Nos, a
helyzet a szokásos, nem ismételgetem magam. De az elmúlt napokban ünnepelték a
Bálint nevezetűek a névnapjukat, ami egyenlő azzal, hogy mindezeken kívül
rengeteg párocska, barát és család ünnepelte velük együtt a Valentin napot is.
Gondolom,
most mind abban bíztok, hogy elkezdem őket szidni, és leírok egy monológot
arról, hogy minek kell behódolni az amerikai szokásoknak. De ez nem így lesz.
Lehet, hogy most megleplek benneteket, de úgy gondolom az év ezen a napján,
igen is jár egy kis plusz figyelem a szeretteinkre, szerelmünkre. Legalábbis
egészen addig, amíg a megszokás hatalmából ki nem kerülünk, és nem teszünk
minden napot egyenrangúvá a törődés, és odaadás szempontjából. Szóval remélem,
mindenki megtette a szükséges gesztusokat a párja felé.
Az viszont, nagyon szomorúvá tesz, hogy egyeseknek csak ez a nap adatik meg
arra, hogy megünnepeljék kapcsolatuk szépségét, és megéljék annak örömeit.
Nosztalgiázzanak a kezdeti időszakok, varázslatos délutáni randevúin, vagy
éppen megtervezzék a jövőbeli terveiket. A mai rohanó életben, igen is jár egy
külön nap csak a szerelemnek. Higgyétek el, én tudom. Nem egy és nem is két
párt ismerek, akik tanulmányaik vagy munkájuk miatt külön töltik egymástól a
hétköznapjaikat, és csak minden második hétvégén tudnak találkozni. De ezek a hétvégék
se lehetnek teljes értékűek, mert sokfelé kell meg felelniük, és akadnak olyan
helyzetek, hogy nem tudják minden módon kiélvezni a másik társaságát. Ez pedig
komoly próbák elé tud állítani bármilyen kapcsolatot is.
Pontosan ezért, egyetértek azzal, hogy a szerelmesek ünnepét tartanunk kell. De
ne értsetek félre, nem felesleges lufikra, vagy vágott virágra gondolok, nem is
a huszonhatodik plüss mackóra. Az ajándék felesleges. Hiszen az a legjobb, ha
együtt tölthetitek az időtöket, tartalmasan, és megélhetitek a boldogságot.
Táplálni a tüzet. Mindig ez az elsődleges szempont. Mert ha a tűz kialszik,
akkor aztán nincs mit megmenteni. Parázsból még csak-csak, de soha nem szabad
elhagyni magunkat annyira, hogy az a parázs kialudjon.
Nagyon sokszor tapasztalom azt, hogy bizonyos idő után a huszonéves párok,
begubóznak, mint az idős házastársak. Nem erőltetik meg magukat azért, hogy a
párjuk kedvében járjanak és nem csak a férfiak! Ez a kijelentésem ránk,
nőkre ugyan úgy vonatkozik. Gondoljatok csak bele! Hányszor fordult már elő
veletek az, hogy miután már biztonságban éreztétek magatokat egy kapcsolaton
belül, elkényelmesedtetek magatokkal, a küllemetekkel szemben, és megengedtetek
olyan dolgokat, amik a kezdeti időszakban tabu témának számítottak.
Gondolok itt arra, hogy hajlamosak vagyunk, nem kiszedetni a szemöldökünket,
kócosan, otthoni ruhában megjelenni a párunk előtt, olyan kinézettel mintha egy
hete negyvenfokos lázzal feküdnénk a kanapén, egy ruhában. Mondván, hogyha
szeret akkor így is szeretnie kell.
Csak azt felejtjük el mindig, hogy nem az igénytelen mivoltunkba szerettek
bele, hanem abba az énünkbe aki igen is foglalkozott a külsejével, nem sokat,
de pont annyit amennyit a jóízlés megkívánt. Abba a lányba, aki nem böfögött,
és nem engedte el a galambokat! a pasija mellet. Igen nem tudom, hogy nem
vagyunk képesek kiizzadni, de akkor se kell. Ne tegyétek. Hosszútávon
visszataszítóvá válik , ha egy nő ennyire elengedi magát egy férfi
társaságában.
Az bosszant, hogy mindezt a közvetlen környezetemben látom, és mindezek után
hallgathatom a véget nem érő siránkozásokat, miszerint nem értik miért
távolodtak el egymástól.
Pontosan az ilyen mondatok után szoktak jönni, az önsajnáltató, én mindent
megtettem monológok. Erre van egy élő példám is, miszerint a hölgyemény
mindent, megtett, hogy elbűvölje a barátja, társaságát, addig merészkedett,
amíg a böfögő versenyben, meg nem vert minden fiút a társaságban. Két hétre rá,
a barátja szakított vele és maga mögött hagyta a fél éves kapcsolatukat.
Ebben mi a meglepő? Számomra semmi.
Fél év vajmi kevés ahhoz, hogy teljes mértékben elfogadjunk valakit feltétel
nélkül, a teljes valójában. Főleg szerelemből.
A szerelem, olyan, mint egy törékeny üveggömb. Amit először megfújunk, közös
erővel formázzuk, alakítjuk. Mint ahogy az üvegfúvó, a csővel való
együttműködésben felépít valamit a bizonytalan, olvadt masszából. Aztán miután
kész van, a kezdeti hevült állapot, lecsillapodik, kihűl. Ezzel együtt, a
törékeny buborék kéreg megszilárdul, keményebbé, ellenállóbbá válik. A buborék
közepén ott állunk, mi a pár. Akik idő közben megismerték egymást, közelebb
kerültek, és ahogy megpróbáltak együtt működni, rájöttek, hogy kompromisszumot
kell kötniük. Mindegyiküknek ne kell mondani valamiről, hogy együtt tudjanak
döntéseket hozni. De, ha kettejük közül valaki kevésbé együtt működő, az
ellentétet szül. Ekkor az üvegbuborékunk, elkezd ide-oda gurulni. Ingadozni
kezd, és félő, hogy egy óvatlan cselekedet, vagy mozzanat, kiborítja az
egyensúlyából és összetörik.
Erre az esetre vannak feltartva az ilyen napok. Hogy a viszályok
elcsendesedjenek, hogy visszaemlékezzünk a jóra, és építkezzünk az
emlékeinkből. Vagy megünnepeljük az újdonság örömét. Azért, hogy visszahozzuk
stabilitásába az üveggömböt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése