1-year-old -free

Ma egy éve, hogy hatalmas fordulatot történt velem. Elvesztettem valakit, aki köré felépítettem a saját életem. Nem, nem halt meg. Csak elhagyott. De én akkor, ha csak érzelmileg is, meghaltam.  Nem mondom, hogy nem volt szerepem abban, ahogy a dolgok alakultak, hiszem valahol legbelül éreztem, hogy ennek a napnak el kell jönnie. Voltak problémáink, mint ahogy az egy másfél éves kapcsolatnál, gondolom én másoknak is. Csak éppen, nem voltam felkészülve rá.

Nem tudom, tudjátok-e milyen érzés valakiért mindent feláldozni? Teljes mértékben hozzá igazodni? Hát én sajnos tudom, és utólag már nagyon bánom, hogy ezt tettem, és soha többet nem fogom. Mert kiderül az, ami a valóság, az, amit a rózsaszín felhő anno eltakart. Mégpedig, hogyha az illető kiszáll az életedből, abból az életből, amit te jóformán feláldoztál érte, akkor összedől minden. Én erre a legkevésbé se voltam felkészülve. Főleg nem akkor, ott az adott körülmények között. Nem szeretném részletezni, de ha lehet időpontot választani egy szakításhoz, akkor ez a legrosszabban történt. Másnap nem is tudtam iskolába menni, de még hozzám szólni se lehetett azon a héten, mert máris könnybe lábadt a szemem. Aztán három hónapig ültem és sajnálkoztam. Nincs semmi, nem megyek sehová, hagyjatok békén, nem, nem bőgök. Majd azok az emberek, akik közel álltak hozzám megelégelték a dolgokat és a kezükbe vették az irányítást. Pont, jókor mert már én is kezdtem unni az önsajnáltatást, és tenni akartam ellene. Amúgy se bírtam már magammal, ha egyedül voltam csak jöttek az emlékek, azokból meg már elegem volt. Szilveszter éjjelre már újra úgy buliztam, mint régen, és életemben először megfogadtam magamnak valamit. Azt, hogy abba hagyom a siránkozást, a mi lett volna ha… kérdéseket, és nem foglalkozok vele többet. Jól fogom érezni magam, és köszönetet mondok azoknak, akik végig velem voltak, amikor kellet. Azoknak, akik visszarántottak a szociális életbe. Nem tudtam mikor voltam az előző másfél évben bulizni, koncerten, vagy csak egy eldugott kiskocsmában ahol beszélgethetek a barátaimmal. Most mindezt újra megtehettem, és piszkosul jólesett. Nem voltam korlátok közé szorítva, nem kellet beszámolót tartanom senkinek. De mégis elfogott az a fojtogató fájdalom, amikor ránéztem a barátaim alkotta szerelmes párokra. Én meg ott ültem egyedül. Ahogy múlt az idő, szépen lassan kezdtek bennem átértékelődni a dolgok. Végül is miért vagyok kiborulva? Én jártam jobban! Visszakaptam a barátaimat, a saját önálló életemet. Szabadok lettek a hétvégéim és én döntöttem el, hogy mivel töltöm őket. Az, hogy Ő így döntött az már nem az én dolgom, legyen boldog mással. Legalább boldog. Az a baj, hogy az, hogy jól érzi magát az ember nem egyenlő a boldogsággal. Persze vannak boldog pillanatok, és vannak dolgok, amik jól esnek, vagy megnevetettnek, jó érzéssel töltenek el. De ez nem ugyan az. Én nem tudom, mikor voltam utoljára boldog. Talán valamikor két éve. Amikor ez eszembe jut, visszaúszik pár emlék, olyan emlékek, amiket kezdetben a szekrény mélyére kívántam. Most már mosolygok rajtuk, mert eszembe juttatják mit éreztem akkor. Pont ezért néha kétségbe esek, hiszen eltelt egy év, és pangás van. Néha hiányzik, hogy legyen valaki. Valaki, akihez odabújhatok, aki simogatja a hátam, amíg el nem alszok, velem együtt és nem rajtam nevet. Aztán eszembe jut mind az, ami történt, és lemondok az egészről, a hátam közepébe kívánom a szerelem dolgot. Sajnos ez dominál. Szerintem egyesek bele se gondolnak, hogy az, ahogyan lezárunk egy kapcsolatot, mennyire nagy benyomással van a másik fél jövőjére. Főleg ha minden bizalmadat eljátsszák. Nem is egyszer. Ha kettőből kétszer csalódsz, ugyan azon okok miatt, akkor már nehéz feltétlen bizalommal nyitni egy új valaki iránt. Pedig muszáj, legalábbis megérdemelné. Mivel ezt nem tudom, megadni ezért inkább hárítok. Belefáradtam abba, hogy a boldogságot kergessem, ha akar, jön, ha nem jön, akkor kapja be addig is jól érzem magam. Nem vált életcélommá a pasik keresése, most örülök annak, hogy egyedül vagyok. Igen egy éve! Ezen mindig meglepődnek.  Tudjátok mit, csak javasolni tudom. Ez alatt az idő alatt, vissza találtam ahhoz a lányhoz, aki voltam. Persze szereztem sok jó és rossz tapasztalatot az élet különböző területeiről. Megkomolyodtam, bizonyos értelemben. De mindezeken kívül, újra tudok önfeledt lenni, nem kell máshoz alkalmazkodnom, oda és úgy megyek, ahogy akarok. Nem kell felelnem, azért mert szóba mertem állni idegen fiúkkal. Ezek a dolgok olyan szintem megkönnyítik az életemet, ahogy azt azelőtt soha nem hittem volna. Valljuk be, igazam volt az elején. Számíthattam arra, hogy ez fog következni. Hiszen ahogy, az előbb is olvashattátok, megkönnyebbültem attól, hogy a kapcsolattal járó terhek lekerültek a vállamról. Ha jól és harmonikusan működtek volna a dolgok, nem érzetem volna azt, hogy meg kell felelnem, be kell tartanom a játékszabályokat és, hogy alkalmazkodnom kell valakihez. Aki ugyan ezt nem tette volna meg értem. Az, hogy felismerjem ezt a dolgot kilenc hónapomba került. Ezután jött az a fordulópont, amikor ki tudtam mondani, hogy nem haragszom. Megértem, és köszönöm!