„Ha az ember valakivel együtt jár, akkor az adott idő felét arra fordítja, hogy túl legyen rajta.”

Valljuk be, ez azért elég szubjektív dolog ahhoz, hogy csak az én véleményemre alapozzunk, ezért feltettem a kérdést a barátnőimnek. Nem egyszerre, mindegyikőjüktől egy-egy magán beszélgetés kapcsán, hogy ne jöhessen létre az a dolog, amit a pszichológiában mintakövetést befolyásoló tényezőnek hívnak. Tehát utánzás. Mivel nem az együttes, megvitatott véleményükre voltam kíváncsi, hanem a saját érzéseikre. Nem kellet a rákontrázás, az egyetértés vagy a vita, csak az őszinte nyers szavak kettesben. 

Kellemesen elfáradva, egy laza 2,5 km kocogás után hevertünk Emma ágyán. Épp a Leventének írt utolsó utáni, nem vagyok rád kíváncsi e-mailt mutattam meg neki, fel se kellet hoznom a témát szinte magától jött. :- Hát ez durva, mondjuk én soha nem betegedtem bele így a dolgokba, mint Te. Az első két hét mindig nagyon szar, akkor hozzám se lehet szólni, és teljesen befordulok. Viszont egy hónap múlva, már semmi bajom, újult erővel vágok bele a dolgokba.

-Mindig?

- Mindig… még a legkomolyabbnál is, egy hónap elteltével túl vagyok rajta.

Nem lepett meg különösebben a válasz, Emmát amúgy is ilyennek ismerem. Mármint az a típusú lány, aki ha padlót fog, minél hamarabb talpra akar állni. De azt az időt, (jelen esetben a két hetet) ami ehhez szükséges, meg kell adni neki, hogy aztán visszarázódjon a saját üzemmódjába. Nem is gondolkoztam el különösebben a dolgon, hiszen nem volt elég a viszonyítási alap, így különösebben nem fárasztottam magam, hogy bonyolult elméleteket gyártsak.  

