sikerül teljesíteni az elvárásaimat, ami azáltal, hogy leírtam és beharangoztam már a Ti elvárásotok is lehet. Kérdés képes leszek rá? Nagyon remélem, hogy igen. De azért, megkérdeztem Szilvit is.

- Nem,… ismerlek mami! Lássuk be azért elég kiszolgáltatott helyzetbe vagy ahhoz, hogy olyan könnyű legyen nemet mondani. 

Igaza van! Eddig az volt az érvem, hogy legalább nem fekszem össze mindenkivel. Van egy állandó. Ebből baj nem lehet, és tisztába vagyok vele, hogy többet nem is várhatok, és nem is várok. Így indultunk. Aztán mégsem így alakultak a dolgok. Nem tudom kizárni érzelmeket. Azt nem mondanám, hogy szerelmes vagyok, mert nem. Csak érzelmileg kötődök egy szinten. Azt viszont, már nem tudom megmondani, hogy miért?! Talán mert jólesik, hogy azokon az estéken törődnek velem, és valamilyen formában, de kialakult egy bizalmi kapcsolat. (Ő sem dicsekszik, én se mesélek másnak! Nem vagyok naiv, tudom, hogy ez így nem igaz, és persze akikben nála is jobban megbízom, elmondom, ahogy Ő is.) Ami az én esetemben egészen ritka, és talán pont ezért is alakultak így a dolgok. Pedig szó sincs semmiféle romantikáról. Csak világi nyelven „filmezünk”!  Ez épp ahhoz elég, hogy túl legyünk a biológiai szükségleteken, és kicsit komolyabban beszéljünk, mint a nap más szakaszaiban. Felhozzunk kicsit személyesebb témákat, amit másokkal nem feltétlenül osztanánk meg. Összebújjunk, simogatjuk egymást, egy ideig-óráig aztán, szevasz! Ha csúnya szó, ha nem, jobban nem tudom kifejezni magam, és csak azt tudom mondani, hogy ez egyfajta kölcsönös szeretet koldulás. Ami addig elég, ameddig tart.

Csakhogy, itt a gond. Ez nekem már nem elég. Persze abban az idő intervallumban elvegetálok vele, de ez olyan, mint az elvonó után újra rászokni a drogra. Kétszer gyorsabban zuhansz vissza a mélybe, és kétszer annyit akarsz, mint előzőleg. Aztán azt veszem csak észre, hogy milyen jó lenne odabújni valakihez, beszélgetni, átkarolni.  Na, itt mondtam azt, hogy ez nem mehet tovább. Mert, még véletlenül se szeretném magam gyermeteg álmokba kergetni, és ahogy „Andrist” ismerjük, (bárcsak ne így lenne) de nem telne tőle többre, mint egy röpke álomra, ami csak addig tart, amíg a padló meg nem fog.

Igen, jogos lenne azt mondani, hogyha már most elásom a dolgot, akkor ne is csodálkozzak. Tudom, nagyon jól, hogy a puding próbája az evés. De azzal is tisztába vagyok, hogy ebbe a pudingba, belefájdulna a fogam. Ezt sajnos, nem csak én látom így! Néha észreveszek egy-két jelet, ami rácáfol erre, aztán ha összességében nézem a képet, be kell látnom, hogy ezen nincs mit szépíteni. Csak el kell fogadni, ha tetszik, ha nem! Az a baj, hogy más dolgában könnyű okosnak lenni, de a magam ügyeiben soha nem boldogultam jól. Hiába kérem ki a többiek véleményét, valahogy mindig sikerül az ellenkezőjéről meggyőződnöm. Majd meglátjuk. Pontosan ezért leszek kíváncsi arra, mennyire sikerül fegyelmezni magamat. 

Egy biztos, ameddig tudom, tartom az elhatározásomat, aztán majd kiderül mi lesz belőle. Ez nem csak a puding próbája lesz, hanem az enyém is. Azt viszont nem ígérem meg, hogyha közbeszólnak bizonyos testi szükségletek, akkor szikla szilárdan kiállok a döntésem mellet. Azért mégiscsak emberek vagyunk, és ha vágom vele a fát magam alatt, ha nem, igen is jobbnak látom, ha még mindig egy kezemen megtudom számolni, hány pasival volt dolgom, mintsem, hogy gyűjtsem a trófeákat. Ebben az egyben biztos, hogy „Andris” is egyet ért velem. Ha nem így lenne, akkor nem keresne. Viszont, nekem ezentúl, válogatnom, és mérlegelnem kell az adódó lehetőségek közül. Hogy a végén, ne maradjak egy hal, akit csak jól beetettek aztán otthagytak. Világossá kell tenni, hogy nem egyoldalú a dolog, és ahhoz, hogy ez működő képes, és szabályozható legyen, vagy neki is együtt kell működnie velem, vagy hagynunk kell az egészet. Egyelőre, a hanyagolás felé dől a fa, egy biztos… én nem mozdítom semerre! A következő lépést neki kell megtennie, aztán utána beszélhetünk...ha nem felejtem el megint, felhozni a témát, az érzelmek koldulása közben…

TB-nek!

