Ítél

Emmával, Diával és Esztivel már találkozhattatok az előző bejegyzésekben. Viszont van nekem még egy nagyon különleges barátnőm, Szilvi. Ő azért olyan fontos számomra, mert megmutatta a kiutat a szakadékból, ha ő nincs, akkor most nem lennének mellettem a többiek se. Annak ellenére, hogy abban a bizonyos másfél évben jócskán elhanyagoltam (ahogy rajta kívül mindenki mást is, mert csak a kapcsolatnak éltem), amint beütött a baj, ő ott volt. Emlékszem arra az ominózus estére, amikor is a „menjünk, igyunk meg egy sört” mondatból szégyen, nem szégyen haza táncolás lett. Másnap megfogadtuk, hogy soha többet alkohol, és azt is, hogy ezentúl egy pasi miatt se fogjuk hanyagolni egymást, és többi barátunkat se. Az első ígéretet nem sikerült tartani, a másik betartásán pedig folyamatosan dolgozunk. Szóval, azzal az estével bezárólag abbahagytam mindenféle önsajnálatot, és a haza táncolás után, elkezdtem kimászni a gödörből.

A héten, az egyik kedvenc kávézómba voltunk a belvárosban. Éppen a turmixainkat ittuk, és közben megbeszéltük, hogy nem szívesen laknánk abban az épületben, amelyik lakásai pont az udvarra néznek. Hiába van a belváros szívében, ahonnét tíz perc sétával eljuthatnánk bárhová. Mert ettől függetlenül hatalmas kísértésnek lennénk kitéve, lejönnénk az udvarba, és rögtön egy tetováló szalon, cukrászda, kávézó, Fornetti pogácsás, a sétáló utcára kilépve pedig ott a Meki és még rengeteg más csábító hely. Egyszóval elkényelmesednénk, és azért nézzünk magunkba, és valljuk be, könnyebb nemet mondani úgy egy szelet tortára, ha nem azt látjuk, amikor kinézünk az erkély ablakon. Aztán hirtelen beütött egy kérdés.

- Szerinted miért van az, hogy az, aki érdekel, minket messziről elkerül, viszont azt, aki kezét-lábát töri, hogy észrevegyük, azt mi nem méltatjuk semmire.

- Ez az!

- Ilyen magasak az elvárásaink, csak azért mert valaki, nem felel meg nekünk valamiért, már le is írjuk? De ha ő lenne az, aki mindent megtesz értünk? 

- Amúgy szerintem igen, mármint ez megint ugyan az, hogy a tapasztalataidra alapozol, és akkor már az ismerős egyéniséget keresed, mert félsz a másiktól.

- Néha ribancnak érzem magam, mert tudom, hogy a Beninek semmi esélye, még ha az utolsó férfi lenne a földön, akkor se, mégis adom alá a lovat, mert jól esik, hogy érdeklek valakit.

- Meg ami a Balázzsal is van…

- A Balázs csak a barátom

- Igen? Ezt ő is tudja..?

- Tudja, az más kérdés, hogy elfogadja-e…

Mindig irigyeltem azokat, akik bevállalták. Bevállalták, hogy másfél fejjel magasabbak a fiúnál, vagy két évvel idősebbek. Azt mondják szerelmesek, akkor meg nem tökmindegy? Hát igen, papírforma szerint annak kéne lennie. Én viszont soha nem tudtam ezt megtenni. Nem egy példát tudok mondani arra, hogy kit miért utasítottam vissza. Volt olyan, akinél három hónappal idősebb voltam, volt, akinél csak eggyel. De a legtöbbször a magassággal szállok szembe. Meg se tudom számolni hány olyan srác volt, aki tökéletes lett volna, DE ha magassarkút húzok, máris öt centivel megelőzöm. Minden ilyen alkalommal felteszem anyukámnak a kérdést: - Szerinted? Mire ő rendszeresen ezt válaszolja: - Ha szerelmes vagy, olyan mindegy. Vagy még egyszerűbb, ne vegyél fel magassarkút. 

Mielőtt félre értenétek, nem hordok éjjel-nappal körömcipőket. Hétköznap tökéletesen elvagyok a kényelmes cipőimben. Viszont, ha alkalmam adódik rá, akkor egyértelmű, hogy dobok magamon tizennégy centit. Hogy miért? Talán mert jó pár évig táncolnom kellet bennük, és mert (fiúk) ha hiszitek, ha nem nagyon jó vádli edzés, nem utolsó sorban pedig szebb látványt nyújt. Szóval nem tudok lemondani róla, és kövezzetek meg, de szerintem igen is hülyén néz ki, amikor egy csaj magassarkúban szinte húzza maga után a fél fejjel alacsonyabb pasiját. Biztos ti is láttatok már ilyet. Aztán ki tudja. Egyszer, ha szerelmes leszek, lehet tényleg mindegy lesz. Eddig kettőből kétszer kifogtam a magasságot, de vele együtt a hűtlenséget is. Úgyhogy nem tudom célra vezető –e a továbbiakban is ezt az utat követnem. A legnehezebb minden csalódás után felállni, és tiszta lappal nyitni mások felé. Szóval a következő magas fiúm tiszta lappal indul, és nem fognak befolyásolni a múltbeli események. Vagy, akár megtehetném azt is, hogy körbenézek. Van olyan, nem is egy, akinek csak szólnom kéne és ugrana. De mégis találok kivetni valót mindegyikben. Az egyik két megyével odébb lakik, a másik habár magas, nem szerencsés arcberendezéssel lett megáldva. Amikor ilyeneket mondok mindig bűntudatom lesz,(most is, ahogy ezt írom) amiért ítélkezek mások felett, a magam javára. Aztán eszembe jut egy kedves barátommal folytatott beszélgetés, amikor is arról kérdeztem, hogy alakulnak a dolgai egy bizonyos lánnyal.

- Nagyon aranyos teremtés az biztos, jól érzem magam vele, csak hát…

- Csak mi?

- Kicsit teltebb, mint amit el tudnék képzelni magam mellet.