Diával és Esztivel már más volt a helyzet. Mindketten körülbelül azonos ideje, lassan három éve élnek párkapcsolatban. Mondhatjuk, jócskán kikopott a szingliség fogalma, a szótárukból. Ezért direktben feltenni a kérdést elég, megrázó lenne. Mégis, hogy állítsak oda egy barátnőmhöz, hogy Te figyelj: Mi lenne, ha a Bubi vagy a Levi szakítana veled?- Hogy élnéd túl?  Mégis miért kérdezném meg, hogy aztán gondolkodóba ejtsem őket, és szerezzek nekik egy rossz estét? Hát köszönöm nem. Ennél azért több tapintatot tanultam. Így kénytelen voltam az emlékeimben turkálni, és a mostani helyzetükre alapozni. Mindkét kapcsolat stabil lábakon áll. Nem azt mondom, hogy nincsenek nézeteltéréseik, mert nem álom országban élünk, és nem is színezni akarom a valóságot, de mindent egybevéve, kiegyensúlyozott a dolog mindkét pár, és mind a négy fél részéről. Persze, kívülállóként tudnék hibákat keresni, de nem akarok, az ő életük, nem az enyém, így próbálom kordában tartani az elfogultságomat, és nem bele avatkozni a dolgaikba.
Először Diát vettem nagyító alá, nem kérdeztem meg, mert tudtam a választ, ha a jelen kapcsolata tönkre menne, akkor egy időre megsemmisülne. Tévedés ne essék, ha egy nő megsemmisül, a társadalmi elvárásoknak eleget tesz. Megembereli magát, bejár dolgozni, teszi a mindennapi dolgait, és közben ott virít az arcán az a fájdalmas mosoly. Ha a földig akarnánk söpörni, csak meg kéne kérdeznünk- Mi bánt?- és már a vállainkon zokogna. De ezt az álcát nehéz lerántani, csak az igazán tapasztalt barátnő tudja észrevenni, hogy mi bújik meg a fokozott figyelem, és cselekvés vágy alatt. Főleg igaz ez akkor, ha róla beszélünk. Egyetlen egy esetet tudok felhozni, amikor egy pillanatra megingott a kapcsolatuk, és akkor ugyan ez a jelent játszódott le. De ha egy korábbi esetre gondok vissza, akkor örülök, hogy hamar túlléptek ezen a félre értésen. Hallottatok már arról, hogy a tudatalattik az éjszaka folyamán dolgozza fel az aznapi információ mennyiséget?  Álmunkban nem csak feldolgozunk, bizonyos dolgokat, hanem ugyan akkor az adott információra vonatkozó érzelmek is a felszínre kerülnek, akár több hónap vagy év távlatából is. Ezek az álmok nagy lelki nyomást gyakorolhatnak, és olykor hat a vonzás törvénye. Ez több mint egy éve volt, vásároltunk és közbe beszélgettünk mindenféléről, amikor is szóba került, hogy sikerül az egyik volt fiújáról álmodnia. Felmerült a kérdés, hogyha ilyen jó a mostani kapcsolata, akkor mégis miért jönnek elő ilyen fájdalmas emlékek és miért álmodik a fiúval? Azt válaszoltam, azért mert most érett meg a dolog arra, hogy igazán fel tudja dolgozni. Majd vásároltunk tovább, éppen kijöttünk egy üzletből, amikor Dia elkezdte kapkodni a levegőt és leült egy padra. Kérdőn néztem rá, mire rávágta, hogy akivel előbb találkoztunk a bejáratnál, az a volt pasija volt. Tényleg furcsa véletlen, hogy előző éjjel álmodott vele, most meg éppen belé botlunk, de a reakció, amit kiváltott Diából még furcsább volt. Akkor több mint két éve együtt voltak Levivel, mégis olyan váratlanul érte ez a találkozás, és olyan reakciót váltott ki belőle, mintha a szakításuk után pár héttel történt volna. Érdekes, amint végig gondoltam talán az ő esetével tudok a legjobban azonosulni. De erre majd a későbbiekben kitérek…Esztin viszont rengeteget gondolkoztam, az ő kapcsolatában sok kisebb-nagyobb mosoly szünetnek lehettünk tanúi, hol az egyik hol a másik oldalról. Ha Eszti sokallt be, akkor a „Ki a fasz vagy Te azt, hiszed, a te farkad körül forog a világ bunkókám, na, majd én megmutatom neked, hogy nélküled is kurva jól tudom érezni magam és rohadtul nem érdekelsz…” féle variációt láthatjuk. De ha fordítva történik a dolog, és a Bubi akad ki valamin, akkor teljesen elhagyja magát, és összetörik. Igyekszik kiengesztelni őt, és mindent elkövet azért, hogy kapcsolatot teremtsen vele. Szerencsére azt mondhatom, hogy eddig az összes „békekonferencia” sikerrel járt. Nem meglepő, egyértelmű, hogy nagyon szerelmesek. Ha egyszer mégis komolyra fordulna a dolog, akkor viszont csak egy dolgot tudnék elképzelni, még pedig a teljes összeomlást, aminek a vége a zaklatás, és a minden áron való kapcsolatteremtés, valamint az erőltetés. Aztán mire, az egyik fél lenyugodna és feladná, akkor elkezdené a másik. Patthelyzet.

De melyik a célra vezető? Mennyi az időtartalma az átlagos felejtésnek? Mi számít átlagosnak? Könyörögnünk kéne a semmiért? Vagy elfogadni azt. Eddig két komoly kapcsolatom volt. Az utolsó után, teljes rehabilitáció kellet, ami hat hónapig tartott. Az első háromban önmagam árnyékaként tengődtem. Nem voltam jelen, az életemben. Aztán kihúztak a fényre, és újra élni kezdtem, majd ismét három hónap távlatából szétvetett a düh, hogy mennyi időt elpazaroltam egy olyan dologra, amin se így-se úgy nem tudok változtatni. A hatodik hónap végére sikerült elfogadni is ezt az állításomat. De ha ez a folyamat nem zajlik le, akkor tudtam volna azt mondani egy hónap után, hogy kész ennyi volt, jól vagyok! Vajon, ha nem dolgozok meg érte, és tovább emésztem magam akkor még évek múlva is kísért a feldolgozásra váró múlt? Ha megpróbálok harcolni érte, sikerrel járok, vagy csak az elérhetetlent hajkurászom? Nem tudhatom meg, mert mindegyikünk más, és mindenkinek a saját ritmusában kell megbirkóznia a történtekkel. De az, biztos, hogy bármennyire is szükségünk van az egyedül létre, az önmarcangolás két hétnél tovább nem célra vezető. Ilyenkor van szükségünk a barátainkra, úgy, mint a lábtörés után a mankókra. Hogy támaszt nyújtsanak, amíg bicegünk, de közben ugyan úgy tudjunk mindet csinálni, csak kicsit lassabban, a saját tempónkban. Aztán mikor levették a gipszet, meggyengülve ugyan, de újra elkezdhetünk futni, abban a tudatban, hogy a mankók bent állnak a sarokban, ha szükség van rájuk. Bármikor…