Talán megbocsájtjátok, ha ezt a részt egy valakinek ajánlom, azért, hogy magyarázatul szolgáljon a tegnapi beszélgetésünkre.

Ugyan is szóba kerültek a bejegyzések, és megkaptam, hogy igen csak pesszimista hozzáállással vizsgálom a dolgokat. Ez tény, nem tagadom, és el is fogadom. De felmerült a kérdés, hogy miért? Pontosabban had legyek bátor bemásolni…: „Ki, vagy mi vette el a kedvedet akármitől is?  Hihetetlen számomra, hogy fiatal lányok, de nem is csak lányok, hanem fiatal korombeli emberek így gondolkodnak. Falramászok ettől…. (aki eddig olvasta a blogot, úgyis tudja, miről van szó, aki nem az olvassa el a többi bejegyzést is) Ennyi? Most akkor volt két szerelmi csalódásod, és úgy gondolod neked elég volt, és akkor mindenben a rosszat látod? Tudod mennyi lesz még?...” Már tegnap is mondtam, hogy egyet értek ezzel, és igazat adok. Tényleg a béka segge alól nézem a világot, főleg a párkapcsolati dolgokat. Nem tehetek róla, ezt hozta ki belőlem a csalódottság. Viszont tehetnék ellene, ha akarnék. Akarok! Minden nap kész megerőltetés, hogy ne gondolkodjak azon, hogy mi lesz akkor, ha valakit újra közel engedek magamhoz és aztán megint összedől minden. Pedig nem kéne. Nem én írtam előzőleg, hogy minek görcsölni ilyen dolgokon, ha a szerelem akar, úgyis megtalál!? Dehogynem, mégis az ellenkezőjét teszem, a „Pap bort iszik, vizet prédikál” elven. Ne haragudjatok! Nemhogy azon fáradoznék, hogy minél jobban érezzem magam, és a hátam mögött hagyjam a problémákat. Igazából megvan ez, egy bizonyos szintig. Eljárok bulizni, mindent csinálok, csak ne kelljen otthon lenni, és a négy falat bámulni. Jól érzem magam, de ahogy pár bejegyzéssel előbb is írtam, ez nem azt jelenti, hogy boldog is vagyok. Elnevetgélek, szórakozok, élek. De valami hiányzik. Nincs meg a motiváció, nincs miért és nincs kiért, és ha az ember nem motivált semmi és senki iránt, akkor nagyon nehéz pozitívan hozzá állni a dolgokhoz. Hogy hol veszett el? Nem, nem a pasik miatti sok csalódásból. Hanem abból, ahogy az ember felépített önbizalmát lerombolják. Az, hogy egy lányt megcsalnak úgy, hogy az nem adott rá semmi okot az egy dolog. Túl lehet élni, lehet bizalmat építeni, nehezen még egyszer. Másodszorra megtenni ugyan ezt, egy (az előzőekből kifolyólag) ingoványos bizalmi lábakon álló kapcsolatban, az már csak a hab a tortán. Ilyenkor akarva, akaratlanul is elgondolkozik az ember lánya, hogy akkor biztos vele van a baj, és mivel nem kap senkitől az ellenkezőjéről szóló visszajelzést, el is hiszi. Nem csak ez játszott közre a dolgok alakulásában, soha nem kaptam szinte senkitől bíztató szót. Mindig az ment, hogy: Ezt ne csináld! Ehhez nem értesz! Nem tudsz Te semmit! Hogy nézel ki? Nem vagy elég nőies…stb. Higgyétek, elfolytathatnám, de nem akarom. Mihez vezet ez az egész? Olyan szintű önbizalom hiányhoz, aminek nincs látszata, belülről mégis zabálja az embert. Mindig is tudtam uralni az érzéseimet, amit nem akarok, hogy lássanak azt nem szokták észrevenni. Szinte senki nem gondolná, hogy ez a probléma forrása, pedig de! Egyszerűen nem vagyok képes elhinni azt, ha egy fiú közeledni próbál felém. Az előzőekre építve, kapásból az jelenik meg, hogy egy ideig-óráig, lehet, hogy jó lenne a dolog, de úgyis az lesz a vége, mint az előzőknek. Nekik se voltam, fontos, akkor, neki miért lennék?! Ők se láttak bennem semmit, akkor ő mit lát?!  