Hozzá teszem ez a srác XL-esnél kisebb ruhadarabot nem igazán hord, a leányzó pedig M-L között tengődik. Viszont kívülállóként igen is jól mutattak egymás mellet. De nem szóltam bele, nem az én gondom neki kell majd közölnie a rossz hírt előbb, vagy utóbb. Viszont ilyenkor én egy kicsit megnyugszom, hogy nem csak bennem vannak, előítélek a „pár választással” kapcsolatban. Amúgy nagyon érdekes számomra, hogy barátunknak szinte bárkit elfogadunk, akivel jól érezzük magunkat és hamar egy hullámhosszra kerülünk. Ellenben ha a szerelmet keressük, hatalmas elvárásokat állítunk fel. Mert olyan nincs, hogy nincsenek elvárásaink, ha így lenne, mindenki, aki ezt állítja, beleszeretne az első fiúba/lányba, aki szembe sétál vele. Akik azt mondják „Nekem nincsenek elvárásaim” azoknak is vannak, csak jóval kevesebb. Ennyi erővel én is mondhatom, hogy nincsenek nagy kritériumok, csak legyen magas az illető. Aha, de ha nem fog meg benne semmi, akkor lehet akár két méteres is, mert hidegen hagy. Tehát van az elképzelés, ami mellé még kell az a kis plusz is. Ami megmagyarázhatatlan módon oda vonz, és azt hiszem ez fontosabb. Ezt érezhetik azok, akiket a bejegyzés elején említettem. Ha megvan az a kisugárzás, az a plusz, amit mindig is kerestek akkor persze, hogy nem érdekli őket a kor vagy szintkülönbség. Egyszerűen örülnek annak, hogy boldogok, és ezt felvállalják, akár ilyen áron is. Én nagyon, tisztelem őket ezért. Azért mert bevállalják, azt, amit én nem mernék. De azt is tudom, hogy azért nem mert még nincs kiért…

GYELV

Szokatlan egy üzleti helyzetelemző analízist át ültetni a hétköznapi életbe. Még furcsább azért felállítani, hogy segítsen rávilágítani magánéletünk alakulására. Én most mégis megteszem. Minél több Marketing órán veszek részt, annál inkább biztos vagyok benne, hogy minden arról szól ki, mit, és hogyan tud eladni, prezentálni vagy birtokolni. Arról, hogy hogyan uraljuk magunkat, a környezetünket, miként alakítjuk kapcsolatainkat. Lehet, hogy világrengető hülyeségnek tűnik az üzleti példákra ráhúzni az általános vagy magánjellegű kapcsolatainkat, de mégis úgy gondolom így lesznek egyértelműek a dolgok. Mitől vagyok mindebbe ilyen biztos? Az üzleti életben kivétel nélkül mindig: „Az erősebb kutya baszik.”Azt hiszem, nem árultam el nagy titkot. De könyörgöm, nem igaz ugyan ez az élet bármely másik terültére? Hát dehogynem! 

Pontosan ezért (és azért mert szerintem remek példákat hoz) most felépítjük a GYELV- elvet az én és környezetem jelen eseményeire. 

De mielőtt elkezdjük, tisztázzuk is mi az a GYELV- elv.  Célja: hogy egy szervezet életében feltárja egy adott termékben, szolgáltatásban vagy folyamatban rejlő piaci lehetőségeket ez által segítse a menedzsmentet a döntéseik meghozatalában. Azaz a mi helyzetünkben, ha felállítjuk az elméletet, akkor az megmutatja nekünk, hogy az adott fiú (termék) milyen lehetőségeket nyújt számunkra (piac). Ezek a felvázolt lehetőségek később majd segítségül szolgálnak, ha döntésre kerül a sor. A GYELV- nek  két fő csoportja van. Belső és külső értékek. Mindkét értéket vizsgáljuk pozitív és negatív szempontok szerint is. Így a két fő csoport, két szélső értékét vizsgálva négy tényezőt kapunk. ( Na, milyen mondatot kerekítettem?) A belső érték negatív tényezője a Gyengeség, pozitív tényezője az Erősség. Míg a külső értékek pozitívja a Lehetőség, negatívja a Veszély. Ám ahhoz, hogy sikeresek legyünk nem csak a terméket, hanem magát a piacot is vizsgálnunk kell. Tehát nem csak a srácot vesézzük ki, hanem önmagunkat is. Igen is szigorúra kell venni feladatot, hogy később, ha összevetjük az „eredményeket”  ne egy elferdített képet lássunk. A legfontosabb talán az, hogy bármennyire is az illető hatása alá kerültünk, nem szabad elfogult módon jegyzetelgetni az oszlopokba. Ha úgy érezzük, hogy a rózsaszín felhők már elborítják a fejünket, inkább kérjünk meg egy kívülálló személyt, aki realitás talaján mozog ez ügyben.  Ezért én most nem is a saját, hanem inkább Emma barátnőm és „Dávid”  GYELV- ét állítom fel. Őt pedig megkértem rá, hogy csinálja meg az enyémet és „Andrisét”. Fontos a két személyt csak belső értékeik alapján rendezzük, hiszen a külső értékek az ő kapcsolatukat mutatják meg. Úgy ahogy az eladás mutatja meg a termék és piac kapcsolatát.

Emma belső értékei: 

Negatív- Gyengeség: önbizalom hiány

Pozitív- Erősség: bátor, kiáll magáért, kitartó, türelmes, kedves

„Dávid” belső értékei:

Negatív- Gyengeség: döntésképtelen, kétértelmű jeleket küld, bizonytalan

Pozitív- Erősség: önzetlen, segítő kész, hűséges

„Dávid” és Emma külső értékei:

Pozitív- Lehetőség: Ha megvan a kölcsönös bizalom ez egy nagyon jól működő kapcsolat lehet, mindketten profitálnának belőle. De ehhez meg kell történnie az első lépésnek, a terméknek be kell vennie a piacot, mert a nélkül nem jöhet létre eladás.

Negatív- Veszély: Ha az előző lépés nem valósul meg, mert nem jön létre a két fél közötti kommunikáció, akkor veszett az ügy. Vagy Emmának kéne összeszedni az önbizalmát, és rákérdezni az egyébként 70%-ban egyértelműnek tűnő dolgokra. Vagy „Dávidnak” kell a sarkára állnia ér kertelés nélkül kiböknie mit is szeretne elérni. 

(Szeretném leszögezni, hogy az Én és „Andris” közti elemzést, Emma írta, ez az ő véleménye, én elfogadtam, úgy ahogy ő is az enyémet róluk. Megbízunk egymás ítélő képességében, és elfogadjuk a másik őszinte véleményét, egyikünk se javított bele a másik munkájába. Ez a barátságunk titka.)

Flórabelső értékei: 

Negatív- Gyengeség: önfeláldozó

Pozitív- Erősség: őszinte, segítőkész, barátságos

„Andris” belső értékei:

Negatív- Gyengeség: lazaság

Pozitív- Erősség: humoros, közvetlen

„Andris” és Flóra külső értékei:

Pozitív- Lehetőség: Nálunk igen csak meg van a közös hullámhossz, ha mondhatjuk így. Remekül kijönnek egymással, szórakoztatják egymást, ha esetlegesen komolyabbra fordulna a dolog kettejük között akár egy nagyon harmonikus, laza, pörgős és kiegyensúlyozott kapcsolatuk lehetne.

Negatív- Veszély: Veszélyt talán bimbózó kapcsolatukra pont „Andris” felől az a fajta lazaság jelenthet, amit képvisel. Mint tudjuk nem egy nő fordult meg már nála, így félő, hogy nem becsülné azt a kincset, ami épp az orra előtt van, de lehetséges, hogy Flórának is ki kellene egy kicsit nyílnia és közölni vele, valójában ő mit is vár ettől a kapcsolattól?

Itt kezdődik a probléma, ugyan is nekünk, lányoknak (mint piac) kéne befogadni a fiúkat, (mint termék). Persze, csak akkor, ha az ígért feltételek teljesülnek, és profitot termelünk. Az már a mi felelősségünk, hogy merjünk-e vállalni egy ismeretlen- a piacunk számára kétesélyes- terméket. Döntésünket, persze befolyásolják a külső tényezők, a reklám, a saját vagy környezetünk tapasztalatai és persze az ígértek. De vajon megéri? Hány kapcsolat ment már tönkre azért, mert az előzőleg felállított szabályok nem voltak működőképesek? Hány termék húzta már le egy adott piac profit termelését?  Mert szép az, amit megígérnek, és amit hiszünk. De nagyon jól tudjuk, hogy ez a gyakorlatban teljesen máshogy működik. Hiába sugallom azt a piac felé, hogy ez a termék sikeres lesz, nem fog csalósát vagy hiányt okozni, ha a megcélzott közönség mégse úgy reagál rá, ahogy azt előzőleg megítélték. Hiába mondom azt akárkinek, hogy az adott feltételekkel ez egy működő képes kapcsolat lenne, ha a vásárlás befejezése után megváltoznak a feltétek. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, és mibe érdemes befektetnünk. Lehet, hogy az elutasítással életünk legnagyobb lehetőségét mulasztjuk el, mind kereskedelmi mind párkapcsolati szempontból. Egy biztos, egyszer élünk, és nekünk egyelőre jobb helyzetünk van, mint a gazdasági piacnak. Ha egy termék a padlóra küld minket, mert nem teljesíti a feltételeket, akkor előbb vagy utóbb összeszedjük magunkat. De ha nem próbáljuk meg, és nem fordulunk felé bizalommal, akkor soha nem fogjuk megtudni mi történt, volna ha… Ezért mindenkinek azt mondom, merjetek kockáztatni. Ne várjátok meg amíg „a direkt marketing termékei” addig házalnak, amíg meg nem unják. Vagy ha nem tűnnek egyértelműnek a dolgok, kérdezzünk rá, hiszen jogunkban áll tudni, hogy mi hasznunk válik az adott termék megvásárlásából.  Nem muszáj mindig márka hűnek lenni, hiszen soha se tudhatjátok, hogy mennyi újdonságot, nyújthat egy új dolog. Mi rossz történhet belőle? Maximum, ha csalódás ér, azt mondod, kösz szépen jó volt egyszer, de többet nem kérek belőle…

Te megvennéd magad?

