Ti egyensúlyba vagytok ?

Tudom, nem illik hallgatózni, de a közelmúltban egy nagyon érdekes beszélgetés fültanúja lehettem, az egyik helyi buszon. Sikerül, elkapni egy csendes pillanatot két szám között úgy, hogy a busz is nyugalmi állapotba kerüljön. Így hallottam meg a következő párbeszédet.

-         Beszélsz itt hülyeségeket!

-         De mondom, hogy így van.

-    Az egyensúly és a ritmus érzék két külön dolog, nincs semmi közük egymáshoz.

-  Gondolj már bele könyörgöm, ha táncolsz kell lennie ritmus érzékednek, de ugyan akkor egyensúlyodnak is, a kettő nélkül nem jöhet létre a dolog.

Ha-ha jogos, gondoltam. Aztán nem is foglalkoztam tovább a dologgal, hallgattam tovább Joe Cocker csodás orgánumát. Mire beértünk a végállomásra, már teljesen átszellemültem. Aztán ismét meghallottam…

-  Jó, igaz nem lehet minden zenésznek jó az egyensúlya, de hát itt a másik bizonyíték, akkor a két dolog külön is működő képes, nem kell egyszerre jelen lenniük.

-  Még mindig ne érted…

- Mit nem értek? Pont az előbb mondtad, hogyha azt a csávót felállítod gitárral a kezébe egy tó közepén egy székre, eljátszik bármit, amíg meg nem különösebben mozdulnia, mert amúgy meg olyan szerencsétlen, hogy az első mozdulatra a vízbe esne.

- Ezt ne keverd, ide a szerencsétlenség már teljesen más kérdés.

Hát nem hittem el, hogy ezek ketten még mindig itt tartanak. Csak nevetni tudtam rajtuk. Aztán ahogy sétáltam tovább, eszembe jutott valami. Bali. A tökéletes egyensúly szigete. Anno, még egy külön filozófia órán mesélte a tanárom, hogy a kis szigetvilág lakói törekednek leginkább a természet és emberek közötti egyensúly fenntartására. Sajátos módon egy olyan életfelfogást és gondolkodásmódot gyakorolnak, amely biztosítja őket arról, hogyha törekednek mindent a maguk módján, saját ritmusukban végig csinálni, képesek a folyamatos tanulásra, és áldozat készek, céljaik elérése érdekében akkor életük, tökéletes egyensúlyban lesz. Azt mondják: Élj úgy, mintha négy lábbal állnál a földön, mert akkor nem veszíted el önmagadat. Ugyanakkor ne az eszeddel lásd a világot magad körül, próbáld meg a szíveddel látni, és ha így is teszel, megismered Istent. 

Nem tudom, hogy vagytok vele, de ha ilyet hallok, akkor valahogy mindig az lesz a vége, hogy felteszem magamnak is a kérdést. Mennyire vagyok egyensúlyba saját magamhoz képest? Milyen az a ritmusú élet, amit ez az egyensúly még el tud viselni, és Én vajon mennyire feszegetem a saját határaimat? Lássuk csak, igazából most romboltam le magam körül a hét méteres falakat, amik eddig behatároltak és rettegésben tartottak. Könnyű volt hazugságból épített várban élni, minden gond és nehézség nélkül. Aztán muszáj volt belátnom, ideje rombolni, mert ez az egyetlen út az újjászületés felé. Nem csak a várfalat, de a saját életemet is romokba döntöttem. Mi marad meg belőle? Pár igaz barát, személyi, lakcímkártya. Újra kezdtem mindent, ezzel egyenes utat adva azoknak, akik ha akarnának, a múltam árnyékából egy jól célzott ütéssel újra visszaküldhetnének a romok alá. Néha úgy érzem, rászolgálnék, hogy megtegyék. Ezzel ellentétben beismertem, hogy hazudtam és, hogy rengeteg dolgot nem úgy csináltam, ahogy azt jó vagy helyes lett volna. Azt mondják, a ki beismeri, hogy alkoholista az már megtette az első lépést a gyógyulás felé. Hát az én első lépésem a hazugságok tisztázása volt. Aztán a miértek, kifejtése. Most az igazság megtartásán fáradozok. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy most vagyunk egálban. Kész az alap. Már csak fel kell húzni egy másik várat. Úgy gondolom, az élet egyéb területein minden rendben van. A Barátnőim szokták kérdezni, hogy nem hiányzik-e egy kapcsolat. Rend szerint az a válaszom, hogy nem. Persze, néha jó lenne közelebb kerülni valakihez, randizni, vagy éjszakákba nyúlva beszélgetni. De aztán elvetem a nagy szerelem tervezését. Minek? Hogy ugyan az legyen a vége, mint az eddigieknek? Aztán amikor a fejemhez vágták, hogy csak félsz, megingott az egyensúly. Kiborító érzés, ha egy barátod reálisabban lát téged, mint te magad. Igazuk van, félek. Félek, hogy amit nagy munkával létre hoztam, a pillanatnyi egyensúly felborul. Félek attól, hogy kiesek a ritmusból, és elvesztem a fonalat. Hogy majd jön valaki, a feje tetejére állítja azt, amiért annyit küzdöttem.  Ezért nem is nagyon nyitok mások felé. Persze könnyű elszórakoztatni a hallgatóságot egy társaságban, lehet programokat szervezni és jól érezni magunkat együtt. De attól még nem fogjuk ismerni a másikat. Nem szeretem, ha kiismernek, sebezhetőnek és ebből kifolyólag könnyű prédának érzem magam tőle. Olyan, mint amikor az ember megkapja a jelszót valaki gépéhez, és csak abba nem túr bele, amit a lelkiismerete nem enged. 

Egyik este ültem a konyhába, teáztam és pont ehhez a bejegyzéshez írogattam a kulcsszavakat.

 Anya odajött mellém, ránézett a papírra, és csak annyit mondott… Mindig azt akarjuk, hogy semmi se változzon. Lehet, hogy most egy darabig boldog vagy, de hidd, el elmúlik és ahhoz, hogy újra boldog legyél merned, kell változtatni.

Az, hogy időnként felborul az egyensúly bizonyos dolgok miatt, még nem jelenti azt, hogy az életed nem lehet egyensúlyban. Minden csak akarás kérdése. De ebben a harcban önmagunkat kell legyőznünk. Hiszen mi tudjuk, hol vannak a határaink, és mit bírunk még el. A kérdés csak, hogy fel merjük-e borítani az egyensúlyt, azzal, ha felveszünk egy másik ritmust? Vagy a ritmus magától változik, ha az egyensúly borul…. Hogy is van ez…?