Ebből kiindulva, egyértelmű, hogy mindenkinek elég nehéz és rögös utat kell bejárnia, hogy elérhessen hozzám. Azt, hogy mindezzel mit lehet kezdeni, nem tudom. Csak azt, hogy most megint kiadtam magam nektek/ neked. Tudom nem jó színlelni a jólétet, de jobb mintha szánnának. Ez az én problémám, nekem kell megbirkóznom vele. Mégpedig azért, mert ha a többiek tudnák, hogy mivel állok szembe, attól tartok akarva- akaratlanul megszaporodna a dicséretek, és elismerések száma. Tudom, jó szándékkal tennék, de már bennük lenne a tudat, hogy a Flórát igen is bíztatni kell. Meg kell neki mondani, hogy jól csinálja. Ezt nem szeretném, ne azért mondják, mert ezzel segíteni vagy hitegetni akarnak. Mondják azért, mert ezt gondolják, spontán, mindenféle előzmény nélkül… de, még akkor se biztos, hogy elhiszem. Viszont, mindenképp jólesne. Csak az baj, hogy ilyenre, szinte soha nincs példa, ami nem könnyíti meg a dolgomat. Szögezzük le, hogy ez nem egy elhatározás, nem azt jelenti, hogy elkönyveltem, hogy soha senkinek nem leszek elég jó. Arra meg főleg ne gondoljunk, hogy az elérhetetlen véget nem érő szerelemre vágyok. Ugyan kérlek, ne áltassuk magunkat! Ennyire én se vagyok hülye. Biztos leszek újra boldog, szeretnék is újra nagyon boldog lenni! Nem adom fel. Az, hogy jól érzem magam, már most nagy lépés az előző fél évemhez képest, erről még aláírások listáját is be tudom mutatni. Hatalmasat ugrottam felfelé, a szakadék aljáról. Erre mondtam azt, hogyha nem ismerjük az egész történetet, és csak egy részlet alapján ítélkezünk, könnyen a félreértés hibájába eshetünk.  Nem sajnálom magam, és nem kudarcként könyvelem el ezt az egészet. Jó tanuló pénz volt, és nagyon sokat komolyodtam, és fejlődtem ennek köszönhetően. Ma már teljesen máshogy, látom a dolgokat, mint egy évvel ezelőtt. Sajnálom is azt az időt, amit siránkozásra pazaroltam. Rájöttem arra, hogy vannak értékeim, és azok, akik ezt nem veszik észre, így jártak. De nem szeretek ajtóstul rontani a házba. Kiadni magam, hogy ez vagyok én tessék, elfogadsz így? Ezért van, hogy szinte mindig okozok meglepetéseket, még a hozzám legközelebb állóknak is. Miért? Mert félek, ha tudják, hogy milyen vagyok valójában, akkor azt majd ellenem fordítják. Megint a negatív hozzá állás. Remélem hamarosan lesz, aki rácáfoljon erre. Egyelőre, magam is meglepődök, hogy ilyen rövid idő alatt, mennyivel több mindent megtudtál már most rólam, mint mások. De ez még nem jelent semmit. Csak várok. Szépen türelmesen, addig, amíg kell. Amíg azt nem érzem, hogy újra van egy személy, aki megérdemli, hogy feltétel nélkül őszintén megbízzak benne. Szeretném, hogy legyen. Hogy egyszer valaki, azt mondhassa, hogy nem versz át… ismerlek. De eddig  nincs. Marad a félelem. Az önbizalom hiány. Legalább megfelelési kényszerem nem lett… még az a szerencse. 

Hogy vagytok?

Tegnap szerettem volna írni egy bejegyzést, de nem tudtam miről. Pedig a női magazinok honlapjait is meglátogattam, hátha megszáll az ihlet, olvasok valamit, amiről lenne miért véleményt alkotni, de semmi. Bezzeg most, hogy otthon maradtam tanulni, beadandót írni, dokihoz menni, persze, hogy eszembe jutott valami, amit aztán nem lehet szó nélkül hagyni.

 Éppen azon gondolkoztam, hogy lenne jó összekötni a kiértékelt tesztek eredményét a beadandóhoz, amikor a kezembe akadt az egyik srác lapja. Végig néztem még egyszer, átolvastam a jegyzeteimet, és az értékelését biztos, ami biztos, hátha tévedtem. De nem. Aztán megnéztem a többiekét is, senki nem produkálta azt az eredményt, amire én előzőleg számítottam. Akiről azt hittem, hogy a képi (vizuális) érzékelése fog dominálni, annak a hangi (auditórikus) észlelése sokkal fejlettebb volt. Akire pedig, rögtön ráhúztam az auditív jelzőt arról pedig kiderült, hogy érzés, érzelem orientált (kineztetikus). Ezt, egyrészt azért hoztam fel, mert innen indult a gondolatmenet, másrészt meg azért, hogy rögtön egy példával szolgáljak. Hiszen ebből is látszik, hogy attól függetlenül, hogy ismerünk valakit, nem tudjuk milyen is ő valójában. Én az összes embert ismerem (van, akit jobban van, akit kevésbé) akik segítettek nekem. Mégis mindannyian meglepetést okoztak. Belegondoltam, hogy mennyire igaz. Mindenkiről tudok dolgokat, mit szeret, mit nem, milyen zenét hallgat, mivel tölti az idejét, és egy általános jellemzés is megy. De ezeken kívül semmi. 

Mindig csak azt kérdezzük meg mindenkitől, hogy: „Hogy vagy?” szinte már rutinból, ezzel kezdünk egy beszélgetést. Akár személyesen akár a neten keresztül beszélünk, de érdekel ez minket valójában? Általában előre tudjuk a választ: „Köszi, jól!” de, vajon igaz ez? Biztos ti is voltatok már vele úgy, hogy összefutottatok egy rég nem látott ismerőssel, akinek nincsen mindennapos rálátása az életetekre, és nektek szegezte ugyan ezt a kérdést. De, ha volt is problémátok abban a pillanatban, nem mondtátok, mert amúgy se találkoztok vele olyan sűrűn, hogy érdekelje. Meg amúgy is minek panaszkodnátok, és terhelnétek mást a gondos, bajos ügyeitekkel? Ezzel sokan így vagyunk, inkább magunkra erőltetünk egy álmosolyt, mintsem kimondjuk, hogy mi bánt minket. Egyszer azért, mert azt hisszük, ha valaki érdeklődik, azt csak illendőségből teszi, és valójában fikarcnyit se kíváncsi arra, hogy is vagyunk valójában. Másodszor pedig azért, mert mi magunk nem szeretnénk rázúdítani senkire a lelki szemetünket. Egy ritkán látott ismerős esetében ez még talán, rendben is van. De ha a barátaink, nem őszinték velünk a problémáikat illetően, és kerülgetik a forrókását mintsem, hogy kimondják mi bántja őket, az ahhoz vezet, hogy ismerni és szeretni fogjuk őket, de nem fogunk tudni róluk semmit. Nem fogjuk tudni azt, hogy milyenek a valós őszinte érzéseik, és így azt is nehéz lesz felismerni, ha éppen bánatuk van. Így aztán segíteni se tudunk időben. Nem megoldás, ha a barátainknak nem beszélünk a gondjainkról, problémánkról. Igen, nagyon nehéz valakit beengedni az érzéseidbe, hogy lássa, mi megy benned végig, mit gondolsz, és miért gondolod azt. Tudom, mert én is küszködök vele, nem szívesen engedek be senkit, nem csak azért mert nem akarok, hanem azért is, mert nem szeretném, hogy kiismerjenek. A kiszámíthatóság sebezhetőség- tudom, ezzel az állítással lehet vitatkozni, és ha valaki késztetést érez rá, állok elébe, de az én véleményem ebben az egy dologban nem fog változni- ha tetszik, ha nem. Ha problémám van, amit nem akarok senki nyakába zúdítani, akkor elbújok a világ elől. Telefon kikapcsolva, ajtó becsukva és hagyjanak békén. Egy nap alatt minden régi, de az a huszonnégy óra szükségez ahhoz, hogy lenyugodjak. Ilyenkor aztán én is pánikot keltek, és megkapom a magamét azért, amiért nem mondom el, hogy mi bánt. Ezért vannak a barátok, hogy meghallgassanak, hogy segítsenek, ott ahol tudnak. Vagy talán nem bízok bennük annyira? Dehogynem! Csak vannak olyan dolgok, amiket magamban kell elintéznem, ehhez pedig egyedül létre van szükség. De legalább nem mondom azt, hogy jól vagyok és így nem csapom be se magam se a másikat. Ilyenkor pontosan tudják, hogy arra van szükségem, hogy egyedül legyek. Viszont bármi más problémával rögtön hozzájuk fordulok, és kikérem a véleményüket. Ez kölcsönösen működik a négy lány és köztem. Így azt hiszem, nyugodt szívvel mondhatom, hogy tudom milyenek. A reakcióik, viselkedésük már nem, vagy csak nagyon ritkán okoz meglepetéseket. 

Viszont mi van azokkal a barátokkal, akik ugyan úgy közel állnak hozzánk, csak mondjuk a munkájukból, tanulmányaikból kifolyólag mégse tudunk napi szinten kapcsolatot teremteni velük. Ők azért még tartogatnak meglepetéseket. Napi szinten szembesülök azzal, hogy kiről mennyi mindent nem tudok.

Hogy egy zene megszállott fiatalnak, aki első ránézésre boldog és sikeres, az iskolába járáson kívül más gondja is legyen, azt el se tudtam volna képzelni. Pedig komoly családi problémákkal küszködik. Miközben mesélt legszívesebben végig átöltem volna, de csak a szememet tudtam meresztgetni. Vagy azt, hogy egy ismert zenészt, aki körülvesznek a barátai arról halljak beszélni, hogy boldogtalan, és teljesen magába temeti a rossz érzéseit, nem nagyon mondja el senkinek, hogy mi és miért bántja, inkább bezárkózik, azon teljesen meglepődtem. Hiszen mindegyikükkel találkoztam már nem egyszer, elég jóba is vagyunk, de ilyenekről soha nem hallottam őket beszélni. Most valamiért mégis megnyíltak egy kicsit. Csak azt nem értem, hogy miért most mondták el, hiszen annyi ember veszi őket körbe nap, mint nap. Itt jön elő az, amit írtam az elején. Nem akarnak mást terhelni vele, az ő bajuk, az ő problémájuk és azt hiszik, boldogulnak vele maguk is. De ez nem biztos, hogy így van. Sőt megmerem kockáztatni, hogy azzal, hogy elmondták nekem mi bántja őket, igen is megkönnyebbültek. Nem kérdeztem rá, de sejtem, hogy így lehet. Volt még egy fiú, aki szintén meglepett. Őt mindenki csélcsap, semmirekellőnek tekinti, aki csak a zenének él és majd ebből próbál meggazdagodni. Az alatt a fél óra alatt, amíg beszéltünk, és feltettem neki a kérdéseimet, rájöttem, hogy egy nagyon okos, zeneileg képzett, érzelmekben gazdag személlyel beszélgetek. Nincs elszállva önmagától, egyszerűen csak céltudatos, és minden energiáját az álmába öli. Ezért kicsit elvont, de ugyan akkor mégis egyensúlyba van önmagával, a zenével és a világgal. Komoly tervei vannak, és tudja is hogyan szeretné megvalósítani őket. Ehhez nagyon sok sikert kívánok neki! Az, hogy a többiek, vagy én mit gondolok erről az egészről, egy cseppet se érdekli. Ő elmondta a véleményét, ha tudott, akkor segített, de ha most nem haragszom, megy, mert órát kell tartania a Zsinagógába.

 Tíz emberrel beszéltem eddig, még öt hátra van kettő ma, három holnap, aztán összesítek. Már nagyon a várom a találkozókat. Kíváncsi vagyok mindenkire. Úgy érzem, szükségem van rá, hogy jobban ismerjem azokat, akik közel állnak hozzám. Azért hogyha gond van, tudjak nekik segíteni. Szeretnék meglepődni és ugyan így pozitívan csalódni. Ezentúl, ha megkérdezek valakit arról, hogy „Hogy van?” minden esetben komolyan fogom gondolni, és megpróbálom leleplezni azokat az álmosolyokat. Ha netán valakinél felismerek egyet, akkor újra felteszem neki a kérdést! „Hogy vagy, de most komolyan!?”

1-year-old -free

Ma egy éve, hogy hatalmas fordulatot történt velem. Elvesztettem valakit, aki köré felépítettem a saját életem. Nem, nem halt meg. Csak elhagyott. De én akkor, ha csak érzelmileg is, meghaltam.  Nem mondom, hogy nem volt szerepem abban, ahogy a dolgok alakultak, hiszem valahol legbelül éreztem, hogy ennek a napnak el kell jönnie. Voltak problémáink, mint ahogy az egy másfél éves kapcsolatnál, gondolom én másoknak is. Csak éppen, nem voltam felkészülve rá.

Nem tudom, tudjátok-e milyen érzés valakiért mindent feláldozni? Teljes mértékben hozzá igazodni? Hát én sajnos tudom, és utólag már nagyon bánom, hogy ezt tettem, és soha többet nem fogom. Mert kiderül az, ami a valóság, az, amit a rózsaszín felhő anno eltakart. Mégpedig, hogyha az illető kiszáll az életedből, abból az életből, amit te jóformán feláldoztál érte, akkor összedől minden. Én erre a legkevésbé se voltam felkészülve. Főleg nem akkor, ott az adott körülmények között. Nem szeretném részletezni, de ha lehet időpontot választani egy szakításhoz, akkor ez a legrosszabban történt. Másnap nem is tudtam iskolába menni, de még hozzám szólni se lehetett azon a héten, mert máris könnybe lábadt a szemem. Aztán három hónapig ültem és sajnálkoztam. Nincs semmi, nem megyek sehová, hagyjatok békén, nem, nem bőgök. Majd azok az emberek, akik közel álltak hozzám megelégelték a dolgokat és a kezükbe vették az irányítást. Pont, jókor mert már én is kezdtem unni az önsajnáltatást, és tenni akartam ellene. Amúgy se bírtam már magammal, ha egyedül voltam csak jöttek az emlékek, azokból meg már elegem volt. Szilveszter éjjelre már újra úgy buliztam, mint régen, és életemben először megfogadtam magamnak valamit. Azt, hogy abba hagyom a siránkozást, a mi lett volna ha… kérdéseket, és nem foglalkozok vele többet. Jól fogom érezni magam, és köszönetet mondok azoknak, akik végig velem voltak, amikor kellet. Azoknak, akik visszarántottak a szociális életbe. Nem tudtam mikor voltam az előző másfél évben bulizni, koncerten, vagy csak egy eldugott kiskocsmában ahol beszélgethetek a barátaimmal. Most mindezt újra megtehettem, és piszkosul jólesett. Nem voltam korlátok közé szorítva, nem kellet beszámolót tartanom senkinek. De mégis elfogott az a fojtogató fájdalom, amikor ránéztem a barátaim alkotta szerelmes párokra. Én meg ott ültem egyedül. Ahogy múlt az idő, szépen lassan kezdtek bennem átértékelődni a dolgok. Végül is miért vagyok kiborulva? Én jártam jobban! Visszakaptam a barátaimat, a saját önálló életemet. Szabadok lettek a hétvégéim és én döntöttem el, hogy mivel töltöm őket. Az, hogy Ő így döntött az már nem az én dolgom, legyen boldog mással. Legalább boldog. Az a baj, hogy az, hogy jól érzi magát az ember nem egyenlő a boldogsággal. Persze vannak boldog pillanatok, és vannak dolgok, amik jól esnek, vagy megnevetettnek, jó érzéssel töltenek el. De ez nem ugyan az. Én nem tudom, mikor voltam utoljára boldog. Talán valamikor két éve. Amikor ez eszembe jut, visszaúszik pár emlék, olyan emlékek, amiket kezdetben a szekrény mélyére kívántam. Most már mosolygok rajtuk, mert eszembe juttatják mit éreztem akkor. Pont ezért néha kétségbe esek, hiszen eltelt egy év, és pangás van. Néha hiányzik, hogy legyen valaki. Valaki, akihez odabújhatok, aki simogatja a hátam, amíg el nem alszok, velem együtt és nem rajtam nevet. Aztán eszembe jut mind az, ami történt, és lemondok az egészről, a hátam közepébe kívánom a szerelem dolgot. Sajnos ez dominál. Szerintem egyesek bele se gondolnak, hogy az, ahogyan lezárunk egy kapcsolatot, mennyire nagy benyomással van a másik fél jövőjére. Főleg ha minden bizalmadat eljátsszák. Nem is egyszer. Ha kettőből kétszer csalódsz, ugyan azon okok miatt, akkor már nehéz feltétlen bizalommal nyitni egy új valaki iránt. Pedig muszáj, legalábbis megérdemelné. Mivel ezt nem tudom, megadni ezért inkább hárítok. Belefáradtam abba, hogy a boldogságot kergessem, ha akar, jön, ha nem jön, akkor kapja be addig is jól érzem magam. Nem vált életcélommá a pasik keresése, most örülök annak, hogy egyedül vagyok. Igen egy éve! Ezen mindig meglepődnek.  Tudjátok mit, csak javasolni tudom. Ez alatt az idő alatt, vissza találtam ahhoz a lányhoz, aki voltam. Persze szereztem sok jó és rossz tapasztalatot az élet különböző területeiről. Megkomolyodtam, bizonyos értelemben. De mindezeken kívül, újra tudok önfeledt lenni, nem kell máshoz alkalmazkodnom, oda és úgy megyek, ahogy akarok. Nem kell felelnem, azért mert szóba mertem állni idegen fiúkkal. Ezek a dolgok olyan szintem megkönnyítik az életemet, ahogy azt azelőtt soha nem hittem volna. Valljuk be, igazam volt az elején. Számíthattam arra, hogy ez fog következni. Hiszen ahogy, az előbb is olvashattátok, megkönnyebbültem attól, hogy a kapcsolattal járó terhek lekerültek a vállamról. Ha jól és harmonikusan működtek volna a dolgok, nem érzetem volna azt, hogy meg kell felelnem, be kell tartanom a játékszabályokat és, hogy alkalmazkodnom kell valakihez. Aki ugyan ezt nem tette volna meg értem. Az, hogy felismerjem ezt a dolgot kilenc hónapomba került. Ezután jött az a fordulópont, amikor ki tudtam mondani, hogy nem haragszom. Megértem, és köszönöm! 

Ítél

Emmával, Diával és Esztivel már találkozhattatok az előző bejegyzésekben. Viszont van nekem még egy nagyon különleges barátnőm, Szilvi. Ő azért olyan fontos számomra, mert megmutatta a kiutat a szakadékból, ha ő nincs, akkor most nem lennének mellettem a többiek se. Annak ellenére, hogy abban a bizonyos másfél évben jócskán elhanyagoltam (ahogy rajta kívül mindenki mást is, mert csak a kapcsolatnak éltem), amint beütött a baj, ő ott volt. Emlékszem arra az ominózus estére, amikor is a „menjünk, igyunk meg egy sört” mondatból szégyen, nem szégyen haza táncolás lett. Másnap megfogadtuk, hogy soha többet alkohol, és azt is, hogy ezentúl egy pasi miatt se fogjuk hanyagolni egymást, és többi barátunkat se. Az első ígéretet nem sikerült tartani, a másik betartásán pedig folyamatosan dolgozunk. Szóval, azzal az estével bezárólag abbahagytam mindenféle önsajnálatot, és a haza táncolás után, elkezdtem kimászni a gödörből.

A héten, az egyik kedvenc kávézómba voltunk a belvárosban. Éppen a turmixainkat ittuk, és közben megbeszéltük, hogy nem szívesen laknánk abban az épületben, amelyik lakásai pont az udvarra néznek. Hiába van a belváros szívében, ahonnét tíz perc sétával eljuthatnánk bárhová. Mert ettől függetlenül hatalmas kísértésnek lennénk kitéve, lejönnénk az udvarba, és rögtön egy tetováló szalon, cukrászda, kávézó, Fornetti pogácsás, a sétáló utcára kilépve pedig ott a Meki és még rengeteg más csábító hely. Egyszóval elkényelmesednénk, és azért nézzünk magunkba, és valljuk be, könnyebb nemet mondani úgy egy szelet tortára, ha nem azt látjuk, amikor kinézünk az erkély ablakon. Aztán hirtelen beütött egy kérdés.

- Szerinted miért van az, hogy az, aki érdekel, minket messziről elkerül, viszont azt, aki kezét-lábát töri, hogy észrevegyük, azt mi nem méltatjuk semmire.

- Ez az!

- Ilyen magasak az elvárásaink, csak azért mert valaki, nem felel meg nekünk valamiért, már le is írjuk? De ha ő lenne az, aki mindent megtesz értünk? 

- Amúgy szerintem igen, mármint ez megint ugyan az, hogy a tapasztalataidra alapozol, és akkor már az ismerős egyéniséget keresed, mert félsz a másiktól.

- Néha ribancnak érzem magam, mert tudom, hogy a Beninek semmi esélye, még ha az utolsó férfi lenne a földön, akkor se, mégis adom alá a lovat, mert jól esik, hogy érdeklek valakit.

- Meg ami a Balázzsal is van…

- A Balázs csak a barátom

- Igen? Ezt ő is tudja..?

- Tudja, az más kérdés, hogy elfogadja-e…

Mindig irigyeltem azokat, akik bevállalták. Bevállalták, hogy másfél fejjel magasabbak a fiúnál, vagy két évvel idősebbek. Azt mondják szerelmesek, akkor meg nem tökmindegy? Hát igen, papírforma szerint annak kéne lennie. Én viszont soha nem tudtam ezt megtenni. Nem egy példát tudok mondani arra, hogy kit miért utasítottam vissza. Volt olyan, akinél három hónappal idősebb voltam, volt, akinél csak eggyel. De a legtöbbször a magassággal szállok szembe. Meg se tudom számolni hány olyan srác volt, aki tökéletes lett volna, DE ha magassarkút húzok, máris öt centivel megelőzöm. Minden ilyen alkalommal felteszem anyukámnak a kérdést: - Szerinted? Mire ő rendszeresen ezt válaszolja: - Ha szerelmes vagy, olyan mindegy. Vagy még egyszerűbb, ne vegyél fel magassarkút. 

Mielőtt félre értenétek, nem hordok éjjel-nappal körömcipőket. Hétköznap tökéletesen elvagyok a kényelmes cipőimben. Viszont, ha alkalmam adódik rá, akkor egyértelmű, hogy dobok magamon tizennégy centit. Hogy miért? Talán mert jó pár évig táncolnom kellet bennük, és mert (fiúk) ha hiszitek, ha nem nagyon jó vádli edzés, nem utolsó sorban pedig szebb látványt nyújt. Szóval nem tudok lemondani róla, és kövezzetek meg, de szerintem igen is hülyén néz ki, amikor egy csaj magassarkúban szinte húzza maga után a fél fejjel alacsonyabb pasiját. Biztos ti is láttatok már ilyet. Aztán ki tudja. Egyszer, ha szerelmes leszek, lehet tényleg mindegy lesz. Eddig kettőből kétszer kifogtam a magasságot, de vele együtt a hűtlenséget is. Úgyhogy nem tudom célra vezető –e a továbbiakban is ezt az utat követnem. A legnehezebb minden csalódás után felállni, és tiszta lappal nyitni mások felé. Szóval a következő magas fiúm tiszta lappal indul, és nem fognak befolyásolni a múltbeli események. Vagy, akár megtehetném azt is, hogy körbenézek. Van olyan, nem is egy, akinek csak szólnom kéne és ugrana. De mégis találok kivetni valót mindegyikben. Az egyik két megyével odébb lakik, a másik habár magas, nem szerencsés arcberendezéssel lett megáldva. Amikor ilyeneket mondok mindig bűntudatom lesz,(most is, ahogy ezt írom) amiért ítélkezek mások felett, a magam javára. Aztán eszembe jut egy kedves barátommal folytatott beszélgetés, amikor is arról kérdeztem, hogy alakulnak a dolgai egy bizonyos lánnyal.

- Nagyon aranyos teremtés az biztos, jól érzem magam vele, csak hát…

- Csak mi?

- Kicsit teltebb, mint amit el tudnék képzelni magam mellet.

Hozzá teszem ez a srác XL-esnél kisebb ruhadarabot nem igazán hord, a leányzó pedig M-L között tengődik. Viszont kívülállóként igen is jól mutattak egymás mellet. De nem szóltam bele, nem az én gondom neki kell majd közölnie a rossz hírt előbb, vagy utóbb. Viszont ilyenkor én egy kicsit megnyugszom, hogy nem csak bennem vannak, előítélek a „pár választással” kapcsolatban. Amúgy nagyon érdekes számomra, hogy barátunknak szinte bárkit elfogadunk, akivel jól érezzük magunkat és hamar egy hullámhosszra kerülünk. Ellenben ha a szerelmet keressük, hatalmas elvárásokat állítunk fel. Mert olyan nincs, hogy nincsenek elvárásaink, ha így lenne, mindenki, aki ezt állítja, beleszeretne az első fiúba/lányba, aki szembe sétál vele. Akik azt mondják „Nekem nincsenek elvárásaim” azoknak is vannak, csak jóval kevesebb. Ennyi erővel én is mondhatom, hogy nincsenek nagy kritériumok, csak legyen magas az illető. Aha, de ha nem fog meg benne semmi, akkor lehet akár két méteres is, mert hidegen hagy. Tehát van az elképzelés, ami mellé még kell az a kis plusz is. Ami megmagyarázhatatlan módon oda vonz, és azt hiszem ez fontosabb. Ezt érezhetik azok, akiket a bejegyzés elején említettem. Ha megvan az a kisugárzás, az a plusz, amit mindig is kerestek akkor persze, hogy nem érdekli őket a kor vagy szintkülönbség. Egyszerűen örülnek annak, hogy boldogok, és ezt felvállalják, akár ilyen áron is. Én nagyon, tisztelem őket ezért. Azért mert bevállalják, azt, amit én nem mernék. De azt is tudom, hogy azért nem mert még nincs kiért…