Őszintén...

Most utoljára vagyok hajlandó a beismerő vallomásra. Tudom már megtettem korábban, a blog első felvonásában, de ugye annak megszűntetésével, eltűnt a bejegyzés is. Habár gondoltam arra, hogy bemásolom, úgy ahogy volt, és újra közzé teszem ugyan abban a formába, de rájöttem, hogyha mindent kitöröltem onnan, mert nem tetszett, akkor valószínűleg ide se kellene feltenni. Rontaná az összképet, és nem is illene bele a mostani elbeszélések stílusába. Így újra írom. Kicsit más szemszögből nézve, egy év távlatából, tapasztalat gazdagon. 

Szóval. 2011 júliusában, véget vettem egy folyamatnak, ami akkora már, hét éve végig kísérte az életemet. Beismertem a hazugságaimat. Hogy mit és hogyan, kiknek hazudtam azt hagyjuk, akiket érintett a dolog, velük megbeszéltem mindent, és azóta is vállalom a következményeit. Van, akivel azóta se beszéltem egy szót se. Volt, aki mellettem állt akkor, és itt van ma is. Van olyan is, aki úgy tett, mintha túl tudna lépni a dolgokon, és mikor azt hittem rendbe jött minden és elnyertem a megbocsájtást akkor, a legváratlanabb és kiszolgáltatott helyzetben zúdította rám a sérelmeit, és szúrt hátba. Nem, nem mondom, hogy nem érdemeltem meg. Igen is jogos volt, amit tett. Nem tudok vele mit kezdeni, csak elfogadom. Várható volt, hogy nem fogja mindenki azt mondani, hogy megérti miért tettem, és büszke rám, hogy bemertem vállalni mindenki előtt a tetteimet, erre fel voltam készülve. Számítottam arra, hogy innentől kezdve összedől minden, amit HAZUGSÁGBÓL, olyan gondosan és óvatosan építgettem. Arra, hogy miután ledől a védelmet nyújtó álca, majd megvetnek, elkerülnek, és egyedül a semmiből kell újra építenem mindent. Nem mondom, hogy nem ez történt, de mégse olyan mértékbe, ahogy én számítottam rá. Persze mindenki meglepődött, és sokáig nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Mégis pár nap, és hét után megkaptam a visszajelzést arról, hogy nem vagyok egyedül, hogy támogatnak, és fogják a kezem, ha szükség van rá. Tudtam, hogy ezzel nincs letudva a dolog. Eljátszottam a bizalmukat és most újra meg kell szereznem. Ami hét év hazudozás után, nem lesz (és nem is volt) a legegyszerűbb feladat. Ekkor kezdtem el írni ennek a blognak az elődjét, azzal a céllal, hogy elmeséljem a történetem. Azt, hogy milyen úton jutottam el, a boldog, kiegyensúlyozott életemtől, egy hamis életkép felépítéséig. Aztán rájöttem, hogy semmire se vezet az önsajnálat. Vállalni kell a felelősséget, azért amit tettem, de nem ilyen módon. Nem kell a sajnálkozás, az elismerés, az se hogy azonosuljanak velem. Nincs rá szükségem. Arra volt (és van is) szükségem, hogy azok, akik végig mellettem voltak, megértsék, hogy miért is tettem mindezt. 

Szögezzünk le valamit! Hazudni nagyon komoly munka, és nagy erőfeszítés. Tudnod kell, hogy kinek, mikor, mit és hogyan. Nem engedheted meg, hogy máshogy adj elő akármit is. Mert mint minden, amit magáról mond, az ember terjed, a hazugság (mivel magától érthetően egy szépített dologról van szó) még ennél is jobban, gyorsabban, és egyre többen ismerik meg az áltörténeted. A másik fontos része, hogy mindig kell, hogy legyen igazság alapja. Ha csak egy ezrelék is, de legyen. Például az én eget rengető röplabdás karrieremnek, két hét edzés volt az alapja. Vagy, hogy egy másik példát hozzak, kilenc évig verseny táncoltam, de soha nem volt Kristóf nevű táncpartnerem, aki tragikus körülmények között hunyt el, egy autó balesetbe. ( Nem kell ítélkezni, ezeket én más beismertem, meghurcoltak miatta, csak azért írom le, hogy legyen rálátásotok a dolgokra.) Azt viszont soha nem tudtam megmondani, hogy mire volt ez jó. Igazából végig se gondoltam, mire kimondtam a hazugságokat, addigra egy húszfős társaság közepén álltam, és nem léphettem vissza azzal, hogy bocsánat, ez nem igaz, csak imponálni akartam. Ez minden alkalommal így volt, végig se gondoltam mi lesz ennek a következménye, hogy mikor fogok lebukni, vagy mikor vágja a fejemhez azt valaki, hogy ez nem igaz. Mindegy is, ennek már vége, de a mai napig viselnem kell a következményeit. Azoknak az ítélkezéseit, akik akkor magamra hagytak. Az utóhullámot a kis hazudósról, akinek egy szavát se lehet hinni. Kénytelen voltam szakítani a társasággal, és szarból, újra várat építeni. Önerőből, őszintén és kiszolgáltatottan. Nagyon kemény meló és már tudom, hogy miért választottam anno a könnyebb utat. De, attól függetlenül, hogy vannak, akik mellettem állnak, és szereztem új barátokat valamint igyekszem tartani az ígéretem miszerint semmi hazugság (… és megmondom nektek, hogy nem mindig sikerül betartanom, de ha így alakul, akkor akarva akaratlanul is leleplezem magam a többiek előtt. Nem vagyok rá büszke, de egy rossz szokást igen nehéz levetkőzni, ezt se lehet egyszerre abbahagyni. Megvan a folyamata, mint minden másról való leszokásnak.) és tartom a száznyolcvan fokos fordulatot. Azért észreveszem a rombolást magam körül, és megvannak a dolog visszaütői. Mondok is rá egy példát, ami ezen a nyáron történt, és nagyon megrázott. 

Megbeszéltük Diával, Emmával és Esztivel, hogy elmegyünk egy közeli kis faluba, egy gyülekezeti hétvégére, és ott várjuk a felvételi ponthatárokat. Megmondom őszintén nem nagyon volt kedvem hozzá, mert amúgy se áll közel hozzám a vallás, de belementem, mert meg akartam adni az esélyt, és mert se Diát se az anyukáját nem akartam megbántani vele. Viszont a lányoknak (Emma, Eszti) elmondtam, hogy nem sok affinitásom van ehhez az egészhez. Az ominózus hétvége előtt egy héttel, elmentem nőgyógyászhoz, gyógyszert íratni. De, nem kaptam gyógyszert, csak egy beutalót jövő hétre, (pont a tervezett kirándulás napjára) mert találtak egy porcosodást a méhszájamon, amit le kellet venni. Erre hazaérve, egy üzenet várt Esztitől.

- Ennél nagyobb, hülyeséget nem tudtál volna, kitalálni, hogy megúszd a gyülekezeti hétvégét? Nem is tudom, hogy juthatott ilyen az eszedbe…

Teljesen le voltam, döbbenve, és csak annyit írtam neki, hogy én örülnék a legjobban, hogyha ez kitaláció lenne. 

Ekkor tudatosult bennem, hogy hiába csinálok én akármit is, mindig ott marad bennük a tüske. Akkor eszembe jutott, az hogy a megbocsájtás nem egyenlő a felejtéssel. Ha, mindenki megtudja bocsájtani a tetteimet, attól én még nem fogom tudni kitörölni az emlékeiket. De megbocsájthatnak-e nekem, ha nem tudnak felejteni? Vagy innentől kezdve átpakolják ezt az emléket egy felesleges mappába és nem foglalkoznak vele?  Ebben az esetben, innentől kezdve minden állításom, a megkérdőjelezés állapotába kerül, majd onnan elbírálásra, és ha igaznak ítélik meg, akkor éppen szerencsém volt. Nem tudom, hogy fog ez hosszú távon működni. Vagy miként fogok kikerülni egyszer a saját magam árnyékából. Én megtettem az első lépéseket, az igaz barátaim mellettem állnak, az újjak már tiszta lappal, mindenféle szennyes nélkül ismernek, és ha nem muszáj, nem teregetek ki előttük. A hazugságokkal hadilábon állok, és tudom nem kéne, de a mai napig rosszul érint, ha valaki felhozza a témát, vagy megkérdezik miért. Én ezt a részét az életemnek, lezártam, és most azon fáradozok, hogy a foltokat javítgassam. De sokat tanultam az esetből. Ez volt életem eddigi legnagyobb esése, és én felálltam a földről, összeszedtem minden bátorságomat, és szembenéztem azokkal, akik mindezt végig nézték, és emelt fővel mentem tovább előre. Nem foglalkozok azzal, ami volt, már elmúlt. Nem engedem, hogy visszahúzzon. Elengedtem azt, aki voltam, hogy azzá válhassak, aki leszek! Csak az számít, hogy fogják a kezem, és ha botlok, akkor visszarántanak a valóság talajára!