Bárki bármit mond, a külső igen is számít. Nem véletlenül van az, hogy szinte kivétel nélkül minden nőt megmozgat egy izmos férfi test, a markáns arcvonalak, vagy egy sármos borosta. Ugyan így a férfiak is vonzónak találják a kerek formákat, karcsú derekat. Mégis sokszor halljuk (legalábbis én sokszor szembesülök azzal), hogy:- Imádom, fantasztikus lány, de nem ő az ideálom. Mégis szeretem, mert volt valami, ami megfogott benne. De ugyan így a barátnőim és én is jártunk már. Legutóbb Leventével. Igazából azon kívül, hogy magas volt semmi nem stimmelt. Egyáltalán nem volt helyes, minden nap borotválkozott, szemüveget viselt, és a frizurája is öreges volt. A stílusáról ne is beszéljünk. Öt póló, farmer nadrág, fekete nadrág egy bőrkabát, és kimerítettük szekrénye tartalmát (ezt a problémát az együtt töltött idő során persze orvosoltam). De mégis volt valami a viselkedésében, a beszéd stílusában, ami akarva akaratlanul megfogott benne. Szerelmes lettem. Megesik sajnos. Szóval biztos nem csak én jártam már úgy, hogy valami okból kifolyólag olyan fiú vagy lány mellett kötöttünk ki, aki igazából nem is volt a zsánerünk. De mi alapján döntünk úgy, hogy valaki helyesnek vagy csinosnak számít? Mit kommunikálunk kifelé, hogy mi magunk vonzónak tűnjünk? Hogyan tudjuk (akármilyen csúnyán is hangzik) „eladni” magunkat? Sajnos, az a bizonyos első benyomás mindenféle képen a külsőségekre alapoz. Akár személyes találkozóról van szó, akár netes ismerkedésről, de még azok az elvetemültek is, akik telefonos társkeresőhöz folyamodnak, rögtön a méretekkel vagy egy kép küldésével kezdik. Vajon meddig lehet elmenni a figyelem felhívás határain belül úgy, hogy az egy olyan célszemélyt ragadjon meg, amilyet keresünk. Hiszen az ember önmagában akár anyaszült meztelenül is kommunikál magáról információkat. Ha öt férfit és öt nőt szembe állítok egymással, meg tudják mondani, mindenféle nehézség nélkül, hogy ki szimpatikus nekik. Csupán egymás alkatából, haj vagy szem színéből, ápoltságáról. Mikor ezt az alakot, becsomagoljuk ruhába, akkor már van rá lehetőségünk, hogy elfedjünk kisebb hibákat, hogy impozánsabb benyomást keltsünk. Ami a sebhelyek elfedésétől kezdve, tarthat, egy előnyösebb formát biztosít melltartón át a jó öreg hájfelfogó bugyiig. Itt már könnyedén játszhatunk, ha el szeretnénk fedni pár kiló súlyfelesleget, vagy csak ki akarjuk hangsúlyozni alakunkat a számunkra leg előnyösebb fazonú ruhákban. Fontos, hogy mindenki tisztába legyen az adottságaival, és elfogadja őket olyannak amilyenek. Vagy ha nincs, kibékülve velük változtathat rajta ésszerű keretek között. De ahhoz, hogy kellemes benyomást keltsünk, el kell fogadni, hogy egy XL-es méretet, hiába szorítunk egy L-es nadrágba, csak többet rontunk a helyzetünkön mintsem, hogy segítsünk vele. Egyrészt mi se fogjuk jól érezni magunkat, a szűkebb nadrágba. Másrészt, ha az ne adj, Isten elszakad, vagy azt a pár kiló felesleget, nem hogy leszorítja, hanem inkább felnyomja kis aranyos derék hurkáknak, akkor még kínosabb helyzetbe hozzunk saját magunkat.Így beláthatjuk mennyire felesleges a kívánt hatás érdekében, bevállalni a kényelmetlenséget. Viszont, ha megvan a megfelelő csomagolás,amiben jól is érezzük magunkat akkor kapásból foglalkozhatunk az anyagával. Ez ugyan olyan, fontos tényezője az „eladási” szempontoknak, mint a megfelelő fazon kiválasztása, és mivel most önmagunkat „áruljuk” különösebben oda kell figyelni mit és hova veszünk fel. Gondoljatok csak bele, parfümből se vennéd meg azt amelyiknek műanyag flakonja van. A  szolidan díszített üveg előbb megfog, mint egy túl csicsázott, színezett darab. Nagyobb valószínűséggel kelti fel az érdeklődésünket egy vissza fogott küllem, mint ha valaki mindent megmutat magából. Azt szokták mondani, hogy az embereket vásárlási szokásaik alapján jellemzi a márkahű szellem. Sajnos úgy veszem észre, ez a pár választásra is igaz. Vagyis mindig van valami, az aktuális partnerünkben, vagy kiszemeltünkben, ami egy kicsit hajaz az előtte lévőre. Legyen az hajszín, szemüveg, vagy egy azonos mozdulat. Pont Emma barátnőm van most hasonló helyzetbe. A kiszemeltje eddigi összes barátnője épp, hogy üti az egészséges testsúlyt, mind szőke hosszú hajú, és legalább 170cm magas. Viccesen rávágta, hogy legalább a szőke passzol! Az kell mondjam, az is valami. (Különben is Emma, honnan tudod, hogy nem Te leszel az a lány, aki amúgy nem a zsánere mégis oda meg vissza van tőled!) Megnézném én azt, hányan éltek olyan párkapcsolatban, hogy azt mondhatjátok a mai napig, hogy igen ez az a lány vagy srác, akit (a külsőségek szempontjai alapján) megálmodtam magamnak. Szerintem ez csak igen keveseknek adatik meg. Szóval, hogy visszatérjünk a lényeghez. Az, amit a külső megjelenésünkkel, kifelé kommunikálunk igen is fontos. Első benyomás alapján az minősít minket, hogy milyennek látnak mások, és hogy ezzel milyen hatást váltunk ki. Ennek ellenére ahhoz, hogy fent tudjuk tartani az érdeklődést, ezt a szintet tudni kell tartani. Mert nem csak önmagunknak, de az adott partnernek is csalódást okozhatunk azzal, ha az első pár találkozó után levetjük azt a stílust, ami a másik félnek kedvére való. Ezért kell arra oda figyelnünk, hogy az öltözködésünk is őszinte legyen. Így később nem érhet csalódás minket, semelyik oldalról, és nem hazudtoljuk meg a rólunk kialakult imidzset. A legfontosabb mégis az, hogy törekedjünk arra, hogy önmagunkat képviseljük a legjobb formánkban, és akkor márkahűek lehetünk saját magunkhoz. Különben is, melyikünk cserélne le egy megbízható márkát valamire, amit kevésbé ismer?! Hiszen, ami eddig nem okozott csalódást, az nagy valószínűséggel most se fog. Nem mindegy mennyit fektetünk be saját magunkba. Fontos, hogy megadjunk minden szükséges dolgoz ahhoz, hogy ne okozzunk csalódást se magunknak, se a partnerünknek. Az, hogy kinek mi a mérce, és meddig képes elmenni a célért, egyéni dolog, és döntés. Nem ránk tartozik, ha másnak ezek a szempontok kevésbé fontosak. Az a lényeg, hogy mi tisztában legyünk a(z) (külső)értékeinkkel, és tudjuk azokat annyit, és annyira hangsúlyozni egy adott helyzetben, hogy ne okozzunk magunknak csalódást.

Ma te vagy felül..!

A fent látható képet, egy sajtókapcsolatok órán kapta meg a csoportom feladatként. Nyilvánvaló, hogy egy reklámról van szó. A feladat az volt, döntsük el erről a képről, hogy engedélyezték a kihelyezését vagy sem. A kiscsoportban mindannyian megvizsgáltuk a képet, sok féle és fajta vélemény született, de mindegyikünk egyet értett abban, hogy mi átengednénk. Hiszen, a szereplők fel vannak öltözve,(csak maga a márka reklámozásáról szól a kép) és a hölgyemény, hiába van egy igen csak kiszolgáltatott helyzetbe beállítva, az mégsem olyan. Nincsenek széttárva a lábai, és nem is néz a fölé hajoló férfire, tehát nem mondhatjuk azt, hogy intim helyzetet ábrázolna, vagy ilyesmire célozna. Ez volt a véleményünk. Felőlünk nyugodt szívvel mehet. A fiataloknak úgyis kell egy-két szépen kidolgozott férfi test vagy lengén felöltözött tökéletesre retusált modell. A célközönségre biztos hat. Mikor ránk került a sor elő is vezettük a véleményünket, és az osztály minden egyes tagja, kivétel nélkül egyet értett velünk. A Tanár Úr kivárta, amíg lecsillapodik az örömünk, és közölte, hogy habár mi így gondoljuk a „nagyok” nem értettek ezzel egyet. A kép nem jutott át, a reklámszervezők rostáján, és tiltó listára kerül. Hogy miért? :

- Alárendelt helyzetben ábrázol egy női szereplőt.

- A férfiak, mint egy csoport vannak jelen a képen, és ez erős túlerőt hangsúlyoz, holott a való életben a női nem többsége „uralkodik”.

- Csoportos erőszakra utal.

- Kiszolgáltatottként mutatja be a nőt, akit a férfiak kedvük szerint használhatnak.

- Megalázó a nőkre nézve.

 Szerintem nem csak én lepődtem meg ezeken az állításokon. Rendben van azzal az állítással, hogy alárendelt szereplőnek van beállítva a nő szerintem, vitán kívül mindegyikünk egyet ért. De nem úgy van a természet rendjében, hogy az erősebb uralkodik a gyengébb felett? Persze feltehetjük a kérdést, mikor számít egy férfi erősebbnek a nőnél? Milyen szempontok alapján? Vizsgálhatjuk kapásból fizikálisan, szellemileg vagy érzelmileg a dolgokat. Teljesen mindegy, úgyis megoszlik a közvélemény. Az egyik csoport megsértődik, és szó szerint kikéri magának, ha a konyhába küldik, vagy nőként nem végezhet ugyan olyan fizikai terhelésből álló munkát, mint férfi társai. A másik fele kifejezetten élvezi. Szerencsétlen férfiak meg már teljesen meg vannak csavarodva. Nem tudhatják, kitől mire számítsanak. Csak remélhetik, hogy éppen nem egy feministába futnak bele, és az illem tudásukat nem úgy kezelik, mint egy támadást. Egy étterembe bele futottam egy ilyen esetbe: (Akik nem tudják, azokkal közlöm, hogy az illem és etikai kódex szerint, a hölgyeknek ajtót KELL nyitni, a lépcsőn előre KELL őket engedni, hogyha esetleg megbotlanak, elkaphassák őket. Viszont, étteremben és bármely más szórakozó helyen vagy pubban az uraknak kell „pofátlanul” elsőnek befáradni, hogy felmérhessék megfelelő-e a kiválasztott hely a hölgy kísérő számára. ) 

Nos, abban a szituációban a férfi ismerte az illemet, és benyitott a nő előtt az étterem ajtaján, de nem tárta ki az ajtót, hogy az utána jöhessen, hanem bement. Erre fel a nő berontott mellette, közölte, hogy neki nincs szüksége a férfi begyakorolt illedelmességére. Ő meg tud állni a saját lábán, ha arról, van szó, nem kell szédíteniük egymást és feleslegesen tisztelet tudóskodni. Ha kell, a továbbiakban böfögjön, fingjon, és ne csináljon, úgy mintha ez nem lenne az élet része, sőt a számlát is felezzék el.

Csak álltam az ajtóban és néztem, hogy mit művel ez az őrült?! Azért mindennek van határa. Ezek után meg csodálkozunk, hogy olyan pasival randizunk, aki nem fizeti ki a mozi jegyet, vagy azt várja, hogyha meghív valamire, akkor azt nekünk kutya kötelességünk „ledolgozni”. A legszörnyűbb az, hogy megint az idősebb generáció tesz keresztbe a fiatalabbnak. A majd én tudom, neked mi lesz jó, ne kövesd el azt a hibát, amit jó anyád. Vedd észre, hogy neki is csak arra kellesz, és különben is minden faszi egyforma, csak kihasználnak, és ott csalnak, meg ahol tudnak. Ja és a kedvencem, amit egyik ismerősöm édesanyja minden egyes látogatásom alkalmával újra és újra az eszembe vés: A nő a férfinak csak egy eszköz, ahogy a fogkefe öregszik és újra cseréled, úgy cserélnek le ők is téged. Hány lány hallgathat ilyen és még hasonló lelki fröccsöket, az idősebbek mellé nyúlásaiból? Persze, hogy minden srác egy utolsó aljas disznónak van kikiáltva. De mégis azért harcolunk, hogy egyenjogúként kezeljenek minket és ugyan azt megtehessük velük, amit ők tesznek velünk? Hol van ebbe a logika, és milyen célra vezet ez az egész? Férfinak kell lenni, hogy nő lehess? Mi van a szexszel? Hiszen ott dominál leginkább az alárendeltség. Ennek kicsit konkrétabban utána jártam. Gondoltam felteszem a kérdést a www.gyakorikerdesek.hu –n  de meg se kellet tennem már fent volt, több formában is. 

1.    A férfiak mennyire szeretik azt, ha a nő alárendelt szerepet játszik, elsősorban szexuális téren? Mennyire izgatja őket, ha a nőt szex közben megalázhatják, ki van nekik szolgáltatva? Ha úgymond a nők éreztetik velük, hogy uralkodhatnak felettük?

·       A férfiak általában szeretik betölteni, az erősebb jobb szerepet, de semmi értelmét nem látom a párom megalázásának. Én szeretkezni szoktam nem szexelni, abban nincs értelme a kiszolgáltatottságnak. Alárendelt szerepet minimum fizikai érelemben alkalmazok: ő van alul én felül.

·       Én szeretek irányítani és dominálni a nő felett, de nem alázok meg senkit, van egy határ (minden nőnél) amit nem lépek át.

·       Én szeretem, ha a pasi kimutatja a dominanciáját, mondjuk, a falhoz dönt. De alapvetően legyünk egyenrangúak az ágyban is! 

2.    Lányok szeretitek az alárendelt szex rabszolga szerepet az ágyban, vagy inkább irányítani szerettek, vagy csak a romantikus szeretkezés izgat?

·       Mindegy, hogy romantikus vagy vad, de mindenképpen legyünk egyenrangú felek. Taszít ez az alá-fölérendelős szerepjáték.

·       Szeretek néha irányítani, és úgy vettem észre ezt a srácok imádják!

·       Egyenrangúság nincs. Soha nem is volt. Vagy alá vagy fölé rendelés van. Az egyenrangúság egy ideig-óráig tartható dolog, aztán összeomlik.

