pad alá...

Elgondolkoztam én is a saját helyzetemen. Az ember nehezen parancsol a  vérének, kellenek az új kihívások, de nem mindegy hol találjuk meg azokat. Keressük, és nem nyugszunk, amíg nem próbálhatjuk meg, milyen.

Igyekszünk minden percet kihasználni, tevékenykedni, olvasni, tanulni, okos dolgokkal foglakozni, jaj, csak nehogy agyalni kezdjünk megint…

Tételezzük fel, hogy volt egy jól bejáratott kapcsolatunk, amiben tulajdonképpen minden passzolt, kivéve azt a tényt, hogy egy kicsit megkopott már. Vége lett. Lezárult. Mindezek után ahelyett, hogy megpolíroznánk egy kicsit, kifényeznénk, az utunkat ott ahol lehet, kikalapálnánk a csorbát és tovább indulnánk, hagyjuk magunkat elcsábítani egy illúzió által. Ez az illúzió arról sutyorog a fülünkbe, hogy „szükséged van egy kis izgalomra, hogy csak ártatlan flörtölgetés az egész, hogy ugyan, jár ennyi neked, hogy nincs abban semmi rossz” főleg azok után, amik megtörténtek, mások ennél többet is megengednek maguknak…és így tovább. Mi pedig benyakaljuk, mint a csecsemő az álmot adó édes tejet. Mert könnyebb egy illúzió által kelletett valósnak hitt álomban ébredni, mint kinyitni a szemünket és rákacsintani az igazságra. Még akkor is, ha fáj. Pedig ha ilyen esetben a rációra hallgatnánk, akkor megkímélnénk magunkat a káros mellékhatásoktól  és következményektől. Ám nem az agy, hanem egészen más testrészek lüktetnek ilyenkor az emberben, amik arra ösztönzik, hogy vágja hanyatt magát az illúziónak. Engedjen a vágyainak, az érzéseinek és az érzelmeinek. Legyen önfeledt, és felejtse el a bűntudatot. Valljuk be, ez azért elég csábító ajánlat ahhoz, hogy csak úgy szavak és tettek nélkül hagyjuk. Persze amikor szeretnénk, vagy szükségünk lenne rá, akkor az Istenért nem következne be. Tipikus eset, és egyértelmű Murphy törvény az, hogy amikor megszállottan keresed a boldogságot, akkor messziről elkerül. Ám, mikor már lemondtál róla, és megbékéltél a saját helyzeteddel, aminek kezded élvezni az előnyeit, és újra hagyod magad kibontakozni, mindenki megtalál. Erre szokták azt mondani, hogy a szerelem a boldog emberekbe szerelmes. De mire végre kimondhatod, hogy újra boldog vagy, addigra megtalálnak. Hiába érzed csodásan magad, hiába vagy önfeledt, lassan tudatosul benned, hogy ebből a semmit mondó kis flörtből, a természetes kedvességből, és magától érthető jóindulatból, előbb utóbb baj lesz. Nem a bőség zavarara véget, hanem a sérülések miatt. Azon sérülések miatt, amik egy idő után elkerülhetetlenek lesznek. Hiszen tudjuk, jól mivel jár ez az egész. Ilyen esetben előfordulhat, hogy egy könnyű és felejthető szórakozás miatt elvesztünk valakit, akinek a kisujja is többet ért, mint annak a másiknak az egész lénye. Igen, sajnos bennünk van az, hogy mindig a rosszfiúk vonzanak minket, még akkor is, ha a múltban annyi csalódást okoztak.  Aki ekkora vérveszteséggel lépett már ki kapcsolatból, az pontosan tudja, hogy miről beszélek. Egy életre szóló baklövés terhét cipelhetjük ilyenkor magunkkal. Olyan ez, mint a zsákba macska! Hiszen az „ismerkedős fázisban” mi is szívesebben mutatjuk, a szelíd arcunkat, a jó modorunkat, és nem gyakran mutatjuk ki a fogunk fehérjét. Így könnyebben adjuk el magunkat, még akkor is, ha nem ez a valódi célunk! Ha csak szórakozni akartunk, jól érezni magunkat, és önhibánkon kívül pont ilyenkor tűntünk a legvonzóbbnak. De vajon mennyiben igaz az, amit látunk?  Mikortól hallgathatunk a szívünkre, és hanyagolhatjuk a józanész tanácsait? Annak a józanésznek, akik utóbb minduntalan szidtunk, és azt mondtuk, bárcsak rád hagyatkoztam volna.

De, mi van akkor, ha az ember egyszerűen nem tud dönteni, mert mindkét fél mellett (és ellen) nyomós érvek sorakoznak fel? Ha lenne rá lehetőségünk, akkor úgy tennénk velük, mint a jó háziasszony a tésztával. Ő is kétféle lisztet vesz elő, ha remekelni akar a sütésben. Mi is szívesen gyúrnánk össze a pasik jobbik felét egymással. A két jobbik oldal egyesítve mégiscsak hasznosíthatóbbnak tűnik, mint külön-külön. De, sajna, erre nincs mód. Bármennyire is szeretnénk megtenni, nem lehetséges. Vagy elfogadjuk őket úgy, ahogy vannak, a hibáikkal, erényeikkel együttvéve megalkotott kompozícióban. Vagy vállaljuk a súlyos feladatot, amit a legrövidebb út, az egyenes is üzen.

Az biztos, hogy a kettős flört „forgalmi engedélye” csak rövidtávra szól. Előbb-utóbb dönteni kell. Ilyenkor pedig, a kapcsolatok ősi törvényszerűségei nyomán könnyen előállhat a „két szék között a padlóra-esés” kellemetlen, de tipikus esete. Azt hiszem, hiába próbálnám elkerülni ezt az eshetőséget, csakugyan ez lesz vége. Hiszen a fűtött padlónál nincs lejjebb.

Mindezek ellenére, valahol messze, egy utolsó kis maradványa, az öntudatomnak, mély hangon kiabál. Messziről, de mégis ütemesen hallom a kérdést, főleg ha lehunyom a szemem. A kérdést, ami már eddig is, és ezután is ott fogja róni a köröket körbe-körbe, az összes többi gondolatom körül, és öblös hangon kiabálja, hogy: Miért ne?
Miért félek még mindig? Mire fel akadályozom meg a saját boldogságomat? Rendben most az vagyok! De honnan tudom, hogy nem lennék ennél boldogabb? Nem lehetek biztos benne! Mégis azt mondom, még nincs itt az ideje. Ezek után talán nem meglepő a végkövetkeztetésem. Úgy gondolom, jó gazda módjára nem árt mérlegelni az adott helyzetet. Ahogy ő is szétnéz birodalmán és mindent aprólékosan számba vesz, mielőtt új területekre vetné magjait, úgy te is fontold meg jól, hogy szükség van-e egy új szántásnyomra a régi, mély barázdás nyomok mellé.

( Tudom, világi nagy pesszimista vagyok, de hidd el, megvan rá az okom. Nem fogom bizonygatni a miérteket, nem is fogom leírni, mert még véletlenül se kell senki sajnálata. Én tudom, miért változott meg a hozzá állásom az ilyen, és ehhez hasonló dolgokhoz, és nem várom el, hogy megértsd.)