Kavalkád/4

Eltelt két hét és a rejtélyes idegennek semmi nyoma. Őszintén? Nem is tudom mire számítottam. Egy biztos, jó szokásomhoz híven, (és ennek a bejegyzésnek a megírásával) lezártnak tekintem a témát.

Nincs időm ilyen vagy hasonló dolgokkal foglalkozni, ha eddig nem volt időm magamra, akkor mára azt se tudom, hogy ki vagyok én. Elvesztem valahol a sajtókapcsolatok és a cukrászati alapismeretek, valamint a között, hogy hogyan írunk áfás számlát és miként húzzuk le a KAP (előjegyzett rendelések) vonalkódját. Nincs egészen félórányi időm napi szinten arra, hogy magammal foglalkozzam, és ez a megközelítőleg huszonöt perc is az esti fürdésre, és fogmosásra elég. De, ne értsetek félre, nem panaszkodom. Én választottam, és végig is csinálom. Valamit valamiért. Tudtam nagyon jól, hogyha elkezdtem ezt a tanévet, akkor ezekkel a következményekkel számolnom kell. Mit mondhatnék? Semmit, csak kívánhatok. Mégpedig azt, hogy ha már ennyi energiát beleölök, jussak is vele valamire. Lássam az eredményét. Cserébe csak annyit tehetek, hogy mindent megteszek, ami tőlem telik. Igazából az egész csak szervezés kérdése. Képes vagyok rá, és meg is fogom csinálni, nem érdekel, hogy mennyi áldozatot kell hoznom érte! Ahhoz, hogy az álmom valóra váljon, szükségem van erre az évre, és mindkét szakra is! 

Aztán majd meglátjuk ki nevet a végén!

Ezen kívül más megosztani valóm is van veletek, ami eléggé fájdítja a szívemet. Nem maga a dolog, hanem sokkal inkább a tehetetlenség. Ahogy előbb is írtam, nincs időm, de úgy igazán semmire. Blogot is két hete írtam utoljára, mikor megfogadtam, hogy heti két bejegyzés fog várni titeket. Nem jön össze, csak a félbehagyott ötletek várakoznak sorba. 

Ebben is vannak kételyeim, elfáradok, minden más fontosabb, főleg úgy, hogy nem érzem senki támogatását, nincs visszajelzés, ami szerint jól csinálnék akármit is. Hiába ez ember hiú, szüksége van rá, hogy dicsérjék, elismerjék a munkáját. De én ezt nem igazán kapom meg, főleg nem azoktól, akiktől leginkább számítanék rá. Pedig nekem nagyon fontos lenne a visszajelzésük bármilyen formája. Viszont, szemtől szembe soha nem hozakodnék elő a témával. Úgy vagyok vele, hogy ami nem jön természetes indítatásból azt nem is kell erőltetni. Azt meg végképp nem akarom, hogy azért mondják, mert azt hiszik muszáj. Belefáradtam a törtetésbe, és jóformán már csak a magam dolgával foglalkozok. Az a baj, hogy nem értik meg, hogy nem szándékosan hanyagolom a társaságot, hanem, csak azért mert nem tehetek mást, nincs más út amin keresztül elérhetem a célomat, és ha már egyszer csinálok valamit,azt igazán jól szeretném csinálni. 

Nincs választásom, nem fogok félbehagyni semmit se azért, mert most éppen nehézzé válik miatta az életem egy szakasza. Igen, most lehet, a pokolba kívánom az utazgatást, a tanulást az ezernyi tennivalót, a munkát, és akkor a gyakorlatról még ne is beszéljünk. De, ez az egész mind megéri!

Csak egy kicsivel több megértést, vagy támogatást látnék a többiekben! Csak egy egészen apróval többet, amikor nem megy a sértődés azon, mert éppen nem érek rá, vagy nem tudom hozzájuk igazodni. Nem csak a barátaim, hanem a családom részéről is. Mindenki olyan türelmetlen velem. Csak az elvárásaikat közlik, és hogy minek, mikorra kell kész lennie, és kihez mikor menjek át, és mit vigyek. Senki nem kérdezné meg, hogy : Hogy vagy ? Hogy bírod ezt a hajtást? Vagy azt, hogy esetleg van-e valami, amiben segíthet. Nem ítélkezek felettük, és természetesen, ha fel is ajánlanák a segítségüket elutasítanám, de mégis maga a szándék megjelenése is olyan sokat segítene. Csak, hogy lássam, hogy érdekel-e egyáltalán valakit az, hogy mit is csinálok valójában.

Komolyan, már mesélni se merek őszintén, nehogy az legyen, hogy csak panaszkodni tudok, és különben is, mindenkinek vannak problémái, és előbb utóbb a saját lábunkra kell állni. Én ezzel, pontosan tisztába vagyok, és nem is azért írom le mindezt, hogy szidjak vagy felülbíráljak bárkit is. 

Egyszerűen csak, ki kell írnom magamból, mert nincs senki más akinek szívesen és nyíltan elmondanám a problémáimat, úgy hogy közben tudat alatt ne feltételezzem azt, hogy ezzel a terhére lennék bárkinek is. Szépen lassan nyom össze a súly, ami tornyosodik fölöttem, és körülöttem, én pedig tartom a vállam és kitartóan vicsorgok a végsőkig. Mondván: Jön még kutyára úthenger!

Egyetlen nyugodt órám van, a jól megszokott buszozás. Amiről tudjátok az előző írásokból, hogy nehezen mondok le, most mégis leváltottam a zenét a gondolkodásra. Mivel mostanában a csendből, és nyugalomból jut a legkevesebb. A napokban eszembe jutott valaki, akit úgy hiszem megbántottam, egy elutasítással. Ti is ismeritek, hiszen van egy csak az ő számára szóló bejegyzésem.

Szóval valaki, megsértődött, pontosabban nem is sértődött, hanem sokkal inkább csalódott bennem, Amit őszintén meg is értek, és szégyellem is magam miatta.

Bánok minden jelzést, gesztust, beszélgetést és fél mondatot, ami félre érthetett és ez által téves útra vezettem. Sajnálom. Nem volt szándékomban, fájdalmat vagy csalódást okozni. 

Sokszor eszembe jutnak a beszélgetéseink, és az, hogy vajon sikerültek-e a vizsgái? De, tudom, én nem tehetem meg az első lépést ami a megkeresést illeti, hiszen akkor akarva akaratlanul feltéphetek olyan sebeket, amik ilyen rövid idő alatt közel sincsenek a begyógyuláshoz.

Neki, rengeteg erőt és kitartást kívánok, valamint azt, hogy éljen a megbocsátás lehetőségével, és ha úgy érzi képes rá, akkor keressen meg, és megbeszélünk mindent.

Mérhetetlenül sajnálom, hogy esélyt se adtam arra, hogy elmondhassa, amit szeretett volna. Hanem önkényesen elébe mentem a dolgoknak és megelőztem a vallomását, nagyon nem rám vall ez a cselekedet.

Nem tudom miért tettem, csak abban vagyok biztos, hogy meg akartam kímélni egy barátságot, amit az, amire készült tönkretett volna. Igen, biztos vagyok benne. 

Lehet, hogy ezzel se juttattam előrébb a dolgainkat, de így legalább van rá esély.

Mit kívánok magamnak és nektek?

Kitartást….