Egy ember életében (és a
lányoknál különösen), az anyai jó tanácsok száma, kiapadhatatlan! Minden
életszakaszban megkapjuk a nekünk járó okításokat. Mindegy, hogy főzésre,
öltözködésre, bőrápolásra, vagy éppen pasizásra, gyereknevelésre vonatkoznak.
Én is sokszor írom le nektek, hogy: „Anyukám azt monda…”. Megint előjön a
mondat, miszerint „Tudod kislányom, az élet addig ad fel neked egy leckét, amíg
meg nem tanulod. Úgyhogy jobb lesz, ha neki állsz tanulni.” Csak azt nem értem,
hogy a drága élet miért nem mondja meg mit kéne leszűrnöm a tanításaiból.
Egy-két lecke azért megvan. De van egy, ami már jó ideje ismétlődik, és
folyamatos csalódást okoz. Nem tudom behatárolni, hogy mire irányul. Talán a
türelmetlenségemre, ami az állandó dühöm jelenlétét biztosítja. Vagy a kedves,
naiv, jóhiszemű Flórára, aki mindenkiben csak a jót látja meg (legalábbis, csak
azt akarom).
A dühről csak annyit, hogy a türelmetlenségem szüli, ezért van az, hogy azt
úton-útfélen próbára teszik, több-kevesebb sikerrel. Erről majd írok
nektek egy másik bejegyzésben.
Viszont a naivitás, fellobbantotta a haragomat magammal szemben.
Lehet, hogy ezzel tényleg
kivágom az alattam lévő fát? Az a baj, hogy nagyfokú csökönyösség is járul
mellé, ami még jobban megnehezíti a külső szemlélő dolgát.
Azért nem kell megrémülni, azt nem hiszem, hogy az élet csodaszép, és nem élek
meseszerű álomvilágba se. Nem ragadtatom magam romantikus képzelgésekbe,
miszerint egyszer eljön a nagy szerelem és akkor mindennek vége. Nem, és nem.
Azért a naivitásnak is vannak határai. De ennek ellenére, kisebb dolgokban igen
is megtéveszthető vagyok.
Soha nem voltam olyan ember, akinek ha azt mondják, hogy: „Figyelj vele, ne is
állj szóba, mert gázos egy figura…” akkor megfogadtam a tanácsot, és elkerülöm
az illetőt. Nem szoktam hagyni, hogy mások véleménye befolyásoljon. Mindennek
szeretek én utána járni, és kitapasztalni. Hiszen soha nem tudhatom, hogy
mennyire ismerték félre az adott illetőt, ki milyen viszonyban van vele, vagy
éppen milyen hangulatban találják. Viszont, egyre inkább azt veszem észre, hogy
néha nem ártana meghallgatni és megfogadni, pár józan tanácsot.
Érdekes, hogy mások meglátása nem, de az én jóindulatom annál inkább, és könnyebben manipulálja az
érzéseimet. Ugye mindig azt mondják, hogy ki lehet kérni mások véleményét, de a saját döntésedben bízz.
Így volt ez az, Andris üggyel is. Mennyit hallgattam, hogy nem is érdemes nagy
reményeket fűzni hozzá, hogy csak megégetem magam, és majd meglátom. Én csak
hajtottam a magam igazát, hogy félre ismertétek… Velem nem úgy viselkedik,
nyitott, és egyáltalán nem igaz semmi, amit előzőleg mondtatok róla. Jött a
kontra, miszerint majd meglátod. Vagy, hogy Szilvi szavaival éljek: „Csak
nehogy az legyen, hogy én megmondtam előre!”
Nagyon sokáig úgy voltam vele, hogy milyen nagy reményekről beszéltek ti? Nincs
itt semmi, csak beszélgetünk. Jól érezzük magunkat, aztán, szevasz. Nehogy már
megmagyarázzák nekem, hogy ennek nem lesz jó vége. Minek? A semminek nem lehet
semmilyen vége! Ha meg jól érzem magam, akkor nem mindegy?
Találkoztunk párszor, szórakoztunk. Majd ahogy telt az idő, jöttek a kifogások.