Sok mindenre nem jutottam amint láthatjátok. Ez megint egy olyan dolog, amit mindenkinek magának kell eldöntenie. Ha megengeditek, én a saját oldalamra állok. De, hogy melyik az, az már az én titkom marad…

Ti egyensúlyba vagytok ?

Tudom, nem illik hallgatózni, de a közelmúltban egy nagyon érdekes beszélgetés fültanúja lehettem, az egyik helyi buszon. Sikerül, elkapni egy csendes pillanatot két szám között úgy, hogy a busz is nyugalmi állapotba kerüljön. Így hallottam meg a következő párbeszédet.

-         Beszélsz itt hülyeségeket!

-         De mondom, hogy így van.

-    Az egyensúly és a ritmus érzék két külön dolog, nincs semmi közük egymáshoz.

-  Gondolj már bele könyörgöm, ha táncolsz kell lennie ritmus érzékednek, de ugyan akkor egyensúlyodnak is, a kettő nélkül nem jöhet létre a dolog.

Ha-ha jogos, gondoltam. Aztán nem is foglalkoztam tovább a dologgal, hallgattam tovább Joe Cocker csodás orgánumát. Mire beértünk a végállomásra, már teljesen átszellemültem. Aztán ismét meghallottam…

-  Jó, igaz nem lehet minden zenésznek jó az egyensúlya, de hát itt a másik bizonyíték, akkor a két dolog külön is működő képes, nem kell egyszerre jelen lenniük.

-  Még mindig ne érted…

- Mit nem értek? Pont az előbb mondtad, hogyha azt a csávót felállítod gitárral a kezébe egy tó közepén egy székre, eljátszik bármit, amíg meg nem különösebben mozdulnia, mert amúgy meg olyan szerencsétlen, hogy az első mozdulatra a vízbe esne.

- Ezt ne keverd, ide a szerencsétlenség már teljesen más kérdés.

Hát nem hittem el, hogy ezek ketten még mindig itt tartanak. Csak nevetni tudtam rajtuk. Aztán ahogy sétáltam tovább, eszembe jutott valami. Bali. A tökéletes egyensúly szigete. Anno, még egy külön filozófia órán mesélte a tanárom, hogy a kis szigetvilág lakói törekednek leginkább a természet és emberek közötti egyensúly fenntartására. Sajátos módon egy olyan életfelfogást és gondolkodásmódot gyakorolnak, amely biztosítja őket arról, hogyha törekednek mindent a maguk módján, saját ritmusukban végig csinálni, képesek a folyamatos tanulásra, és áldozat készek, céljaik elérése érdekében akkor életük, tökéletes egyensúlyban lesz. Azt mondják: Élj úgy, mintha négy lábbal állnál a földön, mert akkor nem veszíted el önmagadat. Ugyanakkor ne az eszeddel lásd a világot magad körül, próbáld meg a szíveddel látni, és ha így is teszel, megismered Istent. 

Nem tudom, hogy vagytok vele, de ha ilyet hallok, akkor valahogy mindig az lesz a vége, hogy felteszem magamnak is a kérdést. Mennyire vagyok egyensúlyba saját magamhoz képest? Milyen az a ritmusú élet, amit ez az egyensúly még el tud viselni, és Én vajon mennyire feszegetem a saját határaimat? Lássuk csak, igazából most romboltam le magam körül a hét méteres falakat, amik eddig behatároltak és rettegésben tartottak. Könnyű volt hazugságból épített várban élni, minden gond és nehézség nélkül. Aztán muszáj volt belátnom, ideje rombolni, mert ez az egyetlen út az újjászületés felé. Nem csak a várfalat, de a saját életemet is romokba döntöttem. Mi marad meg belőle? Pár igaz barát, személyi, lakcímkártya. Újra kezdtem mindent, ezzel egyenes utat adva azoknak, akik ha akarnának, a múltam árnyékából egy jól célzott ütéssel újra visszaküldhetnének a romok alá. Néha úgy érzem, rászolgálnék, hogy megtegyék. Ezzel ellentétben beismertem, hogy hazudtam és, hogy rengeteg dolgot nem úgy csináltam, ahogy azt jó vagy helyes lett volna. Azt mondják, a ki beismeri, hogy alkoholista az már megtette az első lépést a gyógyulás felé. Hát az én első lépésem a hazugságok tisztázása volt. Aztán a miértek, kifejtése. Most az igazság megtartásán fáradozok. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy most vagyunk egálban. Kész az alap. Már csak fel kell húzni egy másik várat. Úgy gondolom, az élet egyéb területein minden rendben van. A Barátnőim szokták kérdezni, hogy nem hiányzik-e egy kapcsolat. Rend szerint az a válaszom, hogy nem. Persze, néha jó lenne közelebb kerülni valakihez, randizni, vagy éjszakákba nyúlva beszélgetni. De aztán elvetem a nagy szerelem tervezését. Minek? Hogy ugyan az legyen a vége, mint az eddigieknek? Aztán amikor a fejemhez vágták, hogy csak félsz, megingott az egyensúly. Kiborító érzés, ha egy barátod reálisabban lát téged, mint te magad. Igazuk van, félek. Félek, hogy amit nagy munkával létre hoztam, a pillanatnyi egyensúly felborul. Félek attól, hogy kiesek a ritmusból, és elvesztem a fonalat. Hogy majd jön valaki, a feje tetejére állítja azt, amiért annyit küzdöttem.  Ezért nem is nagyon nyitok mások felé. Persze könnyű elszórakoztatni a hallgatóságot egy társaságban, lehet programokat szervezni és jól érezni magunkat együtt. De attól még nem fogjuk ismerni a másikat. Nem szeretem, ha kiismernek, sebezhetőnek és ebből kifolyólag könnyű prédának érzem magam tőle. Olyan, mint amikor az ember megkapja a jelszót valaki gépéhez, és csak abba nem túr bele, amit a lelkiismerete nem enged. 

Egyik este ültem a konyhába, teáztam és pont ehhez a bejegyzéshez írogattam a kulcsszavakat.

 Anya odajött mellém, ránézett a papírra, és csak annyit mondott… Mindig azt akarjuk, hogy semmi se változzon. Lehet, hogy most egy darabig boldog vagy, de hidd, el elmúlik és ahhoz, hogy újra boldog legyél merned, kell változtatni.

Az, hogy időnként felborul az egyensúly bizonyos dolgok miatt, még nem jelenti azt, hogy az életed nem lehet egyensúlyban. Minden csak akarás kérdése. De ebben a harcban önmagunkat kell legyőznünk. Hiszen mi tudjuk, hol vannak a határaink, és mit bírunk még el. A kérdés csak, hogy fel merjük-e borítani az egyensúlyt, azzal, ha felveszünk egy másik ritmust? Vagy a ritmus magától változik, ha az egyensúly borul…. Hogy is van ez…?

„Ha az ember valakivel együtt jár, akkor az adott idő felét arra fordítja, hogy túl legyen rajta.”

Valljuk be, ez azért elég szubjektív dolog ahhoz, hogy csak az én véleményemre alapozzunk, ezért feltettem a kérdést a barátnőimnek. Nem egyszerre, mindegyikőjüktől egy-egy magán beszélgetés kapcsán, hogy ne jöhessen létre az a dolog, amit a pszichológiában mintakövetést befolyásoló tényezőnek hívnak. Tehát utánzás. Mivel nem az együttes, megvitatott véleményükre voltam kíváncsi, hanem a saját érzéseikre. Nem kellet a rákontrázás, az egyetértés vagy a vita, csak az őszinte nyers szavak kettesben. 

Kellemesen elfáradva, egy laza 2,5 km kocogás után hevertünk Emma ágyán. Épp a Leventének írt utolsó utáni, nem vagyok rád kíváncsi e-mailt mutattam meg neki, fel se kellet hoznom a témát szinte magától jött. :- Hát ez durva, mondjuk én soha nem betegedtem bele így a dolgokba, mint Te. Az első két hét mindig nagyon szar, akkor hozzám se lehet szólni, és teljesen befordulok. Viszont egy hónap múlva, már semmi bajom, újult erővel vágok bele a dolgokba.

-Mindig?

- Mindig… még a legkomolyabbnál is, egy hónap elteltével túl vagyok rajta.

Nem lepett meg különösebben a válasz, Emmát amúgy is ilyennek ismerem. Mármint az a típusú lány, aki ha padlót fog, minél hamarabb talpra akar állni. De azt az időt, (jelen esetben a két hetet) ami ehhez szükséges, meg kell adni neki, hogy aztán visszarázódjon a saját üzemmódjába. Nem is gondolkoztam el különösebben a dolgon, hiszen nem volt elég a viszonyítási alap, így különösebben nem fárasztottam magam, hogy bonyolult elméleteket gyártsak.  

Diával és Esztivel már más volt a helyzet. Mindketten körülbelül azonos ideje, lassan három éve élnek párkapcsolatban. Mondhatjuk, jócskán kikopott a szingliség fogalma, a szótárukból. Ezért direktben feltenni a kérdést elég, megrázó lenne. Mégis, hogy állítsak oda egy barátnőmhöz, hogy Te figyelj: Mi lenne, ha a Bubi vagy a Levi szakítana veled?- Hogy élnéd túl?  Mégis miért kérdezném meg, hogy aztán gondolkodóba ejtsem őket, és szerezzek nekik egy rossz estét? Hát köszönöm nem. Ennél azért több tapintatot tanultam. Így kénytelen voltam az emlékeimben turkálni, és a mostani helyzetükre alapozni. Mindkét kapcsolat stabil lábakon áll. Nem azt mondom, hogy nincsenek nézeteltéréseik, mert nem álom országban élünk, és nem is színezni akarom a valóságot, de mindent egybevéve, kiegyensúlyozott a dolog mindkét pár, és mind a négy fél részéről. Persze, kívülállóként tudnék hibákat keresni, de nem akarok, az ő életük, nem az enyém, így próbálom kordában tartani az elfogultságomat, és nem bele avatkozni a dolgaikba.
Először Diát vettem nagyító alá, nem kérdeztem meg, mert tudtam a választ, ha a jelen kapcsolata tönkre menne, akkor egy időre megsemmisülne. Tévedés ne essék, ha egy nő megsemmisül, a társadalmi elvárásoknak eleget tesz. Megembereli magát, bejár dolgozni, teszi a mindennapi dolgait, és közben ott virít az arcán az a fájdalmas mosoly. Ha a földig akarnánk söpörni, csak meg kéne kérdeznünk- Mi bánt?- és már a vállainkon zokogna. De ezt az álcát nehéz lerántani, csak az igazán tapasztalt barátnő tudja észrevenni, hogy mi bújik meg a fokozott figyelem, és cselekvés vágy alatt. Főleg igaz ez akkor, ha róla beszélünk. Egyetlen egy esetet tudok felhozni, amikor egy pillanatra megingott a kapcsolatuk, és akkor ugyan ez a jelent játszódott le. De ha egy korábbi esetre gondok vissza, akkor örülök, hogy hamar túlléptek ezen a félre értésen. Hallottatok már arról, hogy a tudatalattik az éjszaka folyamán dolgozza fel az aznapi információ mennyiséget?  Álmunkban nem csak feldolgozunk, bizonyos dolgokat, hanem ugyan akkor az adott információra vonatkozó érzelmek is a felszínre kerülnek, akár több hónap vagy év távlatából is. Ezek az álmok nagy lelki nyomást gyakorolhatnak, és olykor hat a vonzás törvénye. Ez több mint egy éve volt, vásároltunk és közbe beszélgettünk mindenféléről, amikor is szóba került, hogy sikerül az egyik volt fiújáról álmodnia. Felmerült a kérdés, hogyha ilyen jó a mostani kapcsolata, akkor mégis miért jönnek elő ilyen fájdalmas emlékek és miért álmodik a fiúval? Azt válaszoltam, azért mert most érett meg a dolog arra, hogy igazán fel tudja dolgozni. Majd vásároltunk tovább, éppen kijöttünk egy üzletből, amikor Dia elkezdte kapkodni a levegőt és leült egy padra. Kérdőn néztem rá, mire rávágta, hogy akivel előbb találkoztunk a bejáratnál, az a volt pasija volt. Tényleg furcsa véletlen, hogy előző éjjel álmodott vele, most meg éppen belé botlunk, de a reakció, amit kiváltott Diából még furcsább volt. Akkor több mint két éve együtt voltak Levivel, mégis olyan váratlanul érte ez a találkozás, és olyan reakciót váltott ki belőle, mintha a szakításuk után pár héttel történt volna. Érdekes, amint végig gondoltam talán az ő esetével tudok a legjobban azonosulni. De erre majd a későbbiekben kitérek…Esztin viszont rengeteget gondolkoztam, az ő kapcsolatában sok kisebb-nagyobb mosoly szünetnek lehettünk tanúi, hol az egyik hol a másik oldalról. Ha Eszti sokallt be, akkor a „Ki a fasz vagy Te azt, hiszed, a te farkad körül forog a világ bunkókám, na, majd én megmutatom neked, hogy nélküled is kurva jól tudom érezni magam és rohadtul nem érdekelsz…” féle variációt láthatjuk. De ha fordítva történik a dolog, és a Bubi akad ki valamin, akkor teljesen elhagyja magát, és összetörik. Igyekszik kiengesztelni őt, és mindent elkövet azért, hogy kapcsolatot teremtsen vele. Szerencsére azt mondhatom, hogy eddig az összes „békekonferencia” sikerrel járt. Nem meglepő, egyértelmű, hogy nagyon szerelmesek. Ha egyszer mégis komolyra fordulna a dolog, akkor viszont csak egy dolgot tudnék elképzelni, még pedig a teljes összeomlást, aminek a vége a zaklatás, és a minden áron való kapcsolatteremtés, valamint az erőltetés. Aztán mire, az egyik fél lenyugodna és feladná, akkor elkezdené a másik. Patthelyzet.

De melyik a célra vezető? Mennyi az időtartalma az átlagos felejtésnek? Mi számít átlagosnak? Könyörögnünk kéne a semmiért? Vagy elfogadni azt. Eddig két komoly kapcsolatom volt. Az utolsó után, teljes rehabilitáció kellet, ami hat hónapig tartott. Az első háromban önmagam árnyékaként tengődtem. Nem voltam jelen, az életemben. Aztán kihúztak a fényre, és újra élni kezdtem, majd ismét három hónap távlatából szétvetett a düh, hogy mennyi időt elpazaroltam egy olyan dologra, amin se így-se úgy nem tudok változtatni. A hatodik hónap végére sikerült elfogadni is ezt az állításomat. De ha ez a folyamat nem zajlik le, akkor tudtam volna azt mondani egy hónap után, hogy kész ennyi volt, jól vagyok! Vajon, ha nem dolgozok meg érte, és tovább emésztem magam akkor még évek múlva is kísért a feldolgozásra váró múlt? Ha megpróbálok harcolni érte, sikerrel járok, vagy csak az elérhetetlent hajkurászom? Nem tudhatom meg, mert mindegyikünk más, és mindenkinek a saját ritmusában kell megbirkóznia a történtekkel. De az, biztos, hogy bármennyire is szükségünk van az egyedül létre, az önmarcangolás két hétnél tovább nem célra vezető. Ilyenkor van szükségünk a barátainkra, úgy, mint a lábtörés után a mankókra. Hogy támaszt nyújtsanak, amíg bicegünk, de közben ugyan úgy tudjunk mindet csinálni, csak kicsit lassabban, a saját tempónkban. Aztán mikor levették a gipszet, meggyengülve ugyan, de újra elkezdhetünk futni, abban a tudatban, hogy a mankók bent állnak a sarokban, ha szükség van rájuk. Bármikor…

Tiszta-szennyes

Többen kérdezték a szűk baráti körömből, hogy miért kezdtem el írni a blogomat. Miért fontos az, hogy megismerjék a történetemet, ha amúgy se vagyok már mérges és megbékéltem a történtettek, nem vágyom elégtételre. Először azt válaszoltam azért, hogy mások tanuljanak belőle. Később azt, hogy nekem segít feldolgozni a történteket. Aztán egy kívülálló személy, aki kevésbé ismert, mint az öreg barátaim, feltette újra a kérdést. – Miért írod a blogod? Akkor, valahogy másként hatott a kérdés. Nem vághattam rá, a szokásos választ, mert tudtam, hogy nem igaz. Nem volt valós célom vele. Nem vágytam revansra, soha nem voltam az a lealacsonyodó típus, aki mások megszégyenítését használja eszköznek (még annak ellenére sem, hogy velem számtalanszor megtették). Gondolkoztam, de nem tudtam se az illető se a magam számára kielégítő választ adni. Olyan semmilyen volt azt mondani, hogy azért mert így ki tudom adni magamból a felgyülemlett feszültséget. Az elkövetkező két napban, csak erre tudtam gondolni. Miért fontos nekem az, hogy kívülállók, ismeretlenek szembesüljenek olyan hibákkal, amiket akár ők is elkövethettek volna (vagy el is követték). Nem akartam, hogy bárki is azonosuljon a történettel vagy, hogy ne adj, Isten sajnáljanak. Még csak az kellet volna. Rájöttem, nem az eseményeket kell elmesélni, mert azok nem számítanak. Éppen ezért felfüggesztettem az oldalt, addig, amíg nem tisztázódtak bennem a miértek.

Hát most megtörtént. Ez a pár mondat felnyitotta a szemem a törtékkel kapcsolatban: „Rengeteg út van és rengeteg zsákutca. Rengeteg lehetőség és rengeteg rossz döntés. Megyünk az úton, ami adott, és néha megesik, hogy az ember lánya néha egyszerűen eltéved, mert rossz sarkon fordul be. Nem érdemes azon rágódni, mi lett volna ha… Meg kell keresni a helyes utat, és tovább kell menni. Mindannyian a saját utunkat járjuk. És mi a cél? Az önmegvalósítás…” 

Én már döntöttem rosszul, nem egyszer tévedtem már el, de nincs megállás, mindig menni kell tovább előre, nem szabad kétségbe esni. Vicces, hogy csak tegnap találkoztam először ezekkel a sorokkal. Pontosabban, hallottam őket. Pedig lassan egy éve virít az oldalamon a fő mondani valója: Menj tovább előre! Életem minden fontos fordulatában jelen volt ez a mondat.  Ezért is döntöttem úgy, hogy ismét bele vágok. Nem csak az én, hanem mások tapasztalatait is megosztom veletek (persze, most is a jól bevált álnevekre hagyatkozva), nem feltétlenül személyes, hanem általános „problémákkal” kapcsolatban. Aztán meglátom mi sül ki belőle.