Az elmúlt két hétben csak úgy
pörögtek az események. Időm se volt írni. Közben ért hideg is, meleg is. De nem
csak engem, a lányokat is forrázza-hűti az érzelmi vihar rendesen, szóval volt
miről beszélgetnünk a hétvégén. Elsősorban el kell mesélnem, milyen büszke
vagyok Emmára, hogy megtette azt a fontos lépést, amit a „Dáviddal” való
kapcsolat analízis felállításakor boncolgattunk, tehát vallott. Nem érdekes mi
lett az eredménye, akkor is nagyon nagy lépés volt tőle az, hogy megmerte tenni
mindezt. Ő veszít a visszautasítással, és nem Te!- ezt jegyezd meg! Én tudom
milyen kincset veszített, sajnálhatja! Volt okunk örülni is, mert Eszti és Bubi
is megélték a hároméves kort. Hurrá, örömtánc stb. Majd koccintunk rá
legközelebb! Dia pedig, az egész
hétvégét a Mackókájával töltötte, rájuk fért! Úgyis olyan ritkán látják egymást
mostanában. Szóval a kezdeti kis „Dávid” incidenst leszámítva, minden egész jól
alakul, a Ráday utca háza tájékán, és ennek én igazán és tiszta szívből örülök!
A magam részéről, tartom az itthoni frontot… egyenlőre több-kevesebb sikerrel,
azaz tengődöm a semmiben ezzel az „Andris” üggyel. Meg persze minden mással is.
Tudjátok, a baj csőstül jön. Hát ez most teljesen igaz. Nem elég, hogy a
suliba, munkába, de még otthon is repetázok a balhé étlapról. Persze nem
önszántamból, hanem úgy ahogy a libát tömik… erőszakkal, és ahogy ez lenni
szokás, szépen kivetítődik minden másra is. Így pont idejében, betelni látom a
poharat, és zavarnak bizonyos dolgok. Például az, ahogy Eszti és Dia a
párjukkal vannak, hogy Emma is szépen lassan egyenesbe jön…(ezt direkt nem
szándékozom elkiabálni) én meg ugyan ott tartok ahol eddig. Sehol. Szóval
eldöntöttem, eddig és nem tovább. Pontot teszek ennek az „Andris” ügynek a
végére. Mától kezdve, nem jelentkezem, nem keresem (nem mintha eddig olyan
sűrűn előfordult volna), nem teszek semmi felé irányuló mozgást. Vége.
Ezzel nem azt mondom, hogyha ő keres,
akkor nem válaszolok rá, hanem azt, hogyha mégis, kétszer is meggondolom, hogy
mit reagáljak. Azért ideje, észhez kapni. Még a végén lejáratom magam. Ezen
kívül van ezer és egy, más dolgom is, nincs időm azon aggódni, hogy akkor most
készen kell lennem estére, vagy sem.
Nem játszunk olyat, hogy beetetjük a halakat, aztán nem fogjuk ki őket. Ez
akárhogyan is nézem nem sportszerű dolog. Egyszer meglehetett játszani,
többször nem. Szóval, ha Ő így, hát akkor Én is.
Amint ez a dolog, megfogalmazódott bennem, meg is nyugodtam. Ha már felismertem
a helyzetet, akkor csak nem lehet olyan nagy baj ?! Megvan az első lépés, jöhet a következő! Be is
kell tartani! Igen, ugyan is kimondani marha egyszerű, leírni és megosztani
másokkal, már egy elvárás. Viszont az, hogy ne csapjam be saját magam, ismét…
az hatalmas felelősség, ami megint csak rajta múlik. Tehát csak magamban
csalódhatok, ha nem sikerül teljesíteni az elvárásaimat, ami azáltal, hogy
leírtam és beharangoztam már a Ti elvárásotok is lehet. Kérdés képes leszek rá?
Nagyon remélem, hogy igen. De azért, megkérdeztem Szilvit is.
- Nem,… ismerlek mami! Lássuk
be azért elég kiszolgáltatott helyzetbe vagy ahhoz, hogy olyan könnyű legyen
nemet mondani.
Igaza van! Eddig az volt az érvem, hogy legalább nem fekszem össze mindenkivel.
Van egy állandó. Ebből baj nem lehet, és tisztába vagyok vele, hogy többet nem
is várhatok, és nem is várok. Így indultunk. Aztán mégsem így alakultak a dolgok.
Nem tudom kizárni érzelmeket. Azt nem mondanám, hogy szerelmes vagyok, mert
nem. Csak érzelmileg kötődök egy szinten. Azt viszont, már nem tudom
megmondani, hogy miért?! Talán mert jólesik, hogy azokon az estéken törődnek
velem, és valamilyen formában, de kialakult egy bizalmi kapcsolat. (Ő sem
dicsekszik, én se mesélek másnak! Nem vagyok naiv, tudom, hogy ez így nem igaz,
és persze akikben nála is jobban megbízom, elmondom, ahogy Ő is.) Ami az én esetemben
egészen ritka, és talán pont ezért is alakultak így a dolgok. Pedig szó sincs semmiféle
romantikáról. Csak világi nyelven „filmezünk”! Ez épp ahhoz elég, hogy túl legyünk a
biológiai szükségleteken, és kicsit komolyabban beszéljünk, mint a nap más
szakaszaiban. Felhozzunk kicsit személyesebb témákat, amit másokkal nem
feltétlenül osztanánk meg. Összebújjunk, simogatjuk egymást, egy ideig-óráig aztán,
szevasz! Ha csúnya szó, ha nem, jobban nem tudom kifejezni magam, és csak azt
tudom mondani, hogy ez egyfajta kölcsönös szeretet koldulás. Ami addig elég, ameddig
tart.
Csakhogy, itt a gond. Ez nekem már nem elég. Persze abban az idő intervallumban
elvegetálok vele, de ez olyan, mint az elvonó után újra rászokni a drogra.
Kétszer gyorsabban zuhansz vissza a mélybe, és kétszer annyit akarsz, mint
előzőleg. Aztán azt veszem csak észre, hogy milyen jó lenne odabújni valakihez,
beszélgetni, átkarolni. Na, itt mondtam
azt, hogy ez nem mehet tovább. Mert, még véletlenül se szeretném magam
gyermeteg álmokba kergetni, és ahogy „Andrist” ismerjük, (bárcsak ne így lenne)
de nem telne tőle többre, mint egy röpke álomra, ami csak addig tart, amíg a
padló meg nem fog.
Igen, jogos lenne azt mondani, hogyha már most elásom a dolgot, akkor ne is
csodálkozzak. Tudom, nagyon jól, hogy a puding próbája az evés. De azzal is
tisztába vagyok, hogy ebbe a pudingba, belefájdulna a fogam. Ezt sajnos, nem
csak én látom így! Néha észreveszek egy-két jelet, ami rácáfol erre, aztán ha
összességében nézem a képet, be kell látnom, hogy ezen nincs mit szépíteni.
Csak el kell fogadni, ha tetszik, ha nem! Az a baj, hogy más dolgában könnyű
okosnak lenni, de a magam ügyeiben soha nem boldogultam jól. Hiába kérem ki a
többiek véleményét, valahogy mindig sikerül az ellenkezőjéről meggyőződnöm. Majd
meglátjuk. Pontosan ezért leszek kíváncsi arra, mennyire sikerül fegyelmezni
magamat.
Egy biztos, ameddig tudom, tartom az elhatározásomat, aztán majd kiderül mi
lesz belőle. Ez nem csak a puding próbája lesz, hanem az enyém is. Azt viszont
nem ígérem meg, hogyha közbeszólnak bizonyos testi szükségletek, akkor szikla
szilárdan kiállok a döntésem mellet. Azért mégiscsak emberek vagyunk, és ha
vágom vele a fát magam alatt, ha nem, igen is jobbnak látom, ha még mindig egy
kezemen megtudom számolni, hány pasival volt dolgom, mintsem, hogy gyűjtsem a
trófeákat. Ebben az egyben biztos, hogy „Andris” is egyet ért velem. Ha nem így
lenne, akkor nem keresne. Viszont, nekem ezentúl, válogatnom, és mérlegelnem
kell az adódó lehetőségek közül. Hogy a végén, ne maradjak egy hal, akit csak
jól beetettek aztán otthagytak. Világossá kell tenni, hogy nem egyoldalú a
dolog, és ahhoz, hogy ez működő képes, és szabályozható legyen, vagy neki is
együtt kell működnie velem, vagy hagynunk kell az egészet. Egyelőre, a
hanyagolás felé dől a fa, egy biztos… én nem mozdítom semerre! A következő
lépést neki kell megtennie, aztán utána beszélhetünk...ha nem felejtem el
megint, felhozni a témát, az érzelmek koldulása közben…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése