:)

Elkapott a vágy, hogy hódoljak egy régi szokásomnak. Úgyhogy ma fogtam magam és kimentem az erdőbe. Egyedül.

Régen mindig ezt tettem mikor összecsaptak a fejem felett a hullámok, és már nem tudtam mit kezdeni a problémáimmal. Szóval fogtam magam, felöltöztem és sétálni indultam. Szerencsére, ha erdőt akarok látni, akkor, nem kell messzire mennem. Igaz nem találok olyan nagyot, amiben könnyen eltévednék, de a megmaradt kis erdőrészletek pont elegek ahhoz, hogy kellőképpen egyedül érezzem magam, ha arra van szükségem. Most pedig volt rá.

Mentem a szokott útvonalon és meglepődtem, mennyire üresnek tűnik minden. Annak ellenére, hogy idejövök, mindig találkozok biciklisekkel, kutyát sétáltatókkal. De most nem volt kint senki. Lehet, hogy a rossz idő miatt, vagy az ünnep miatt. Nem tudom. Nem is gondolkoztam rajta sokáig, hanem mentem és céltudatosan kerestem a farönköt a réten ahova ki szoktam ülni. Most könyvet se hoztam magammal, pedig szoktam. Tavasszal gyakran kijövök olvasni. Valami csodás hangulata van! De most nem volt semmi és senki velem, csak a problémák. 

Megtaláltam a rönkömet, és meglepetten láttam, hogy összement. Nem ilyenre emlékeztem! Olyan volt mintha csak egy része lett volna önmagának. Pont olyan amilyennek magamat láttam akkor. Nedves volt, úgyhogy nem ültem le. Helyette besétáltam a kikopott, színtelen rét közepére, zsebre raktam a kezemet és megálltam. Egyedül voltam. De mégsem teljesen egyedül. Körülölelt valami, amit csak a csend egy kis szigeteként tudnék jellemezni. Mikor megállsz és megmoccanni se mersz, mert félsz, hogy történni fog valami, amit emiatt nem veszel észre. A csendnek azon ritka fajtája volt ez, amikor az ember a levegőt sem meri kiereszteni, nehogy elijessze azt a valamit, amire úgy vár. De nem jött semmi. Helyette, tökéletes nyugalom szállt meg. Nem emlékszem, hogy valaha is éreztem volna ilyen fokú békességet. Megnyugodtam, és el is felejtettem mennyi gond gyötör. Csak álltam a rét közepén, és nem érdekelt, hogy hideg van, vagy, hogy fúj a szél, és fázik a fejem. Legszívesebben lefeküdtem volna a földre, hogy minél közelebb érezzem magamhoz a csendet. A semmit. 

Végig gondoltam, hogy miért is jöttem ide? Nagyjából azokért a dolgokért, amiket leírtam már nektek. Amik szerint nem jutok dűlőre magammal, a régi hibáimmal, és amik korlátozzák az érzéseimet. De miért is érdekelnek ezek a dolgok? Bevallottam már számtalanszor, hogy tévedtem a múltban. Megbeszéltem a lányokkal a kisebb-nagyobb botlásokat. A hétköznapi akadályokat könnyedén veszem, a személyes problémáimmal pedig tisztába vagyok. Akkor miért van bennem a folytonos megfelelési kényszer? 

Nagyon sokszor előfordul, hogy mindent és mindenkit előtérbe helyezek magammal szemben. Olyanokat is, akik sokszor meg sem érdemelnék mindezt. Így magamra, már nem igazán van időm. Folyton rohanok, egyik suliból a másikba vagy éppen dolgozni. Aztán hazajövök, rendet teszek, mert az még mindig sérthetetlen. Végignézem, ahogy apám tönkreteszi félrészegen, amit előtte két órán keresztül rakodtam. Tanulok. Jobb esetben, ha van időm találkozok Szilvivel, vagy a lányokkal. De egyszerre nem tudok beosztani mindent. Balázzsal is több mint egy hónapja nem találkoztam! Igaz, hogy szinte minden nap beszélünk, de az nem ugyan az! Nem csak rájuk, magamra sincs időm. Pedig nagyon nagy szükségem lenne rá, hogy letisztázhassam a dolgaimat. Hatalmas szükségem lenne rá, hogy végre belekezdhessek egy új könyvbe! Hogy bezárkózhassak a szobámba és olvashassak, de egyszerűen nincs rá időm. Valahogy mások mindig fontosabbak, és előre valóbb nekik segítenem mintsem, hogy magamat kényeztessem! Mert egy könyv, most igen is kényeztetésnek számítana. Nem lesz ez így jó. Nem adok magamnak két hónapot, és be fogok golyózni. 

