Maslow

Hallottatok már a Maslow piramisról? Mondhatnám szükséglethierarchiának is. Ez a piramis Abraham Maslow szükségletelmélete, ami a jelen korunk motiváció kutatásának alaptétele. Gondolom, egyetértetek, ha azt mondom, hogy a szükségleteink motiválnak minket. De mik a szükségletek? Nem kellenek a tudományos meghatározások. Csak a józan eszünket használjuk. Én így ezt kaptam: A szükséglet hiányérzet, ami valamire ösztönöz. 

Na, nézzük meg miből áll a piramis, aztán elmondom mi a célom vele. A fenti képen Ti hét féle bontást láttok. De, én öt felé fogom csoportosítani őket. Ugye azt senkinek nem kell mondanom, hogy a piramisnak az a lényege, hogy minden egymásra épül! Tehát egyik tényező se valósulhat meg, az alatta levő nélkül. A piramisunk alapja a pirossal jelzett, Fiziológiai, vagy egyszerűbben Biológiai szükségletek (minden fontosabb példa oda van írva, nem kell feltüntetnem semmit). Ezt követi narancssárgával a Biztonság, majd citromsárgával a Szeretet. A következő három csoport, az Elismerés, Kognitív és Esztétikai szükségleteket összefoglalhatjuk egy szóban, Önbecsülés. Ha mindezen feltételek teljesültek, jöhet a „végső beteljesedés”, az Önmegvalósítás. 

Mikor először hallottam, rávágtam, hogy ez nem igaz! Elhamarkodott döntés volt. Ahogy próbáltam rácáfolni az állításra, egyre valószínűbb volt, hogy rosszul látom a dolgokat. Most próbálom a lehető legegyszerűbb módon elmagyarázni. 

Ha tetszik, ha nem a biológiai ösztöneink hajtanak minket. Biztos Ti is voltatok már vele úgy, hogy semmire nem tudtatok koncentrálni, mert éhesek voltatok. Minél éhesebbek lettetek, annál ingerlékenyebbé és rosszkedvűvé váltatok. Aztán, amint jóllaktatok azzal együtt csillapodott a kedélyetek is, megnyugodtatok.

Hogy egy másik példát mondjak, más szintekre vonatkozólag. Hányszor vesztetek össze a szeretteitekkel, vagy szerelmetekkel, azért, hogy biztonságban tudjátok őket?! Hányszor szóltak, ránk a szüleink, hogy ha kényelmetlen, ha nem AKKOR IS bekapcsolod a biztonsági övet! Ugyan így, a kisgyerekekre is erősebben, sokszor agresszívan szólunk rá, ha veszély helyzetet érzünk, de csak azért, hogy biztosan eltántorítsuk őket. 

A céljainkat is nehéz úgy megvalósítani, ha mi magunk se hisszük el, hogy képesek vagyunk rá, ehhez pedig szükség van a megerősítésre, a tudásra, és megértésre.

Elméletileg, ez a normális szükséglethierarchia. Hogy miért hoztam ezt fel? Mert végig gondoltam az én piramisomat. Amiben a citromsárga szintig, minden tényező ki van elégítve. De az Önbecsülés szintjén elakadok. Olvashattátok már, hogy miért és nem is kívánom tovább ragozni. Viszont szerintem, ezen belül se kell minden feltételnek teljesülnie ahhoz, hogy elérjük az önmegvalósítást.

Nézzük, nálam miből építkezünk:

·       Mások elismerése.

·       Tudás, értés, megismerés.

·       Szimmetria, rend.

Ha tetszik, ha nem, mindenkinek szüksége van elismerésre, nem vagyok és nem is leszek álszerény. Amit jól csináltam, és sikerrel vittem véghez, azt igen is ismerjék el. Nem kell dicsőíteni, csak vegyék észre. Viszont ha nem veszik észre, én magamat fényezni nem fogom. Ez így helyes. 

Tudás. Mióta olvasni tudok, imádom a könyveket, és mondhatjuk azt, hogy ráneveltek az olvasásra. Ahogy felnőttem, fokozatosan kezdett érdekelni a tini regényeken kívüli világ, a történelem, pszichológia, filozófia, és mindenféle más humántudomány tárggyal kapcsolatos nyomtatvány. Soha nem volt elég elolvasnom egy könyvet, mindig értenem is kellet. Kicsikén sokat nyaggattam a szüleimet, hogy magyarázzák el ez, és ez miért, vagy hogyan van. Imádtam új dolgokat kipróbálni, megismerni vagy megtanulni. Sőt, a mai napig kihívok akárkit egy kerékcsere versenyre! Rengeteget tébláboltam az autószerelő műhelyben. Apa a mai napig engem kér meg, ha segítségre van szüksége. A villamos dolgokhoz is értek egy keveset, hűtő, mikró, és egyéb háztartási eszközök szerelése mellet is sokat asszisztáltam. Szóval, azt hiszem, mondhatjuk, hogy elég sokrétű az érdeklődési köröm.

Rend. A szerelés, általában felforduláshoz vezet! Még szerencse, hogy az anyai oldal igyekszik lányként nevelni minket. Így a folyamatosan áll a bál, ha kuplerájra érkezik haza édesanyám. A Rend az szent és sérthetetlen. Ha nincs tisztaság, hallgathatjuk a véget nem érő monológot, az állatok és emberek közti különbségről. Arról, hogy lányok vagyunk, és ha valaki ide bejön, rögtön véleményt alkot rólunk. (Mintha egyikünk is udvarlók sorát várakoztatná az ajtó előtt… de erre is megvan a válasz, miszerint: soha nem lehet tudni!)

Teljesen mindegy, ha a fél karomat éppen amputálják, nekem akkor is rendet és tisztaságot kell varázsolnom! Ez már rutinszerűen, mindennapos programmá vált.

Ezekből építkezek én. Mégis az önmegvalósításnak csak bizonyos részeit érem el. Aztán tudatosult! Elérni a bennünk rejlő lehetőségeket.

A lehetőség, egy folyton változó dolog. Minden nap felér egy önmegvalósítással. Ha a mai napon tettem valamit, magamért akkor már teljesítettem a napi feladatomat. Ha tettem valamit, mások jólléte érdekében, legyen az érzelmi vagy fizikai támogatás, akkor már túlteljesítettem a saját magammal szembeni elvárásokat. 

Dolgozok egy nyomdában, diákmunkásként. Tegnap a délutános műszak vége felé, este kilenc órakor megkérdezte tőlem egy ott dolgozó, hogy miért mosolygok? Azt válaszoltam, azért, hogy a többiek is mosolyogjanak! Erre felnevetett, és Ő is elmosolyodott.

Észrevettem, hogyha pozitívan állunk hozzá a dolgokhoz, akkor a környezetünkben lévő sok-sok negatív dolog, hirtelen elkezd átformálódni. Az önmegvalósítás, hozzáállás kérdése. Kell, hogy legyen egy alapja az önbecsülésünknek, de nem kell, hogy minden felsorolt tényező teljesüljön. Abból kell építkeznünk amink, van. Persze törekedhetünk minél több építőelem megszerzésére, de bőven elég az, ha pozitívan közelítjük meg a dolgokat. Ha elhisszük, hogy képesek vagyunk rá, (és bízunk a tudásunkban) bármit valóra válthatunk, az ésszerűség keretein belül. 

Kívánom nektek, hogy minden nap érjétek el az önmegvalósítást! Ha nem megy, akkor egy mosoly egyenes út lehet a célig! 

Őszintén...

Most utoljára vagyok hajlandó a beismerő vallomásra. Tudom már megtettem korábban, a blog első felvonásában, de ugye annak megszűntetésével, eltűnt a bejegyzés is. Habár gondoltam arra, hogy bemásolom, úgy ahogy volt, és újra közzé teszem ugyan abban a formába, de rájöttem, hogyha mindent kitöröltem onnan, mert nem tetszett, akkor valószínűleg ide se kellene feltenni. Rontaná az összképet, és nem is illene bele a mostani elbeszélések stílusába. Így újra írom. Kicsit más szemszögből nézve, egy év távlatából, tapasztalat gazdagon. 

Szóval. 2011 júliusában, véget vettem egy folyamatnak, ami akkora már, hét éve végig kísérte az életemet. Beismertem a hazugságaimat. Hogy mit és hogyan, kiknek hazudtam azt hagyjuk, akiket érintett a dolog, velük megbeszéltem mindent, és azóta is vállalom a következményeit. Van, akivel azóta se beszéltem egy szót se. Volt, aki mellettem állt akkor, és itt van ma is. Van olyan is, aki úgy tett, mintha túl tudna lépni a dolgokon, és mikor azt hittem rendbe jött minden és elnyertem a megbocsájtást akkor, a legváratlanabb és kiszolgáltatott helyzetben zúdította rám a sérelmeit, és szúrt hátba. Nem, nem mondom, hogy nem érdemeltem meg. Igen is jogos volt, amit tett. Nem tudok vele mit kezdeni, csak elfogadom. Várható volt, hogy nem fogja mindenki azt mondani, hogy megérti miért tettem, és büszke rám, hogy bemertem vállalni mindenki előtt a tetteimet, erre fel voltam készülve. Számítottam arra, hogy innentől kezdve összedől minden, amit HAZUGSÁGBÓL, olyan gondosan és óvatosan építgettem. Arra, hogy miután ledől a védelmet nyújtó álca, majd megvetnek, elkerülnek, és egyedül a semmiből kell újra építenem mindent. Nem mondom, hogy nem ez történt, de mégse olyan mértékbe, ahogy én számítottam rá. Persze mindenki meglepődött, és sokáig nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Mégis pár nap, és hét után megkaptam a visszajelzést arról, hogy nem vagyok egyedül, hogy támogatnak, és fogják a kezem, ha szükség van rá. Tudtam, hogy ezzel nincs letudva a dolog. Eljátszottam a bizalmukat és most újra meg kell szereznem. Ami hét év hazudozás után, nem lesz (és nem is volt) a legegyszerűbb feladat. Ekkor kezdtem el írni ennek a blognak az elődjét, azzal a céllal, hogy elmeséljem a történetem. Azt, hogy milyen úton jutottam el, a boldog, kiegyensúlyozott életemtől, egy hamis életkép felépítéséig. Aztán rájöttem, hogy semmire se vezet az önsajnálat. Vállalni kell a felelősséget, azért amit tettem, de nem ilyen módon. Nem kell a sajnálkozás, az elismerés, az se hogy azonosuljanak velem. Nincs rá szükségem. Arra volt (és van is) szükségem, hogy azok, akik végig mellettem voltak, megértsék, hogy miért is tettem mindezt. 

Szögezzünk le valamit! Hazudni nagyon komoly munka, és nagy erőfeszítés. Tudnod kell, hogy kinek, mikor, mit és hogyan. Nem engedheted meg, hogy máshogy adj elő akármit is. Mert mint minden, amit magáról mond, az ember terjed, a hazugság (mivel magától érthetően egy szépített dologról van szó) még ennél is jobban, gyorsabban, és egyre többen ismerik meg az áltörténeted. A másik fontos része, hogy mindig kell, hogy legyen igazság alapja. Ha csak egy ezrelék is, de legyen. Például az én eget rengető röplabdás karrieremnek, két hét edzés volt az alapja. Vagy, hogy egy másik példát hozzak, kilenc évig verseny táncoltam, de soha nem volt Kristóf nevű táncpartnerem, aki tragikus körülmények között hunyt el, egy autó balesetbe. ( Nem kell ítélkezni, ezeket én más beismertem, meghurcoltak miatta, csak azért írom le, hogy legyen rálátásotok a dolgokra.) Azt viszont soha nem tudtam megmondani, hogy mire volt ez jó. Igazából végig se gondoltam, mire kimondtam a hazugságokat, addigra egy húszfős társaság közepén álltam, és nem léphettem vissza azzal, hogy bocsánat, ez nem igaz, csak imponálni akartam. Ez minden alkalommal így volt, végig se gondoltam mi lesz ennek a következménye, hogy mikor fogok lebukni, vagy mikor vágja a fejemhez azt valaki, hogy ez nem igaz. Mindegy is, ennek már vége, de a mai napig viselnem kell a következményeit. Azoknak az ítélkezéseit, akik akkor magamra hagytak. Az utóhullámot a kis hazudósról, akinek egy szavát se lehet hinni. Kénytelen voltam szakítani a társasággal, és szarból, újra várat építeni. Önerőből, őszintén és kiszolgáltatottan. Nagyon kemény meló és már tudom, hogy miért választottam anno a könnyebb utat. De, attól függetlenül, hogy vannak, akik mellettem állnak, és szereztem új barátokat valamint igyekszem tartani az ígéretem miszerint semmi hazugság (… és megmondom nektek, hogy nem mindig sikerül betartanom, de ha így alakul, akkor akarva akaratlanul is leleplezem magam a többiek előtt. Nem vagyok rá büszke, de egy rossz szokást igen nehéz levetkőzni, ezt se lehet egyszerre abbahagyni. Megvan a folyamata, mint minden másról való leszokásnak.) és tartom a száznyolcvan fokos fordulatot. Azért észreveszem a rombolást magam körül, és megvannak a dolog visszaütői. Mondok is rá egy példát, ami ezen a nyáron történt, és nagyon megrázott. 

Megbeszéltük Diával, Emmával és Esztivel, hogy elmegyünk egy közeli kis faluba, egy gyülekezeti hétvégére, és ott várjuk a felvételi ponthatárokat. Megmondom őszintén nem nagyon volt kedvem hozzá, mert amúgy se áll közel hozzám a vallás, de belementem, mert meg akartam adni az esélyt, és mert se Diát se az anyukáját nem akartam megbántani vele. Viszont a lányoknak (Emma, Eszti) elmondtam, hogy nem sok affinitásom van ehhez az egészhez. Az ominózus hétvége előtt egy héttel, elmentem nőgyógyászhoz, gyógyszert íratni. De, nem kaptam gyógyszert, csak egy beutalót jövő hétre, (pont a tervezett kirándulás napjára) mert találtak egy porcosodást a méhszájamon, amit le kellet venni. Erre hazaérve, egy üzenet várt Esztitől.

- Ennél nagyobb, hülyeséget nem tudtál volna, kitalálni, hogy megúszd a gyülekezeti hétvégét? Nem is tudom, hogy juthatott ilyen az eszedbe…

Teljesen le voltam, döbbenve, és csak annyit írtam neki, hogy én örülnék a legjobban, hogyha ez kitaláció lenne. 

Ekkor tudatosult bennem, hogy hiába csinálok én akármit is, mindig ott marad bennük a tüske. Akkor eszembe jutott, az hogy a megbocsájtás nem egyenlő a felejtéssel. Ha, mindenki megtudja bocsájtani a tetteimet, attól én még nem fogom tudni kitörölni az emlékeiket. De megbocsájthatnak-e nekem, ha nem tudnak felejteni? Vagy innentől kezdve átpakolják ezt az emléket egy felesleges mappába és nem foglalkoznak vele?  Ebben az esetben, innentől kezdve minden állításom, a megkérdőjelezés állapotába kerül, majd onnan elbírálásra, és ha igaznak ítélik meg, akkor éppen szerencsém volt. Nem tudom, hogy fog ez hosszú távon működni. Vagy miként fogok kikerülni egyszer a saját magam árnyékából. Én megtettem az első lépéseket, az igaz barátaim mellettem állnak, az újjak már tiszta lappal, mindenféle szennyes nélkül ismernek, és ha nem muszáj, nem teregetek ki előttük. A hazugságokkal hadilábon állok, és tudom nem kéne, de a mai napig rosszul érint, ha valaki felhozza a témát, vagy megkérdezik miért. Én ezt a részét az életemnek, lezártam, és most azon fáradozok, hogy a foltokat javítgassam. De sokat tanultam az esetből. Ez volt életem eddigi legnagyobb esése, és én felálltam a földről, összeszedtem minden bátorságomat, és szembenéztem azokkal, akik mindezt végig nézték, és emelt fővel mentem tovább előre. Nem foglalkozok azzal, ami volt, már elmúlt. Nem engedem, hogy visszahúzzon. Elengedtem azt, aki voltam, hogy azzá válhassak, aki leszek! Csak az számít, hogy fogják a kezem, és ha botlok, akkor visszarántanak a valóság talajára!

Megetetted a halad?

Az elmúlt két hétben csak úgy pörögtek az események. Időm se volt írni. Közben ért hideg is, meleg is. De nem csak engem, a lányokat is forrázza-hűti az érzelmi vihar rendesen, szóval volt miről beszélgetnünk a hétvégén. Elsősorban el kell mesélnem, milyen büszke vagyok Emmára, hogy megtette azt a fontos lépést, amit a „Dáviddal” való kapcsolat analízis felállításakor boncolgattunk, tehát vallott. Nem érdekes mi lett az eredménye, akkor is nagyon nagy lépés volt tőle az, hogy megmerte tenni mindezt. Ő veszít a visszautasítással, és nem Te!- ezt jegyezd meg! Én tudom milyen kincset veszített, sajnálhatja! Volt okunk örülni is, mert Eszti és Bubi is megélték a hároméves kort. Hurrá, örömtánc stb. Majd koccintunk rá legközelebb!  Dia pedig, az egész hétvégét a Mackókájával töltötte, rájuk fért! Úgyis olyan ritkán látják egymást mostanában. Szóval a kezdeti kis „Dávid” incidenst leszámítva, minden egész jól alakul, a Ráday utca háza tájékán, és ennek én igazán és tiszta szívből örülök! A magam részéről, tartom az itthoni frontot… egyenlőre több-kevesebb sikerrel, azaz tengődöm a semmiben ezzel az „Andris” üggyel. Meg persze minden mással is. Tudjátok, a baj csőstül jön. Hát ez most teljesen igaz. Nem elég, hogy a suliba, munkába, de még otthon is repetázok a balhé étlapról. Persze nem önszántamból, hanem úgy ahogy a libát tömik… erőszakkal, és ahogy ez lenni szokás, szépen kivetítődik minden másra is. Így pont idejében, betelni látom a poharat, és zavarnak bizonyos dolgok. Például az, ahogy Eszti és Dia a párjukkal vannak, hogy Emma is szépen lassan egyenesbe jön…(ezt direkt nem szándékozom elkiabálni) én meg ugyan ott tartok ahol eddig. Sehol. Szóval eldöntöttem, eddig és nem tovább. Pontot teszek ennek az „Andris” ügynek a végére. Mától kezdve, nem jelentkezem, nem keresem (nem mintha eddig olyan sűrűn előfordult volna), nem teszek semmi felé irányuló mozgást. Vége.

 Ezzel nem azt mondom, hogyha ő keres, akkor nem válaszolok rá, hanem azt, hogyha mégis, kétszer is meggondolom, hogy mit reagáljak. Azért ideje, észhez kapni. Még a végén lejáratom magam. Ezen kívül van ezer és egy, más dolgom is, nincs időm azon aggódni, hogy akkor most készen kell lennem estére, vagy sem. 

Nem játszunk olyat, hogy beetetjük a halakat, aztán nem fogjuk ki őket. Ez akárhogyan is nézem nem sportszerű dolog. Egyszer meglehetett játszani, többször nem. Szóval, ha Ő így, hát akkor Én is. 

Amint ez a dolog, megfogalmazódott bennem, meg is nyugodtam. Ha már felismertem a helyzetet, akkor csak nem lehet olyan nagy baj ?!  Megvan az első lépés, jöhet a következő! Be is kell tartani! Igen, ugyan is kimondani marha egyszerű, leírni és megosztani másokkal, már egy elvárás. Viszont az, hogy ne csapjam be saját magam, ismét… az hatalmas felelősség, ami megint csak rajta múlik. Tehát csak magamban csalódhatok, ha nem sikerül teljesíteni az elvárásaimat, ami azáltal, hogy leírtam és beharangoztam már a Ti elvárásotok is lehet. Kérdés képes leszek rá? Nagyon remélem, hogy igen. De azért, megkérdeztem Szilvit is.

- Nem,… ismerlek mami! Lássuk be azért elég kiszolgáltatott helyzetbe vagy ahhoz, hogy olyan könnyű legyen nemet mondani. 

Igaza van! Eddig az volt az érvem, hogy legalább nem fekszem össze mindenkivel. Van egy állandó. Ebből baj nem lehet, és tisztába vagyok vele, hogy többet nem is várhatok, és nem is várok. Így indultunk. Aztán mégsem így alakultak a dolgok. Nem tudom kizárni érzelmeket. Azt nem mondanám, hogy szerelmes vagyok, mert nem. Csak érzelmileg kötődök egy szinten. Azt viszont, már nem tudom megmondani, hogy miért?! Talán mert jólesik, hogy azokon az estéken törődnek velem, és valamilyen formában, de kialakult egy bizalmi kapcsolat. (Ő sem dicsekszik, én se mesélek másnak! Nem vagyok naiv, tudom, hogy ez így nem igaz, és persze akikben nála is jobban megbízom, elmondom, ahogy Ő is.) Ami az én esetemben egészen ritka, és talán pont ezért is alakultak így a dolgok. Pedig szó sincs semmiféle romantikáról. Csak világi nyelven „filmezünk”!  Ez épp ahhoz elég, hogy túl legyünk a biológiai szükségleteken, és kicsit komolyabban beszéljünk, mint a nap más szakaszaiban. Felhozzunk kicsit személyesebb témákat, amit másokkal nem feltétlenül osztanánk meg. Összebújjunk, simogatjuk egymást, egy ideig-óráig aztán, szevasz! Ha csúnya szó, ha nem, jobban nem tudom kifejezni magam, és csak azt tudom mondani, hogy ez egyfajta kölcsönös szeretet koldulás. Ami addig elég, ameddig tart.

Csakhogy, itt a gond. Ez nekem már nem elég. Persze abban az idő intervallumban elvegetálok vele, de ez olyan, mint az elvonó után újra rászokni a drogra. Kétszer gyorsabban zuhansz vissza a mélybe, és kétszer annyit akarsz, mint előzőleg. Aztán azt veszem csak észre, hogy milyen jó lenne odabújni valakihez, beszélgetni, átkarolni.  Na, itt mondtam azt, hogy ez nem mehet tovább. Mert, még véletlenül se szeretném magam gyermeteg álmokba kergetni, és ahogy „Andrist” ismerjük, (bárcsak ne így lenne) de nem telne tőle többre, mint egy röpke álomra, ami csak addig tart, amíg a padló meg nem fog.

Igen, jogos lenne azt mondani, hogyha már most elásom a dolgot, akkor ne is csodálkozzak. Tudom, nagyon jól, hogy a puding próbája az evés. De azzal is tisztába vagyok, hogy ebbe a pudingba, belefájdulna a fogam. Ezt sajnos, nem csak én látom így! Néha észreveszek egy-két jelet, ami rácáfol erre, aztán ha összességében nézem a képet, be kell látnom, hogy ezen nincs mit szépíteni. Csak el kell fogadni, ha tetszik, ha nem! Az a baj, hogy más dolgában könnyű okosnak lenni, de a magam ügyeiben soha nem boldogultam jól. Hiába kérem ki a többiek véleményét, valahogy mindig sikerül az ellenkezőjéről meggyőződnöm. Majd meglátjuk. Pontosan ezért leszek kíváncsi arra, mennyire sikerül fegyelmezni magamat. 

Egy biztos, ameddig tudom, tartom az elhatározásomat, aztán majd kiderül mi lesz belőle. Ez nem csak a puding próbája lesz, hanem az enyém is. Azt viszont nem ígérem meg, hogyha közbeszólnak bizonyos testi szükségletek, akkor szikla szilárdan kiállok a döntésem mellet. Azért mégiscsak emberek vagyunk, és ha vágom vele a fát magam alatt, ha nem, igen is jobbnak látom, ha még mindig egy kezemen megtudom számolni, hány pasival volt dolgom, mintsem, hogy gyűjtsem a trófeákat. Ebben az egyben biztos, hogy „Andris” is egyet ért velem. Ha nem így lenne, akkor nem keresne. Viszont, nekem ezentúl, válogatnom, és mérlegelnem kell az adódó lehetőségek közül. Hogy a végén, ne maradjak egy hal, akit csak jól beetettek aztán otthagytak. Világossá kell tenni, hogy nem egyoldalú a dolog, és ahhoz, hogy ez működő képes, és szabályozható legyen, vagy neki is együtt kell működnie velem, vagy hagynunk kell az egészet. Egyelőre, a hanyagolás felé dől a fa, egy biztos… én nem mozdítom semerre! A következő lépést neki kell megtennie, aztán utána beszélhetünk...ha nem felejtem el megint, felhozni a témát, az érzelmek koldulása közben…