Hogy vagytok?

Tegnap szerettem volna írni egy bejegyzést, de nem tudtam miről. Pedig a női magazinok honlapjait is meglátogattam, hátha megszáll az ihlet, olvasok valamit, amiről lenne miért véleményt alkotni, de semmi. Bezzeg most, hogy otthon maradtam tanulni, beadandót írni, dokihoz menni, persze, hogy eszembe jutott valami, amit aztán nem lehet szó nélkül hagyni.

 Éppen azon gondolkoztam, hogy lenne jó összekötni a kiértékelt tesztek eredményét a beadandóhoz, amikor a kezembe akadt az egyik srác lapja. Végig néztem még egyszer, átolvastam a jegyzeteimet, és az értékelését biztos, ami biztos, hátha tévedtem. De nem. Aztán megnéztem a többiekét is, senki nem produkálta azt az eredményt, amire én előzőleg számítottam. Akiről azt hittem, hogy a képi (vizuális) érzékelése fog dominálni, annak a hangi (auditórikus) észlelése sokkal fejlettebb volt. Akire pedig, rögtön ráhúztam az auditív jelzőt arról pedig kiderült, hogy érzés, érzelem orientált (kineztetikus). Ezt, egyrészt azért hoztam fel, mert innen indult a gondolatmenet, másrészt meg azért, hogy rögtön egy példával szolgáljak. Hiszen ebből is látszik, hogy attól függetlenül, hogy ismerünk valakit, nem tudjuk milyen is ő valójában. Én az összes embert ismerem (van, akit jobban van, akit kevésbé) akik segítettek nekem. Mégis mindannyian meglepetést okoztak. Belegondoltam, hogy mennyire igaz. Mindenkiről tudok dolgokat, mit szeret, mit nem, milyen zenét hallgat, mivel tölti az idejét, és egy általános jellemzés is megy. De ezeken kívül semmi. 

Mindig csak azt kérdezzük meg mindenkitől, hogy: „Hogy vagy?” szinte már rutinból, ezzel kezdünk egy beszélgetést. Akár személyesen akár a neten keresztül beszélünk, de érdekel ez minket valójában? Általában előre tudjuk a választ: „Köszi, jól!” de, vajon igaz ez? Biztos ti is voltatok már vele úgy, hogy összefutottatok egy rég nem látott ismerőssel, akinek nincsen mindennapos rálátása az életetekre, és nektek szegezte ugyan ezt a kérdést. De, ha volt is problémátok abban a pillanatban, nem mondtátok, mert amúgy se találkoztok vele olyan sűrűn, hogy érdekelje. Meg amúgy is minek panaszkodnátok, és terhelnétek mást a gondos, bajos ügyeitekkel? Ezzel sokan így vagyunk, inkább magunkra erőltetünk egy álmosolyt, mintsem kimondjuk, hogy mi bánt minket. Egyszer azért, mert azt hisszük, ha valaki érdeklődik, azt csak illendőségből teszi, és valójában fikarcnyit se kíváncsi arra, hogy is vagyunk valójában. Másodszor pedig azért, mert mi magunk nem szeretnénk rázúdítani senkire a lelki szemetünket. Egy ritkán látott ismerős esetében ez még talán, rendben is van. De ha a barátaink, nem őszinték velünk a problémáikat illetően, és kerülgetik a forrókását mintsem, hogy kimondják mi bántja őket, az ahhoz vezet, hogy ismerni és szeretni fogjuk őket, de nem fogunk tudni róluk semmit. Nem fogjuk tudni azt, hogy milyenek a valós őszinte érzéseik, és így azt is nehéz lesz felismerni, ha éppen bánatuk van. Így aztán segíteni se tudunk időben. Nem megoldás, ha a barátainknak nem beszélünk a gondjainkról, problémánkról. Igen, nagyon nehéz valakit beengedni az érzéseidbe, hogy lássa, mi megy benned végig, mit gondolsz, és miért gondolod azt. Tudom, mert én is küszködök vele, nem szívesen engedek be senkit, nem csak azért mert nem akarok, hanem azért is, mert nem szeretném, hogy kiismerjenek. A kiszámíthatóság sebezhetőség- tudom, ezzel az állítással lehet vitatkozni, és ha valaki késztetést érez rá, állok elébe, de az én véleményem ebben az egy dologban nem fog változni- ha tetszik, ha nem. Ha problémám van, amit nem akarok senki nyakába zúdítani, akkor elbújok a világ elől. Telefon kikapcsolva, ajtó becsukva és hagyjanak békén. Egy nap alatt minden régi, de az a huszonnégy óra szükségez ahhoz, hogy lenyugodjak. Ilyenkor aztán én is pánikot keltek, és megkapom a magamét azért, amiért nem mondom el, hogy mi bánt. Ezért vannak a barátok, hogy meghallgassanak, hogy segítsenek, ott ahol tudnak. Vagy talán nem bízok bennük annyira? Dehogynem! Csak vannak olyan dolgok, amiket magamban kell elintéznem, ehhez pedig egyedül létre van szükség. De legalább nem mondom azt, hogy jól vagyok és így nem csapom be se magam se a másikat. Ilyenkor pontosan tudják, hogy arra van szükségem, hogy egyedül legyek. Viszont bármi más problémával rögtön hozzájuk fordulok, és kikérem a véleményüket. Ez kölcsönösen működik a négy lány és köztem. Így azt hiszem, nyugodt szívvel mondhatom, hogy tudom milyenek. A reakcióik, viselkedésük már nem, vagy csak nagyon ritkán okoz meglepetéseket. 