Tudom, most úgy hangzik, hogy nem szívesen segítek a többieknek, pedig ez nincs így. Nagyon is szívesen segítek nekik, ha kell, vagy rászorulnak. De miért mindig én segítsek, vagy én oldjak meg mindent? Nekik is vannak más barátaik, akik ugyan olyan fontosak. Nekem ki segít majd, ha már nem bírom ezt az egészet? 

Ez, ott a hidegben nagyot ütött. Észre se vettem, de hangosan rászóltam magamra, hogy most már elég.

Ahelyett, hogy mindent bírálgatnék, ahelyett, hogy a körülményeket és az embereket nekem tetsző alakzatba próbálnám hajlítgatni, foglalkozhatnék nyugodtan magammal. Valahányszor meglepetést hoz az élet, az első dolgom ezentúl az lesz, hogy magammal osztom meg. Örülök neki, és csak azután mondom meg másoknak, mikor már kiélveztem az első sokk örömét. Aztán, ha belső békém helyreállítása érdekében, valamilyenfajta cselekedetre van szükség, azt az utat választom, amely a nyugalomból ered. Magabiztosan cselekszem, mert biztonságban vagyok. Nem kell tartanom senkitől és semmitől. Én mindent megtettem mások boldogságáért. Ha később ismét útmutatásra van szükségem, ennek köszönhetően könnyen és gyorsan hozzájutok (legalábbis remélem, számíthatok viszonzásra).

Nem azért keresem a békét,a nyugalmamat, hogy szigorú elhatározásokat, és hosszú távon érvényes szabályokat hozzak, a többiekkel vagy magammal szemben. Hanem azért, hogy a döntéseim azonnal, ebben a pillanatban helyreállítsák az egyensúlyomat. Mert csak akkor lehetünk igazán jók, ha a békénk megvan odabent. De ez nem teljesülhet akkor, ha azt a kis darabot magamból százfelé próbálom osztani. Meg kell érteniük, hogy nem birkózok meg egyszerre ennyi mindennel. Éppen elég a saját gondjaimmal foglalkoznom, hisz látjátok, hogy ezekkel se jutok semmire.

Még egyszer megismétlem, hogy ez nem azt jelenti, hogy nem fordulhatnak hozzám a problémáikkal. Nem is azt, hogy nem szívesen segítek. Csak azt, hogy lehet várniuk, kell egy keveset, mert előtte elintézem a saját teendőimet. Persze ez megint szépen hangzik, és egy ideig biztos tudom tartani is magam a leírtakhoz. De túlságosan is jól ismerem azt az önzetlen Flórát, aki feladja majd, és a saját kárára megint mindenkit maga elé helyez. 

Paulo Coelho írt egy nagyon nagy igazságot, miszerint: „Győzd le önmagad és legyőzöd a világot.” Ebben az a legjobb, hogy igaza van. Ilyen a béke is. Pont ezért legyőzhetetlen, mert nem harcol senkivel, csak önmagával. 

Mire eddig a pontig elértem, már körbesétáltam minden jól és kevésbé ismert ösvényt. Megvizsgáltam az új csapásokat, és halálra rémített egy sündisznó, aki fogalmam sincs miért nem aludt ilyenkor. Úgy döntöttem ideje lesz hazaindulni. Mielőtt kiértem volna az erdőből, megálltam egy fél percre a temetőnél (az egyik pont ott van előtte), és elmosolyodtam. Mindenki szánja a holtakat, és sajnálja őket. Pedig szerintem nekik van a legkönnyebb dolguk. Hiszen senkinek egy rossz szava nem lehet rájuk. Nem gyötrik őket a problémák, és ott lapulnak egy gyönyörű emlékként a szerető szívek mélyén. A hiányuk csak nekünk tűnik fel. De nekünk megadatott az emlékezés képessége. Ők viszont, megtalálták a békét.

Én pedig elmosolyodtam, mert egyszer valaki azt monda nekem: „Kislányom, a béke egy mosollyal kezdődik!” ( Szeretlek Papa!)