Hogy most ezért, meg azért nem jó. Hiába vártam másfél órát felöltözve, hogy
egyszer csak megérkezik, nem jött. Annyi volt rá a válaszom, hogy Andris nekem
nem kell magyarázkodnod, hiszen nincs közöttünk az égvilágon semmi, de azért szólhattál
volna. Pedig igen is számon kellet volna kérnem, hogy mi történt. Itt lép közbe
a naivság. Nem tudom ismeritek-e azt a mondást, hogy: A naiv emlékszik, és
megbocsájt. Na, én ennek a mondatnak az élő példája vagyok. Nem csak ebben az
ügyben, hanem bármelyik másikba is. De, hogy a történetnél maradjuk, az alábbi
nem egyszeri alkalom volt. Én pedig elkezdtem hitegetni magam, hogy nyomós oka
volt rá, neki is ezer dolga van, fáradt. Még végül, mikor már sztereóba nyomatják az
ember fejébe, hogy: Nézzél már körül!- Nem veszed észre mi megy körülötted?
Akkor észhez kap…
Beütött, hogy mégis mit hittem? Nem csináltam, és nem mondtam semmi olyat, ami
egyenlő lenne egy felkínálkozással, mégis azt tettem azzal, hogy vártam, és nem
kértem számon a miérteket. Hogy ostoba vagyok, és magamnak köszönhetem? Jogos.
De mindig utólag könnyű okosnak lenni. Ott akkor a fotelben, eszembe se jutott
elgondolkozni ezen.
Hiába mondták előtte, hogy ez lesz, amíg én magam nem tapasztalom meg, addig
nem is hiszem el. Most már ismerem az érem mindkét oldalát, a vicces,
szórakoztató, ugyan akkor komoly, értelmes valamint a megbízhatatlant,
szétszórt személyt is. Aki ha kedve támad szórakozni, vagy éppen egyedül van,
keres. Bele se akarok gondolni, mennyi felesleges eszmefuttatástól kíméltem
volna meg magam, ha engedek a makacsságomból, és hallgatok a többiekre.
Félre ne értsétek, nem azt mondom, hogy pár rossz tulajdonság felborítja az
összességében alkotott képet. Nem, ezek a csalódások megtanítanak arra, hogy
hogyan kell kezelnünk bizonyos személyeket. Andrissal kapcsolatban arra
tanított meg, hogy igen is erélyesen kell fellépni vele szemben, ha el
szeretnénk érni valamit. Ehhez tartani is fogom magam a jövőben, de még
meglátom lesz-e egyáltalán lehetősége jóvátenni a hibáit.
Viszont azzal számolva, hogy ez már nem az első eset volt, amikor a jóindulatom
elvakított, azt kell, hogy mondjam, valamit mégiscsak rosszul csinálok.
Gondolkozhatok rajta, hogyan lehetne kiküszöbölni az ilyen hibákat, de egyszerűen
semmi…
Mondhatnám azt, hogy
óvatosabb leszek, vagy meghallgatom mások tanácsait és azok alapján igazodok az
emberekhez, de ez se megoldás.
Mert azáltal tudom meg milyen
valaki, ha több oldaláról is ismerem, és ennek vele járója a csalódás is.
Itt lépett közbe a csökönyösség! Magamat legyőzni elég nehéz dolog. Amit egyszer elhatároztam, az úgy lesz. Ha sikerül
elhitetnem magammal, hogy a dolgok jól alakulnak, akkor nincs a földön senki
olyan ember, aki megmagyarázza, hogy ez nem működőképes. A naivságomnak
köszönhetően, én magam pedig nem fogok semmiből problémát csinálni. Ezen
sürgősen változtatni kell.
Ez ám az igazi probléma!
Mikor felismered a bajt, és tudod is, hogy mit kéne tenned. Elhatározod, hogy a
következő alkalommal meg is teszed! Aztán mégse csinálsz semmit. Mert jön egy
reménysugár, amiben bízol. Egy mosoly, amit megragadva elfelejted, hogy mik
történtek ezelőtt. Pedig nem szabadna. Ott kéne lebegnie a szemed előtt minden
egyes alkalommal, és visszhangoznia kéne a mondatnak miszerint: Most minden
szép és jó, de amint kisétálsz azon az ajtón, nem leszel semmi más, csak eszköz,
aztán várhatsz megint a kanapén…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése