Maslow

Hallottatok már a Maslow piramisról? Mondhatnám szükséglethierarchiának is. Ez a piramis Abraham Maslow szükségletelmélete, ami a jelen korunk motiváció kutatásának alaptétele. Gondolom, egyetértetek, ha azt mondom, hogy a szükségleteink motiválnak minket. De mik a szükségletek? Nem kellenek a tudományos meghatározások. Csak a józan eszünket használjuk. Én így ezt kaptam: A szükséglet hiányérzet, ami valamire ösztönöz. 

Na, nézzük meg miből áll a piramis, aztán elmondom mi a célom vele. A fenti képen Ti hét féle bontást láttok. De, én öt felé fogom csoportosítani őket. Ugye azt senkinek nem kell mondanom, hogy a piramisnak az a lényege, hogy minden egymásra épül! Tehát egyik tényező se valósulhat meg, az alatta levő nélkül. A piramisunk alapja a pirossal jelzett, Fiziológiai, vagy egyszerűbben Biológiai szükségletek (minden fontosabb példa oda van írva, nem kell feltüntetnem semmit). Ezt követi narancssárgával a Biztonság, majd citromsárgával a Szeretet. A következő három csoport, az Elismerés, Kognitív és Esztétikai szükségleteket összefoglalhatjuk egy szóban, Önbecsülés. Ha mindezen feltételek teljesültek, jöhet a „végső beteljesedés”, az Önmegvalósítás. 

Mikor először hallottam, rávágtam, hogy ez nem igaz! Elhamarkodott döntés volt. Ahogy próbáltam rácáfolni az állításra, egyre valószínűbb volt, hogy rosszul látom a dolgokat. Most próbálom a lehető legegyszerűbb módon elmagyarázni. 

Ha tetszik, ha nem a biológiai ösztöneink hajtanak minket. Biztos Ti is voltatok már vele úgy, hogy semmire nem tudtatok koncentrálni, mert éhesek voltatok. Minél éhesebbek lettetek, annál ingerlékenyebbé és rosszkedvűvé váltatok. Aztán, amint jóllaktatok azzal együtt csillapodott a kedélyetek is, megnyugodtatok.

Hogy egy másik példát mondjak, más szintekre vonatkozólag. Hányszor vesztetek össze a szeretteitekkel, vagy szerelmetekkel, azért, hogy biztonságban tudjátok őket?! Hányszor szóltak, ránk a szüleink, hogy ha kényelmetlen, ha nem AKKOR IS bekapcsolod a biztonsági övet! Ugyan így, a kisgyerekekre is erősebben, sokszor agresszívan szólunk rá, ha veszély helyzetet érzünk, de csak azért, hogy biztosan eltántorítsuk őket. 

A céljainkat is nehéz úgy megvalósítani, ha mi magunk se hisszük el, hogy képesek vagyunk rá, ehhez pedig szükség van a megerősítésre, a tudásra, és megértésre.

Elméletileg, ez a normális szükséglethierarchia. Hogy miért hoztam ezt fel? Mert végig gondoltam az én piramisomat. Amiben a citromsárga szintig, minden tényező ki van elégítve. De az Önbecsülés szintjén elakadok. Olvashattátok már, hogy miért és nem is kívánom tovább ragozni. Viszont szerintem, ezen belül se kell minden feltételnek teljesülnie ahhoz, hogy elérjük az önmegvalósítást.

Nézzük, nálam miből építkezünk:

·       Mások elismerése.

·       Tudás, értés, megismerés.

·       Szimmetria, rend.

Ha tetszik, ha nem, mindenkinek szüksége van elismerésre, nem vagyok és nem is leszek álszerény. Amit jól csináltam, és sikerrel vittem véghez, azt igen is ismerjék el. Nem kell dicsőíteni, csak vegyék észre. Viszont ha nem veszik észre, én magamat fényezni nem fogom. Ez így helyes. 

Tudás. Mióta olvasni tudok, imádom a könyveket, és mondhatjuk azt, hogy ráneveltek az olvasásra. Ahogy felnőttem, fokozatosan kezdett érdekelni a tini regényeken kívüli világ, a történelem, pszichológia, filozófia, és mindenféle más humántudomány tárggyal kapcsolatos nyomtatvány. Soha nem volt elég elolvasnom egy könyvet, mindig értenem is kellet. Kicsikén sokat nyaggattam a szüleimet, hogy magyarázzák el ez, és ez miért, vagy hogyan van. Imádtam új dolgokat kipróbálni, megismerni vagy megtanulni. Sőt, a mai napig kihívok akárkit egy kerékcsere versenyre! Rengeteget tébláboltam az autószerelő műhelyben. Apa a mai napig engem kér meg, ha segítségre van szüksége. A villamos dolgokhoz is értek egy keveset, hűtő, mikró, és egyéb háztartási eszközök szerelése mellet is sokat asszisztáltam. Szóval, azt hiszem, mondhatjuk, hogy elég sokrétű az érdeklődési köröm.

Rend. A szerelés, általában felforduláshoz vezet! Még szerencse, hogy az anyai oldal igyekszik lányként nevelni minket. Így a folyamatosan áll a bál, ha kuplerájra érkezik haza édesanyám. A Rend az szent és sérthetetlen. Ha nincs tisztaság, hallgathatjuk a véget nem érő monológot, az állatok és emberek közti különbségről. Arról, hogy lányok vagyunk, és ha valaki ide bejön, rögtön véleményt alkot rólunk. (Mintha egyikünk is udvarlók sorát várakoztatná az ajtó előtt… de erre is megvan a válasz, miszerint: soha nem lehet tudni!)

Teljesen mindegy, ha a fél karomat éppen amputálják, nekem akkor is rendet és tisztaságot kell varázsolnom! Ez már rutinszerűen, mindennapos programmá vált.

Ezekből építkezek én. Mégis az önmegvalósításnak csak bizonyos részeit érem el. Aztán tudatosult! Elérni a bennünk rejlő lehetőségeket.

A lehetőség, egy folyton változó dolog. Minden nap felér egy önmegvalósítással. Ha a mai napon tettem valamit, magamért akkor már teljesítettem a napi feladatomat. Ha tettem valamit, mások jólléte érdekében, legyen az érzelmi vagy fizikai támogatás, akkor már túlteljesítettem a saját magammal szembeni elvárásokat. 

Dolgozok egy nyomdában, diákmunkásként. Tegnap a délutános műszak vége felé, este kilenc órakor megkérdezte tőlem egy ott dolgozó, hogy miért mosolygok? Azt válaszoltam, azért, hogy a többiek is mosolyogjanak! Erre felnevetett, és Ő is elmosolyodott.

Észrevettem, hogyha pozitívan állunk hozzá a dolgokhoz, akkor a környezetünkben lévő sok-sok negatív dolog, hirtelen elkezd átformálódni. Az önmegvalósítás, hozzáállás kérdése. Kell, hogy legyen egy alapja az önbecsülésünknek, de nem kell, hogy minden felsorolt tényező teljesüljön. Abból kell építkeznünk amink, van. Persze törekedhetünk minél több építőelem megszerzésére, de bőven elég az, ha pozitívan közelítjük meg a dolgokat. Ha elhisszük, hogy képesek vagyunk rá, (és bízunk a tudásunkban) bármit valóra válthatunk, az ésszerűség keretein belül. 

Kívánom nektek, hogy minden nap érjétek el az önmegvalósítást! Ha nem megy, akkor egy mosoly egyenes út lehet a célig! 

Őszintén...

Most utoljára vagyok hajlandó a beismerő vallomásra. Tudom már megtettem korábban, a blog első felvonásában, de ugye annak megszűntetésével, eltűnt a bejegyzés is. Habár gondoltam arra, hogy bemásolom, úgy ahogy volt, és újra közzé teszem ugyan abban a formába, de rájöttem, hogyha mindent kitöröltem onnan, mert nem tetszett, akkor valószínűleg ide se kellene feltenni. Rontaná az összképet, és nem is illene bele a mostani elbeszélések stílusába. Így újra írom. Kicsit más szemszögből nézve, egy év távlatából, tapasztalat gazdagon. 

Szóval. 2011 júliusában, véget vettem egy folyamatnak, ami akkora már, hét éve végig kísérte az életemet. Beismertem a hazugságaimat. Hogy mit és hogyan, kiknek hazudtam azt hagyjuk, akiket érintett a dolog, velük megbeszéltem mindent, és azóta is vállalom a következményeit. Van, akivel azóta se beszéltem egy szót se. Volt, aki mellettem állt akkor, és itt van ma is. Van olyan is, aki úgy tett, mintha túl tudna lépni a dolgokon, és mikor azt hittem rendbe jött minden és elnyertem a megbocsájtást akkor, a legváratlanabb és kiszolgáltatott helyzetben zúdította rám a sérelmeit, és szúrt hátba. Nem, nem mondom, hogy nem érdemeltem meg. Igen is jogos volt, amit tett. Nem tudok vele mit kezdeni, csak elfogadom. Várható volt, hogy nem fogja mindenki azt mondani, hogy megérti miért tettem, és büszke rám, hogy bemertem vállalni mindenki előtt a tetteimet, erre fel voltam készülve. Számítottam arra, hogy innentől kezdve összedől minden, amit HAZUGSÁGBÓL, olyan gondosan és óvatosan építgettem. Arra, hogy miután ledől a védelmet nyújtó álca, majd megvetnek, elkerülnek, és egyedül a semmiből kell újra építenem mindent. Nem mondom, hogy nem ez történt, de mégse olyan mértékbe, ahogy én számítottam rá. Persze mindenki meglepődött, és sokáig nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Mégis pár nap, és hét után megkaptam a visszajelzést arról, hogy nem vagyok egyedül, hogy támogatnak, és fogják a kezem, ha szükség van rá. Tudtam, hogy ezzel nincs letudva a dolog. Eljátszottam a bizalmukat és most újra meg kell szereznem. Ami hét év hazudozás után, nem lesz (és nem is volt) a legegyszerűbb feladat. Ekkor kezdtem el írni ennek a blognak az elődjét, azzal a céllal, hogy elmeséljem a történetem. Azt, hogy milyen úton jutottam el, a boldog, kiegyensúlyozott életemtől, egy hamis életkép felépítéséig. Aztán rájöttem, hogy semmire se vezet az önsajnálat. Vállalni kell a felelősséget, azért amit tettem, de nem ilyen módon. Nem kell a sajnálkozás, az elismerés, az se hogy azonosuljanak velem. Nincs rá szükségem. Arra volt (és van is) szükségem, hogy azok, akik végig mellettem voltak, megértsék, hogy miért is tettem mindezt. 

Szögezzünk le valamit! Hazudni nagyon komoly munka, és nagy erőfeszítés. Tudnod kell, hogy kinek, mikor, mit és hogyan. Nem engedheted meg, hogy máshogy adj elő akármit is. Mert mint minden, amit magáról mond, az ember terjed, a hazugság (mivel magától érthetően egy szépített dologról van szó) még ennél is jobban, gyorsabban, és egyre többen ismerik meg az áltörténeted. A másik fontos része, hogy mindig kell, hogy legyen igazság alapja. Ha csak egy ezrelék is, de legyen. Például az én eget rengető röplabdás karrieremnek, két hét edzés volt az alapja. Vagy, hogy egy másik példát hozzak, kilenc évig verseny táncoltam, de soha nem volt Kristóf nevű táncpartnerem, aki tragikus körülmények között hunyt el, egy autó balesetbe. ( Nem kell ítélkezni, ezeket én más beismertem, meghurcoltak miatta, csak azért írom le, hogy legyen rálátásotok a dolgokra.) Azt viszont soha nem tudtam megmondani, hogy mire volt ez jó. Igazából végig se gondoltam, mire kimondtam a hazugságokat, addigra egy húszfős társaság közepén álltam, és nem léphettem vissza azzal, hogy bocsánat, ez nem igaz, csak imponálni akartam. Ez minden alkalommal így volt, végig se gondoltam mi lesz ennek a következménye, hogy mikor fogok lebukni, vagy mikor vágja a fejemhez azt valaki, hogy ez nem igaz. Mindegy is, ennek már vége, de a mai napig viselnem kell a következményeit. Azoknak az ítélkezéseit, akik akkor magamra hagytak. Az utóhullámot a kis hazudósról, akinek egy szavát se lehet hinni. Kénytelen voltam szakítani a társasággal, és szarból, újra várat építeni. Önerőből, őszintén és kiszolgáltatottan. Nagyon kemény meló és már tudom, hogy miért választottam anno a könnyebb utat. De, attól függetlenül, hogy vannak, akik mellettem állnak, és szereztem új barátokat valamint igyekszem tartani az ígéretem miszerint semmi hazugság (… és megmondom nektek, hogy nem mindig sikerül betartanom, de ha így alakul, akkor akarva akaratlanul is leleplezem magam a többiek előtt. Nem vagyok rá büszke, de egy rossz szokást igen nehéz levetkőzni, ezt se lehet egyszerre abbahagyni. Megvan a folyamata, mint minden másról való leszokásnak.) és tartom a száznyolcvan fokos fordulatot. Azért észreveszem a rombolást magam körül, és megvannak a dolog visszaütői. Mondok is rá egy példát, ami ezen a nyáron történt, és nagyon megrázott. 

Megbeszéltük Diával, Emmával és Esztivel, hogy elmegyünk egy közeli kis faluba, egy gyülekezeti hétvégére, és ott várjuk a felvételi ponthatárokat. Megmondom őszintén nem nagyon volt kedvem hozzá, mert amúgy se áll közel hozzám a vallás, de belementem, mert meg akartam adni az esélyt, és mert se Diát se az anyukáját nem akartam megbántani vele. Viszont a lányoknak (Emma, Eszti) elmondtam, hogy nem sok affinitásom van ehhez az egészhez. Az ominózus hétvége előtt egy héttel, elmentem nőgyógyászhoz, gyógyszert íratni. De, nem kaptam gyógyszert, csak egy beutalót jövő hétre, (pont a tervezett kirándulás napjára) mert találtak egy porcosodást a méhszájamon, amit le kellet venni. Erre hazaérve, egy üzenet várt Esztitől.

- Ennél nagyobb, hülyeséget nem tudtál volna, kitalálni, hogy megúszd a gyülekezeti hétvégét? Nem is tudom, hogy juthatott ilyen az eszedbe…

Teljesen le voltam, döbbenve, és csak annyit írtam neki, hogy én örülnék a legjobban, hogyha ez kitaláció lenne. 

Ekkor tudatosult bennem, hogy hiába csinálok én akármit is, mindig ott marad bennük a tüske. Akkor eszembe jutott, az hogy a megbocsájtás nem egyenlő a felejtéssel. Ha, mindenki megtudja bocsájtani a tetteimet, attól én még nem fogom tudni kitörölni az emlékeiket. De megbocsájthatnak-e nekem, ha nem tudnak felejteni? Vagy innentől kezdve átpakolják ezt az emléket egy felesleges mappába és nem foglalkoznak vele?  Ebben az esetben, innentől kezdve minden állításom, a megkérdőjelezés állapotába kerül, majd onnan elbírálásra, és ha igaznak ítélik meg, akkor éppen szerencsém volt. Nem tudom, hogy fog ez hosszú távon működni. Vagy miként fogok kikerülni egyszer a saját magam árnyékából. Én megtettem az első lépéseket, az igaz barátaim mellettem állnak, az újjak már tiszta lappal, mindenféle szennyes nélkül ismernek, és ha nem muszáj, nem teregetek ki előttük. A hazugságokkal hadilábon állok, és tudom nem kéne, de a mai napig rosszul érint, ha valaki felhozza a témát, vagy megkérdezik miért. Én ezt a részét az életemnek, lezártam, és most azon fáradozok, hogy a foltokat javítgassam. De sokat tanultam az esetből. Ez volt életem eddigi legnagyobb esése, és én felálltam a földről, összeszedtem minden bátorságomat, és szembenéztem azokkal, akik mindezt végig nézték, és emelt fővel mentem tovább előre. Nem foglalkozok azzal, ami volt, már elmúlt. Nem engedem, hogy visszahúzzon. Elengedtem azt, aki voltam, hogy azzá válhassak, aki leszek! Csak az számít, hogy fogják a kezem, és ha botlok, akkor visszarántanak a valóság talajára!

Megetetted a halad?

Az elmúlt két hétben csak úgy pörögtek az események. Időm se volt írni. Közben ért hideg is, meleg is. De nem csak engem, a lányokat is forrázza-hűti az érzelmi vihar rendesen, szóval volt miről beszélgetnünk a hétvégén. Elsősorban el kell mesélnem, milyen büszke vagyok Emmára, hogy megtette azt a fontos lépést, amit a „Dáviddal” való kapcsolat analízis felállításakor boncolgattunk, tehát vallott. Nem érdekes mi lett az eredménye, akkor is nagyon nagy lépés volt tőle az, hogy megmerte tenni mindezt. Ő veszít a visszautasítással, és nem Te!- ezt jegyezd meg! Én tudom milyen kincset veszített, sajnálhatja! Volt okunk örülni is, mert Eszti és Bubi is megélték a hároméves kort. Hurrá, örömtánc stb. Majd koccintunk rá legközelebb!  Dia pedig, az egész hétvégét a Mackókájával töltötte, rájuk fért! Úgyis olyan ritkán látják egymást mostanában. Szóval a kezdeti kis „Dávid” incidenst leszámítva, minden egész jól alakul, a Ráday utca háza tájékán, és ennek én igazán és tiszta szívből örülök! A magam részéről, tartom az itthoni frontot… egyenlőre több-kevesebb sikerrel, azaz tengődöm a semmiben ezzel az „Andris” üggyel. Meg persze minden mással is. Tudjátok, a baj csőstül jön. Hát ez most teljesen igaz. Nem elég, hogy a suliba, munkába, de még otthon is repetázok a balhé étlapról. Persze nem önszántamból, hanem úgy ahogy a libát tömik… erőszakkal, és ahogy ez lenni szokás, szépen kivetítődik minden másra is. Így pont idejében, betelni látom a poharat, és zavarnak bizonyos dolgok. Például az, ahogy Eszti és Dia a párjukkal vannak, hogy Emma is szépen lassan egyenesbe jön…(ezt direkt nem szándékozom elkiabálni) én meg ugyan ott tartok ahol eddig. Sehol. Szóval eldöntöttem, eddig és nem tovább. Pontot teszek ennek az „Andris” ügynek a végére. Mától kezdve, nem jelentkezem, nem keresem (nem mintha eddig olyan sűrűn előfordult volna), nem teszek semmi felé irányuló mozgást. Vége.

 Ezzel nem azt mondom, hogyha ő keres, akkor nem válaszolok rá, hanem azt, hogyha mégis, kétszer is meggondolom, hogy mit reagáljak. Azért ideje, észhez kapni. Még a végén lejáratom magam. Ezen kívül van ezer és egy, más dolgom is, nincs időm azon aggódni, hogy akkor most készen kell lennem estére, vagy sem. 

Nem játszunk olyat, hogy beetetjük a halakat, aztán nem fogjuk ki őket. Ez akárhogyan is nézem nem sportszerű dolog. Egyszer meglehetett játszani, többször nem. Szóval, ha Ő így, hát akkor Én is. 

Amint ez a dolog, megfogalmazódott bennem, meg is nyugodtam. Ha már felismertem a helyzetet, akkor csak nem lehet olyan nagy baj ?!  Megvan az első lépés, jöhet a következő! Be is kell tartani! Igen, ugyan is kimondani marha egyszerű, leírni és megosztani másokkal, már egy elvárás. Viszont az, hogy ne csapjam be saját magam, ismét… az hatalmas felelősség, ami megint csak rajta múlik. Tehát csak magamban csalódhatok, ha nem sikerül teljesíteni az elvárásaimat, ami azáltal, hogy leírtam és beharangoztam már a Ti elvárásotok is lehet. Kérdés képes leszek rá? Nagyon remélem, hogy igen. De azért, megkérdeztem Szilvit is.

- Nem,… ismerlek mami! Lássuk be azért elég kiszolgáltatott helyzetbe vagy ahhoz, hogy olyan könnyű legyen nemet mondani. 

Igaza van! Eddig az volt az érvem, hogy legalább nem fekszem össze mindenkivel. Van egy állandó. Ebből baj nem lehet, és tisztába vagyok vele, hogy többet nem is várhatok, és nem is várok. Így indultunk. Aztán mégsem így alakultak a dolgok. Nem tudom kizárni érzelmeket. Azt nem mondanám, hogy szerelmes vagyok, mert nem. Csak érzelmileg kötődök egy szinten. Azt viszont, már nem tudom megmondani, hogy miért?! Talán mert jólesik, hogy azokon az estéken törődnek velem, és valamilyen formában, de kialakult egy bizalmi kapcsolat. (Ő sem dicsekszik, én se mesélek másnak! Nem vagyok naiv, tudom, hogy ez így nem igaz, és persze akikben nála is jobban megbízom, elmondom, ahogy Ő is.) Ami az én esetemben egészen ritka, és talán pont ezért is alakultak így a dolgok. Pedig szó sincs semmiféle romantikáról. Csak világi nyelven „filmezünk”!  Ez épp ahhoz elég, hogy túl legyünk a biológiai szükségleteken, és kicsit komolyabban beszéljünk, mint a nap más szakaszaiban. Felhozzunk kicsit személyesebb témákat, amit másokkal nem feltétlenül osztanánk meg. Összebújjunk, simogatjuk egymást, egy ideig-óráig aztán, szevasz! Ha csúnya szó, ha nem, jobban nem tudom kifejezni magam, és csak azt tudom mondani, hogy ez egyfajta kölcsönös szeretet koldulás. Ami addig elég, ameddig tart.

Csakhogy, itt a gond. Ez nekem már nem elég. Persze abban az idő intervallumban elvegetálok vele, de ez olyan, mint az elvonó után újra rászokni a drogra. Kétszer gyorsabban zuhansz vissza a mélybe, és kétszer annyit akarsz, mint előzőleg. Aztán azt veszem csak észre, hogy milyen jó lenne odabújni valakihez, beszélgetni, átkarolni.  Na, itt mondtam azt, hogy ez nem mehet tovább. Mert, még véletlenül se szeretném magam gyermeteg álmokba kergetni, és ahogy „Andrist” ismerjük, (bárcsak ne így lenne) de nem telne tőle többre, mint egy röpke álomra, ami csak addig tart, amíg a padló meg nem fog.

Igen, jogos lenne azt mondani, hogyha már most elásom a dolgot, akkor ne is csodálkozzak. Tudom, nagyon jól, hogy a puding próbája az evés. De azzal is tisztába vagyok, hogy ebbe a pudingba, belefájdulna a fogam. Ezt sajnos, nem csak én látom így! Néha észreveszek egy-két jelet, ami rácáfol erre, aztán ha összességében nézem a képet, be kell látnom, hogy ezen nincs mit szépíteni. Csak el kell fogadni, ha tetszik, ha nem! Az a baj, hogy más dolgában könnyű okosnak lenni, de a magam ügyeiben soha nem boldogultam jól. Hiába kérem ki a többiek véleményét, valahogy mindig sikerül az ellenkezőjéről meggyőződnöm. Majd meglátjuk. Pontosan ezért leszek kíváncsi arra, mennyire sikerül fegyelmezni magamat. 

Egy biztos, ameddig tudom, tartom az elhatározásomat, aztán majd kiderül mi lesz belőle. Ez nem csak a puding próbája lesz, hanem az enyém is. Azt viszont nem ígérem meg, hogyha közbeszólnak bizonyos testi szükségletek, akkor szikla szilárdan kiállok a döntésem mellet. Azért mégiscsak emberek vagyunk, és ha vágom vele a fát magam alatt, ha nem, igen is jobbnak látom, ha még mindig egy kezemen megtudom számolni, hány pasival volt dolgom, mintsem, hogy gyűjtsem a trófeákat. Ebben az egyben biztos, hogy „Andris” is egyet ért velem. Ha nem így lenne, akkor nem keresne. Viszont, nekem ezentúl, válogatnom, és mérlegelnem kell az adódó lehetőségek közül. Hogy a végén, ne maradjak egy hal, akit csak jól beetettek aztán otthagytak. Világossá kell tenni, hogy nem egyoldalú a dolog, és ahhoz, hogy ez működő képes, és szabályozható legyen, vagy neki is együtt kell működnie velem, vagy hagynunk kell az egészet. Egyelőre, a hanyagolás felé dől a fa, egy biztos… én nem mozdítom semerre! A következő lépést neki kell megtennie, aztán utána beszélhetünk...ha nem felejtem el megint, felhozni a témát, az érzelmek koldulása közben…

TB-nek!

Talán megbocsájtjátok, ha ezt a részt egy valakinek ajánlom, azért, hogy magyarázatul szolgáljon a tegnapi beszélgetésünkre.

Ugyan is szóba kerültek a bejegyzések, és megkaptam, hogy igen csak pesszimista hozzáállással vizsgálom a dolgokat. Ez tény, nem tagadom, és el is fogadom. De felmerült a kérdés, hogy miért? Pontosabban had legyek bátor bemásolni…: „Ki, vagy mi vette el a kedvedet akármitől is?  Hihetetlen számomra, hogy fiatal lányok, de nem is csak lányok, hanem fiatal korombeli emberek így gondolkodnak. Falramászok ettől…. (aki eddig olvasta a blogot, úgyis tudja, miről van szó, aki nem az olvassa el a többi bejegyzést is) Ennyi? Most akkor volt két szerelmi csalódásod, és úgy gondolod neked elég volt, és akkor mindenben a rosszat látod? Tudod mennyi lesz még?...” Már tegnap is mondtam, hogy egyet értek ezzel, és igazat adok. Tényleg a béka segge alól nézem a világot, főleg a párkapcsolati dolgokat. Nem tehetek róla, ezt hozta ki belőlem a csalódottság. Viszont tehetnék ellene, ha akarnék. Akarok! Minden nap kész megerőltetés, hogy ne gondolkodjak azon, hogy mi lesz akkor, ha valakit újra közel engedek magamhoz és aztán megint összedől minden. Pedig nem kéne. Nem én írtam előzőleg, hogy minek görcsölni ilyen dolgokon, ha a szerelem akar, úgyis megtalál!? Dehogynem, mégis az ellenkezőjét teszem, a „Pap bort iszik, vizet prédikál” elven. Ne haragudjatok! Nemhogy azon fáradoznék, hogy minél jobban érezzem magam, és a hátam mögött hagyjam a problémákat. Igazából megvan ez, egy bizonyos szintig. Eljárok bulizni, mindent csinálok, csak ne kelljen otthon lenni, és a négy falat bámulni. Jól érzem magam, de ahogy pár bejegyzéssel előbb is írtam, ez nem azt jelenti, hogy boldog is vagyok. Elnevetgélek, szórakozok, élek. De valami hiányzik. Nincs meg a motiváció, nincs miért és nincs kiért, és ha az ember nem motivált semmi és senki iránt, akkor nagyon nehéz pozitívan hozzá állni a dolgokhoz. Hogy hol veszett el? Nem, nem a pasik miatti sok csalódásból. Hanem abból, ahogy az ember felépített önbizalmát lerombolják. Az, hogy egy lányt megcsalnak úgy, hogy az nem adott rá semmi okot az egy dolog. Túl lehet élni, lehet bizalmat építeni, nehezen még egyszer. Másodszorra megtenni ugyan ezt, egy (az előzőekből kifolyólag) ingoványos bizalmi lábakon álló kapcsolatban, az már csak a hab a tortán. Ilyenkor akarva, akaratlanul is elgondolkozik az ember lánya, hogy akkor biztos vele van a baj, és mivel nem kap senkitől az ellenkezőjéről szóló visszajelzést, el is hiszi. Nem csak ez játszott közre a dolgok alakulásában, soha nem kaptam szinte senkitől bíztató szót. Mindig az ment, hogy: Ezt ne csináld! Ehhez nem értesz! Nem tudsz Te semmit! Hogy nézel ki? Nem vagy elég nőies…stb. Higgyétek, elfolytathatnám, de nem akarom. Mihez vezet ez az egész? Olyan szintű önbizalom hiányhoz, aminek nincs látszata, belülről mégis zabálja az embert. Mindig is tudtam uralni az érzéseimet, amit nem akarok, hogy lássanak azt nem szokták észrevenni. Szinte senki nem gondolná, hogy ez a probléma forrása, pedig de! Egyszerűen nem vagyok képes elhinni azt, ha egy fiú közeledni próbál felém. Az előzőekre építve, kapásból az jelenik meg, hogy egy ideig-óráig, lehet, hogy jó lenne a dolog, de úgyis az lesz a vége, mint az előzőknek. Nekik se voltam, fontos, akkor, neki miért lennék?! Ők se láttak bennem semmit, akkor ő mit lát?!  Ebből kiindulva, egyértelmű, hogy mindenkinek elég nehéz és rögös utat kell bejárnia, hogy elérhessen hozzám. Azt, hogy mindezzel mit lehet kezdeni, nem tudom. Csak azt, hogy most megint kiadtam magam nektek/ neked. Tudom nem jó színlelni a jólétet, de jobb mintha szánnának. Ez az én problémám, nekem kell megbirkóznom vele. Mégpedig azért, mert ha a többiek tudnák, hogy mivel állok szembe, attól tartok akarva- akaratlanul megszaporodna a dicséretek, és elismerések száma. Tudom, jó szándékkal tennék, de már bennük lenne a tudat, hogy a Flórát igen is bíztatni kell. Meg kell neki mondani, hogy jól csinálja. Ezt nem szeretném, ne azért mondják, mert ezzel segíteni vagy hitegetni akarnak. Mondják azért, mert ezt gondolják, spontán, mindenféle előzmény nélkül… de, még akkor se biztos, hogy elhiszem. Viszont, mindenképp jólesne. Csak az baj, hogy ilyenre, szinte soha nincs példa, ami nem könnyíti meg a dolgomat. Szögezzük le, hogy ez nem egy elhatározás, nem azt jelenti, hogy elkönyveltem, hogy soha senkinek nem leszek elég jó. Arra meg főleg ne gondoljunk, hogy az elérhetetlen véget nem érő szerelemre vágyok. Ugyan kérlek, ne áltassuk magunkat! Ennyire én se vagyok hülye. Biztos leszek újra boldog, szeretnék is újra nagyon boldog lenni! Nem adom fel. Az, hogy jól érzem magam, már most nagy lépés az előző fél évemhez képest, erről még aláírások listáját is be tudom mutatni. Hatalmasat ugrottam felfelé, a szakadék aljáról. Erre mondtam azt, hogyha nem ismerjük az egész történetet, és csak egy részlet alapján ítélkezünk, könnyen a félreértés hibájába eshetünk.  Nem sajnálom magam, és nem kudarcként könyvelem el ezt az egészet. Jó tanuló pénz volt, és nagyon sokat komolyodtam, és fejlődtem ennek köszönhetően. Ma már teljesen máshogy, látom a dolgokat, mint egy évvel ezelőtt. Sajnálom is azt az időt, amit siránkozásra pazaroltam. Rájöttem arra, hogy vannak értékeim, és azok, akik ezt nem veszik észre, így jártak. De nem szeretek ajtóstul rontani a házba. Kiadni magam, hogy ez vagyok én tessék, elfogadsz így? Ezért van, hogy szinte mindig okozok meglepetéseket, még a hozzám legközelebb állóknak is. Miért? Mert félek, ha tudják, hogy milyen vagyok valójában, akkor azt majd ellenem fordítják. Megint a negatív hozzá állás. Remélem hamarosan lesz, aki rácáfoljon erre. Egyelőre, magam is meglepődök, hogy ilyen rövid idő alatt, mennyivel több mindent megtudtál már most rólam, mint mások. De ez még nem jelent semmit. Csak várok. Szépen türelmesen, addig, amíg kell. Amíg azt nem érzem, hogy újra van egy személy, aki megérdemli, hogy feltétel nélkül őszintén megbízzak benne. Szeretném, hogy legyen. Hogy egyszer valaki, azt mondhassa, hogy nem versz át… ismerlek. De eddig  nincs. Marad a félelem. Az önbizalom hiány. Legalább megfelelési kényszerem nem lett… még az a szerencse. 

Hogy vagytok?

Tegnap szerettem volna írni egy bejegyzést, de nem tudtam miről. Pedig a női magazinok honlapjait is meglátogattam, hátha megszáll az ihlet, olvasok valamit, amiről lenne miért véleményt alkotni, de semmi. Bezzeg most, hogy otthon maradtam tanulni, beadandót írni, dokihoz menni, persze, hogy eszembe jutott valami, amit aztán nem lehet szó nélkül hagyni.

 Éppen azon gondolkoztam, hogy lenne jó összekötni a kiértékelt tesztek eredményét a beadandóhoz, amikor a kezembe akadt az egyik srác lapja. Végig néztem még egyszer, átolvastam a jegyzeteimet, és az értékelését biztos, ami biztos, hátha tévedtem. De nem. Aztán megnéztem a többiekét is, senki nem produkálta azt az eredményt, amire én előzőleg számítottam. Akiről azt hittem, hogy a képi (vizuális) érzékelése fog dominálni, annak a hangi (auditórikus) észlelése sokkal fejlettebb volt. Akire pedig, rögtön ráhúztam az auditív jelzőt arról pedig kiderült, hogy érzés, érzelem orientált (kineztetikus). Ezt, egyrészt azért hoztam fel, mert innen indult a gondolatmenet, másrészt meg azért, hogy rögtön egy példával szolgáljak. Hiszen ebből is látszik, hogy attól függetlenül, hogy ismerünk valakit, nem tudjuk milyen is ő valójában. Én az összes embert ismerem (van, akit jobban van, akit kevésbé) akik segítettek nekem. Mégis mindannyian meglepetést okoztak. Belegondoltam, hogy mennyire igaz. Mindenkiről tudok dolgokat, mit szeret, mit nem, milyen zenét hallgat, mivel tölti az idejét, és egy általános jellemzés is megy. De ezeken kívül semmi. 

Mindig csak azt kérdezzük meg mindenkitől, hogy: „Hogy vagy?” szinte már rutinból, ezzel kezdünk egy beszélgetést. Akár személyesen akár a neten keresztül beszélünk, de érdekel ez minket valójában? Általában előre tudjuk a választ: „Köszi, jól!” de, vajon igaz ez? Biztos ti is voltatok már vele úgy, hogy összefutottatok egy rég nem látott ismerőssel, akinek nincsen mindennapos rálátása az életetekre, és nektek szegezte ugyan ezt a kérdést. De, ha volt is problémátok abban a pillanatban, nem mondtátok, mert amúgy se találkoztok vele olyan sűrűn, hogy érdekelje. Meg amúgy is minek panaszkodnátok, és terhelnétek mást a gondos, bajos ügyeitekkel? Ezzel sokan így vagyunk, inkább magunkra erőltetünk egy álmosolyt, mintsem kimondjuk, hogy mi bánt minket. Egyszer azért, mert azt hisszük, ha valaki érdeklődik, azt csak illendőségből teszi, és valójában fikarcnyit se kíváncsi arra, hogy is vagyunk valójában. Másodszor pedig azért, mert mi magunk nem szeretnénk rázúdítani senkire a lelki szemetünket. Egy ritkán látott ismerős esetében ez még talán, rendben is van. De ha a barátaink, nem őszinték velünk a problémáikat illetően, és kerülgetik a forrókását mintsem, hogy kimondják mi bántja őket, az ahhoz vezet, hogy ismerni és szeretni fogjuk őket, de nem fogunk tudni róluk semmit. Nem fogjuk tudni azt, hogy milyenek a valós őszinte érzéseik, és így azt is nehéz lesz felismerni, ha éppen bánatuk van. Így aztán segíteni se tudunk időben. Nem megoldás, ha a barátainknak nem beszélünk a gondjainkról, problémánkról. Igen, nagyon nehéz valakit beengedni az érzéseidbe, hogy lássa, mi megy benned végig, mit gondolsz, és miért gondolod azt. Tudom, mert én is küszködök vele, nem szívesen engedek be senkit, nem csak azért mert nem akarok, hanem azért is, mert nem szeretném, hogy kiismerjenek. A kiszámíthatóság sebezhetőség- tudom, ezzel az állítással lehet vitatkozni, és ha valaki késztetést érez rá, állok elébe, de az én véleményem ebben az egy dologban nem fog változni- ha tetszik, ha nem. Ha problémám van, amit nem akarok senki nyakába zúdítani, akkor elbújok a világ elől. Telefon kikapcsolva, ajtó becsukva és hagyjanak békén. Egy nap alatt minden régi, de az a huszonnégy óra szükségez ahhoz, hogy lenyugodjak. Ilyenkor aztán én is pánikot keltek, és megkapom a magamét azért, amiért nem mondom el, hogy mi bánt. Ezért vannak a barátok, hogy meghallgassanak, hogy segítsenek, ott ahol tudnak. Vagy talán nem bízok bennük annyira? Dehogynem! Csak vannak olyan dolgok, amiket magamban kell elintéznem, ehhez pedig egyedül létre van szükség. De legalább nem mondom azt, hogy jól vagyok és így nem csapom be se magam se a másikat. Ilyenkor pontosan tudják, hogy arra van szükségem, hogy egyedül legyek. Viszont bármi más problémával rögtön hozzájuk fordulok, és kikérem a véleményüket. Ez kölcsönösen működik a négy lány és köztem. Így azt hiszem, nyugodt szívvel mondhatom, hogy tudom milyenek. A reakcióik, viselkedésük már nem, vagy csak nagyon ritkán okoz meglepetéseket. 

Viszont mi van azokkal a barátokkal, akik ugyan úgy közel állnak hozzánk, csak mondjuk a munkájukból, tanulmányaikból kifolyólag mégse tudunk napi szinten kapcsolatot teremteni velük. Ők azért még tartogatnak meglepetéseket. Napi szinten szembesülök azzal, hogy kiről mennyi mindent nem tudok.

Hogy egy zene megszállott fiatalnak, aki első ránézésre boldog és sikeres, az iskolába járáson kívül más gondja is legyen, azt el se tudtam volna képzelni. Pedig komoly családi problémákkal küszködik. Miközben mesélt legszívesebben végig átöltem volna, de csak a szememet tudtam meresztgetni. Vagy azt, hogy egy ismert zenészt, aki körülvesznek a barátai arról halljak beszélni, hogy boldogtalan, és teljesen magába temeti a rossz érzéseit, nem nagyon mondja el senkinek, hogy mi és miért bántja, inkább bezárkózik, azon teljesen meglepődtem. Hiszen mindegyikükkel találkoztam már nem egyszer, elég jóba is vagyunk, de ilyenekről soha nem hallottam őket beszélni. Most valamiért mégis megnyíltak egy kicsit. Csak azt nem értem, hogy miért most mondták el, hiszen annyi ember veszi őket körbe nap, mint nap. Itt jön elő az, amit írtam az elején. Nem akarnak mást terhelni vele, az ő bajuk, az ő problémájuk és azt hiszik, boldogulnak vele maguk is. De ez nem biztos, hogy így van. Sőt megmerem kockáztatni, hogy azzal, hogy elmondták nekem mi bántja őket, igen is megkönnyebbültek. Nem kérdeztem rá, de sejtem, hogy így lehet. Volt még egy fiú, aki szintén meglepett. Őt mindenki csélcsap, semmirekellőnek tekinti, aki csak a zenének él és majd ebből próbál meggazdagodni. Az alatt a fél óra alatt, amíg beszéltünk, és feltettem neki a kérdéseimet, rájöttem, hogy egy nagyon okos, zeneileg képzett, érzelmekben gazdag személlyel beszélgetek. Nincs elszállva önmagától, egyszerűen csak céltudatos, és minden energiáját az álmába öli. Ezért kicsit elvont, de ugyan akkor mégis egyensúlyba van önmagával, a zenével és a világgal. Komoly tervei vannak, és tudja is hogyan szeretné megvalósítani őket. Ehhez nagyon sok sikert kívánok neki! Az, hogy a többiek, vagy én mit gondolok erről az egészről, egy cseppet se érdekli. Ő elmondta a véleményét, ha tudott, akkor segített, de ha most nem haragszom, megy, mert órát kell tartania a Zsinagógába.

 Tíz emberrel beszéltem eddig, még öt hátra van kettő ma, három holnap, aztán összesítek. Már nagyon a várom a találkozókat. Kíváncsi vagyok mindenkire. Úgy érzem, szükségem van rá, hogy jobban ismerjem azokat, akik közel állnak hozzám. Azért hogyha gond van, tudjak nekik segíteni. Szeretnék meglepődni és ugyan így pozitívan csalódni. Ezentúl, ha megkérdezek valakit arról, hogy „Hogy van?” minden esetben komolyan fogom gondolni, és megpróbálom leleplezni azokat az álmosolyokat. Ha netán valakinél felismerek egyet, akkor újra felteszem neki a kérdést! „Hogy vagy, de most komolyan!?”

1-year-old -free

Ma egy éve, hogy hatalmas fordulatot történt velem. Elvesztettem valakit, aki köré felépítettem a saját életem. Nem, nem halt meg. Csak elhagyott. De én akkor, ha csak érzelmileg is, meghaltam.  Nem mondom, hogy nem volt szerepem abban, ahogy a dolgok alakultak, hiszem valahol legbelül éreztem, hogy ennek a napnak el kell jönnie. Voltak problémáink, mint ahogy az egy másfél éves kapcsolatnál, gondolom én másoknak is. Csak éppen, nem voltam felkészülve rá.

Nem tudom, tudjátok-e milyen érzés valakiért mindent feláldozni? Teljes mértékben hozzá igazodni? Hát én sajnos tudom, és utólag már nagyon bánom, hogy ezt tettem, és soha többet nem fogom. Mert kiderül az, ami a valóság, az, amit a rózsaszín felhő anno eltakart. Mégpedig, hogyha az illető kiszáll az életedből, abból az életből, amit te jóformán feláldoztál érte, akkor összedől minden. Én erre a legkevésbé se voltam felkészülve. Főleg nem akkor, ott az adott körülmények között. Nem szeretném részletezni, de ha lehet időpontot választani egy szakításhoz, akkor ez a legrosszabban történt. Másnap nem is tudtam iskolába menni, de még hozzám szólni se lehetett azon a héten, mert máris könnybe lábadt a szemem. Aztán három hónapig ültem és sajnálkoztam. Nincs semmi, nem megyek sehová, hagyjatok békén, nem, nem bőgök. Majd azok az emberek, akik közel álltak hozzám megelégelték a dolgokat és a kezükbe vették az irányítást. Pont, jókor mert már én is kezdtem unni az önsajnáltatást, és tenni akartam ellene. Amúgy se bírtam már magammal, ha egyedül voltam csak jöttek az emlékek, azokból meg már elegem volt. Szilveszter éjjelre már újra úgy buliztam, mint régen, és életemben először megfogadtam magamnak valamit. Azt, hogy abba hagyom a siránkozást, a mi lett volna ha… kérdéseket, és nem foglalkozok vele többet. Jól fogom érezni magam, és köszönetet mondok azoknak, akik végig velem voltak, amikor kellet. Azoknak, akik visszarántottak a szociális életbe. Nem tudtam mikor voltam az előző másfél évben bulizni, koncerten, vagy csak egy eldugott kiskocsmában ahol beszélgethetek a barátaimmal. Most mindezt újra megtehettem, és piszkosul jólesett. Nem voltam korlátok közé szorítva, nem kellet beszámolót tartanom senkinek. De mégis elfogott az a fojtogató fájdalom, amikor ránéztem a barátaim alkotta szerelmes párokra. Én meg ott ültem egyedül. Ahogy múlt az idő, szépen lassan kezdtek bennem átértékelődni a dolgok. Végül is miért vagyok kiborulva? Én jártam jobban! Visszakaptam a barátaimat, a saját önálló életemet. Szabadok lettek a hétvégéim és én döntöttem el, hogy mivel töltöm őket. Az, hogy Ő így döntött az már nem az én dolgom, legyen boldog mással. Legalább boldog. Az a baj, hogy az, hogy jól érzi magát az ember nem egyenlő a boldogsággal. Persze vannak boldog pillanatok, és vannak dolgok, amik jól esnek, vagy megnevetettnek, jó érzéssel töltenek el. De ez nem ugyan az. Én nem tudom, mikor voltam utoljára boldog. Talán valamikor két éve. Amikor ez eszembe jut, visszaúszik pár emlék, olyan emlékek, amiket kezdetben a szekrény mélyére kívántam. Most már mosolygok rajtuk, mert eszembe juttatják mit éreztem akkor. Pont ezért néha kétségbe esek, hiszen eltelt egy év, és pangás van. Néha hiányzik, hogy legyen valaki. Valaki, akihez odabújhatok, aki simogatja a hátam, amíg el nem alszok, velem együtt és nem rajtam nevet. Aztán eszembe jut mind az, ami történt, és lemondok az egészről, a hátam közepébe kívánom a szerelem dolgot. Sajnos ez dominál. Szerintem egyesek bele se gondolnak, hogy az, ahogyan lezárunk egy kapcsolatot, mennyire nagy benyomással van a másik fél jövőjére. Főleg ha minden bizalmadat eljátsszák. Nem is egyszer. Ha kettőből kétszer csalódsz, ugyan azon okok miatt, akkor már nehéz feltétlen bizalommal nyitni egy új valaki iránt. Pedig muszáj, legalábbis megérdemelné. Mivel ezt nem tudom, megadni ezért inkább hárítok. Belefáradtam abba, hogy a boldogságot kergessem, ha akar, jön, ha nem jön, akkor kapja be addig is jól érzem magam. Nem vált életcélommá a pasik keresése, most örülök annak, hogy egyedül vagyok. Igen egy éve! Ezen mindig meglepődnek.  Tudjátok mit, csak javasolni tudom. Ez alatt az idő alatt, vissza találtam ahhoz a lányhoz, aki voltam. Persze szereztem sok jó és rossz tapasztalatot az élet különböző területeiről. Megkomolyodtam, bizonyos értelemben. De mindezeken kívül, újra tudok önfeledt lenni, nem kell máshoz alkalmazkodnom, oda és úgy megyek, ahogy akarok. Nem kell felelnem, azért mert szóba mertem állni idegen fiúkkal. Ezek a dolgok olyan szintem megkönnyítik az életemet, ahogy azt azelőtt soha nem hittem volna. Valljuk be, igazam volt az elején. Számíthattam arra, hogy ez fog következni. Hiszen ahogy, az előbb is olvashattátok, megkönnyebbültem attól, hogy a kapcsolattal járó terhek lekerültek a vállamról. Ha jól és harmonikusan működtek volna a dolgok, nem érzetem volna azt, hogy meg kell felelnem, be kell tartanom a játékszabályokat és, hogy alkalmazkodnom kell valakihez. Aki ugyan ezt nem tette volna meg értem. Az, hogy felismerjem ezt a dolgot kilenc hónapomba került. Ezután jött az a fordulópont, amikor ki tudtam mondani, hogy nem haragszom. Megértem, és köszönöm!