Viszont mi van azokkal a barátokkal, akik ugyan úgy közel állnak hozzánk, csak mondjuk a munkájukból, tanulmányaikból kifolyólag mégse tudunk napi szinten kapcsolatot teremteni velük. Ők azért még tartogatnak meglepetéseket. Napi szinten szembesülök azzal, hogy kiről mennyi mindent nem tudok.

Hogy egy zene megszállott fiatalnak, aki első ránézésre boldog és sikeres, az iskolába járáson kívül más gondja is legyen, azt el se tudtam volna képzelni. Pedig komoly családi problémákkal küszködik. Miközben mesélt legszívesebben végig átöltem volna, de csak a szememet tudtam meresztgetni. Vagy azt, hogy egy ismert zenészt, aki körülvesznek a barátai arról halljak beszélni, hogy boldogtalan, és teljesen magába temeti a rossz érzéseit, nem nagyon mondja el senkinek, hogy mi és miért bántja, inkább bezárkózik, azon teljesen meglepődtem. Hiszen mindegyikükkel találkoztam már nem egyszer, elég jóba is vagyunk, de ilyenekről soha nem hallottam őket beszélni. Most valamiért mégis megnyíltak egy kicsit. Csak azt nem értem, hogy miért most mondták el, hiszen annyi ember veszi őket körbe nap, mint nap. Itt jön elő az, amit írtam az elején. Nem akarnak mást terhelni vele, az ő bajuk, az ő problémájuk és azt hiszik, boldogulnak vele maguk is. De ez nem biztos, hogy így van. Sőt megmerem kockáztatni, hogy azzal, hogy elmondták nekem mi bántja őket, igen is megkönnyebbültek. Nem kérdeztem rá, de sejtem, hogy így lehet. Volt még egy fiú, aki szintén meglepett. Őt mindenki csélcsap, semmirekellőnek tekinti, aki csak a zenének él és majd ebből próbál meggazdagodni. Az alatt a fél óra alatt, amíg beszéltünk, és feltettem neki a kérdéseimet, rájöttem, hogy egy nagyon okos, zeneileg képzett, érzelmekben gazdag személlyel beszélgetek. Nincs elszállva önmagától, egyszerűen csak céltudatos, és minden energiáját az álmába öli. Ezért kicsit elvont, de ugyan akkor mégis egyensúlyba van önmagával, a zenével és a világgal. Komoly tervei vannak, és tudja is hogyan szeretné megvalósítani őket. Ehhez nagyon sok sikert kívánok neki! Az, hogy a többiek, vagy én mit gondolok erről az egészről, egy cseppet se érdekli. Ő elmondta a véleményét, ha tudott, akkor segített, de ha most nem haragszom, megy, mert órát kell tartania a Zsinagógába.

 Tíz emberrel beszéltem eddig, még öt hátra van kettő ma, három holnap, aztán összesítek. Már nagyon a várom a találkozókat. Kíváncsi vagyok mindenkire. Úgy érzem, szükségem van rá, hogy jobban ismerjem azokat, akik közel állnak hozzám. Azért hogyha gond van, tudjak nekik segíteni. Szeretnék meglepődni és ugyan így pozitívan csalódni. Ezentúl, ha megkérdezek valakit arról, hogy „Hogy van?” minden esetben komolyan fogom gondolni, és megpróbálom leleplezni azokat az álmosolyokat. Ha netán valakinél felismerek egyet, akkor újra felteszem neki a kérdést! „Hogy vagy, de most komolyan!?”