TB-nek!

Talán megbocsájtjátok, ha ezt a részt egy valakinek ajánlom, azért, hogy magyarázatul szolgáljon a tegnapi beszélgetésünkre.

Ugyan is szóba kerültek a bejegyzések, és megkaptam, hogy igen csak pesszimista hozzáállással vizsgálom a dolgokat. Ez tény, nem tagadom, és el is fogadom. De felmerült a kérdés, hogy miért? Pontosabban had legyek bátor bemásolni…: „Ki, vagy mi vette el a kedvedet akármitől is?  Hihetetlen számomra, hogy fiatal lányok, de nem is csak lányok, hanem fiatal korombeli emberek így gondolkodnak. Falramászok ettől…. (aki eddig olvasta a blogot, úgyis tudja, miről van szó, aki nem az olvassa el a többi bejegyzést is) Ennyi? Most akkor volt két szerelmi csalódásod, és úgy gondolod neked elég volt, és akkor mindenben a rosszat látod? Tudod mennyi lesz még?...” Már tegnap is mondtam, hogy egyet értek ezzel, és igazat adok. Tényleg a béka segge alól nézem a világot, főleg a párkapcsolati dolgokat. Nem tehetek róla, ezt hozta ki belőlem a csalódottság. Viszont tehetnék ellene, ha akarnék. Akarok! Minden nap kész megerőltetés, hogy ne gondolkodjak azon, hogy mi lesz akkor, ha valakit újra közel engedek magamhoz és aztán megint összedől minden. Pedig nem kéne. Nem én írtam előzőleg, hogy minek görcsölni ilyen dolgokon, ha a szerelem akar, úgyis megtalál!? Dehogynem, mégis az ellenkezőjét teszem, a „Pap bort iszik, vizet prédikál” elven. Ne haragudjatok! Nemhogy azon fáradoznék, hogy minél jobban érezzem magam, és a hátam mögött hagyjam a problémákat. Igazából megvan ez, egy bizonyos szintig. Eljárok bulizni, mindent csinálok, csak ne kelljen otthon lenni, és a négy falat bámulni. Jól érzem magam, de ahogy pár bejegyzéssel előbb is írtam, ez nem azt jelenti, hogy boldog is vagyok. Elnevetgélek, szórakozok, élek. De valami hiányzik. Nincs meg a motiváció, nincs miért és nincs kiért, és ha az ember nem motivált semmi és senki iránt, akkor nagyon nehéz pozitívan hozzá állni a dolgokhoz. Hogy hol veszett el? Nem, nem a pasik miatti sok csalódásból. Hanem abból, ahogy az ember felépített önbizalmát lerombolják. Az, hogy egy lányt megcsalnak úgy, hogy az nem adott rá semmi okot az egy dolog. Túl lehet élni, lehet bizalmat építeni, nehezen még egyszer. Másodszorra megtenni ugyan ezt, egy (az előzőekből kifolyólag) ingoványos bizalmi lábakon álló kapcsolatban, az már csak a hab a tortán. Ilyenkor akarva, akaratlanul is elgondolkozik az ember lánya, hogy akkor biztos vele van a baj, és mivel nem kap senkitől az ellenkezőjéről szóló visszajelzést, el is hiszi. Nem csak ez játszott közre a dolgok alakulásában, soha nem kaptam szinte senkitől bíztató szót. Mindig az ment, hogy: Ezt ne csináld! Ehhez nem értesz! Nem tudsz Te semmit! Hogy nézel ki? Nem vagy elég nőies…stb. Higgyétek, elfolytathatnám, de nem akarom. Mihez vezet ez az egész? Olyan szintű önbizalom hiányhoz, aminek nincs látszata, belülről mégis zabálja az embert. Mindig is tudtam uralni az érzéseimet, amit nem akarok, hogy lássanak azt nem szokták észrevenni. Szinte senki nem gondolná, hogy ez a probléma forrása, pedig de! Egyszerűen nem vagyok képes elhinni azt, ha egy fiú közeledni próbál felém. Az előzőekre építve, kapásból az jelenik meg, hogy egy ideig-óráig, lehet, hogy jó lenne a dolog, de úgyis az lesz a vége, mint az előzőknek. Nekik se voltam, fontos, akkor, neki miért lennék?! Ők se láttak bennem semmit, akkor ő mit lát?!  Ebből kiindulva, egyértelmű, hogy mindenkinek elég nehéz és rögös utat kell bejárnia, hogy elérhessen hozzám. Azt, hogy mindezzel mit lehet kezdeni, nem tudom. Csak azt, hogy most megint kiadtam magam nektek/ neked. Tudom nem jó színlelni a jólétet, de jobb mintha szánnának. Ez az én problémám, nekem kell megbirkóznom vele. Mégpedig azért, mert ha a többiek tudnák, hogy mivel állok szembe, attól tartok akarva- akaratlanul megszaporodna a dicséretek, és elismerések száma. Tudom, jó szándékkal tennék, de már bennük lenne a tudat, hogy a Flórát igen is bíztatni kell. Meg kell neki mondani, hogy jól csinálja. Ezt nem szeretném, ne azért mondják, mert ezzel segíteni vagy hitegetni akarnak. Mondják azért, mert ezt gondolják, spontán, mindenféle előzmény nélkül… de, még akkor se biztos, hogy elhiszem. Viszont, mindenképp jólesne. Csak az baj, hogy ilyenre, szinte soha nincs példa, ami nem könnyíti meg a dolgomat. Szögezzük le, hogy ez nem egy elhatározás, nem azt jelenti, hogy elkönyveltem, hogy soha senkinek nem leszek elég jó. Arra meg főleg ne gondoljunk, hogy az elérhetetlen véget nem érő szerelemre vágyok. Ugyan kérlek, ne áltassuk magunkat! Ennyire én se vagyok hülye. Biztos leszek újra boldog, szeretnék is újra nagyon boldog lenni! Nem adom fel. Az, hogy jól érzem magam, már most nagy lépés az előző fél évemhez képest, erről még aláírások listáját is be tudom mutatni. Hatalmasat ugrottam felfelé, a szakadék aljáról. Erre mondtam azt, hogyha nem ismerjük az egész történetet, és csak egy részlet alapján ítélkezünk, könnyen a félreértés hibájába eshetünk.  Nem sajnálom magam, és nem kudarcként könyvelem el ezt az egészet. Jó tanuló pénz volt, és nagyon sokat komolyodtam, és fejlődtem ennek köszönhetően. Ma már teljesen máshogy, látom a dolgokat, mint egy évvel ezelőtt. Sajnálom is azt az időt, amit siránkozásra pazaroltam. Rájöttem arra, hogy vannak értékeim, és azok, akik ezt nem veszik észre, így jártak. De nem szeretek ajtóstul rontani a házba. Kiadni magam, hogy ez vagyok én tessék, elfogadsz így? Ezért van, hogy szinte mindig okozok meglepetéseket, még a hozzám legközelebb állóknak is. Miért? Mert félek, ha tudják, hogy milyen vagyok valójában, akkor azt majd ellenem fordítják. Megint a negatív hozzá állás. Remélem hamarosan lesz, aki rácáfoljon erre. Egyelőre, magam is meglepődök, hogy ilyen rövid idő alatt, mennyivel több mindent megtudtál már most rólam, mint mások. De ez még nem jelent semmit. Csak várok. Szépen türelmesen, addig, amíg kell. Amíg azt nem érzem, hogy újra van egy személy, aki megérdemli, hogy feltétel nélkül őszintén megbízzak benne. Szeretném, hogy legyen. Hogy egyszer valaki, azt mondhassa, hogy nem versz át… ismerlek. De eddig  nincs. Marad a félelem. Az önbizalom hiány. Legalább megfelelési kényszerem nem lett… még az a szerencse.