Hihetetlen, de igaz...

Mindig van egy határ, ahonnan nincs tovább. Lehetsz erős, kiállhatsz a sziklaszilárd elveid mellet, ragaszkodhatsz a saját akaratodhoz, és lehetsz akár végtelenségig is csökönyös. Egy valami úgyis le fog győzni. Ez a valami pedig, az idő lesz.

Ahogy telnek a napok, hetek, hónapok, lassan minden, amiben egykor olyan erősen hittél, amiben rendíthetetlen voltál, szétfoszlik. Megadja magát az idő vasfogának, és más kezdi el hajtani a kereket, egy valami, ami sokkal fontosabb.

Fontos annyira, hogy képesek legyünk a megbocsátásra, hogy felülemelkedjünk a problémáinkon, és bevonzzuk a pozitív változásokat.

Hogy Emma szavaival éljek, az ember, társas lény. Leszámítva azokat, akik önkéntes száműzetésbe vonulva vonják ki magukat a mindennapokból. Bár, valamilyen szinten őket is meg tudom érteni. De abban is biztos vagyok, és a saját bőrömön tapasztaltam, hogy ez nem egészséges.

Valami furcsa megmagyarázhatatlan oknál fogva vonzódunk. Még akkor is, ha görcsösen ragaszkodunk a kikiáltott elveinkhez, és akkor is, ha tagadjuk! A vonzalom ott bujkál miden elkapott, hívogató tekintetben, az összes viszonzott mosolyban, és talán még a viszonzatlanokban is. Meg van az a különös képessége, hogy lapítson, majd amikor a legkevésbé számítasz rá, lecsap, a maga könyörtelen energia hullámaival, és te úgy érzed, hogy abban a pillanatban szükséged van valakire. 

Aztán elkezdődik a tánc, a szíved és eszed felváltva más-más ritmusra tombolnak. Nem tudod irányítani, és legszívesebben már bőgnél, hogy hagyják abba, de mégse teszel semmit. Hiszen a múltra alapozol, de mégis reménnyel teli tekintettel, kapaszkodsz a jövődre. Ördögi kör ez. 

Mindaddig, amíg meg nem kapod valamelyiktől a választ. Ehhez, csak annyit kell tenned, hogy felteszed magadnak a kérdést.

- Mégis mire vársz?

A mesékhez már túl öregek vagyunk, és sokkal többet láttunk ahhoz, mintsem ugorjunk szívünk első hívószavára. Megfontoltak lettünk, kivárunk. 

De mi történik akkor, ha van valaki, aki képes felborítani ezt az egészet.

Mikor eljön az a nap, és elkapsz egy fürkésző tekintetet, amibe belepirulsz, amitől kényelmetlenül érzed magad, és az egyik lábadról akarva-akaratlanul helyezed át a testsúlyodat. Aztán nem bírod ki, és fél percenként felpislogsz, hogy még mindig téged néz-e, majd hitetlenkedve nyugtázod, hogy nem történt semmi változás, és már ízekre szedtek a bevásárló központ kellős közepén, egyetlen egy pillantással.

Nagyon régen érzetem ilyet.

Kiszáradt a szám, kapart a torkom és akárhogy is próbáltam egyenletesen venni a levegőt, nem ment. Amint lehajtottam a fejem, a fülem eldugult, és csak hangos dobolást hallottam mindenfelől. Mire nyugtáztam, hogy a szívverésem visszhangzik testem mindegy egyes porcikájában, addigra késő volt. Annyi időbe telt összeszedni a maradék bátorságomat, hogy egy utolsó pillantást vessek rá, hogy eltűnt.

-         Gratulálok!  Mégis mit gondoltál? Ismét bebizonyosodott, hogy naiv… Te szent szar!

Egyszerűen nem hittem el. Legalább négyszer megkérdezte, meg tudnám –e mondani, hogy hogyan jut be a belvárosba, mire felfogtam mit szeretne, és össze tudtam kaparni egy normálisnak nem igazán nevezhető mondatot.

Nem, hogy szavak, de még a vér se keringett bennem.

Ki vagy te és hol voltál idáig?  Nem tudom megmagyarázni, hogy a borosta, a bódító parfüm illat, vagy a kifinomult elegáns, de mégis laza stílus tette, vagy csak szimplán totálisan ki vagyok éhezve a férfiakra, de a mennyekbe éreztem magam.

Mire elmutogattam, és megmagyaráztam, hogy hol van a buszmegálló, addigra olyan szinten leizzadtam mintha lefutottam volna a félmaratont. Ő pedig nem szólt semmit, csak türelmesen mosolygott, és várt mire a semmitmondó hebegésemből megértette mit is szeretnék mondani.

Ezek után minden olyan gyorsan történt. Megköszönte a segítséget, én persze idétlenül vihogtam, aztán kezet csókolt mélyen meghajolva, ahogy azt etikett órán tanítják, és mikor az ajkai a kezemhez értek felnézett rám.

Ha élő ember halhat meg egy pillanatra, akkor én meghaltam. Nem tudom, hogy maradt annyi józanságom, hogy ne visítsak, vagy ne ájuljak el.

Tíz perc se kellet máris összeszedtem magam, és rohantam dolgozni, mivel ma kezdtem az új munkahelyemen. Nem akartam már az első nap problémát. De amíg ültem a buszon, nem tudtam semmi másra gondolni csak rá.

Arra, hogy milyen ódivatú volt ez a kézcsók, és arra is, hogy miként keltheti fel negyed óra flört egy vadidegennel, az emberben ilyen módon a vágyat. Olyan érzésem volt, mintha keserű algopyrin lenne a torkomon. Villámcsapásként tudatosult bennem az egyedüllét, minden fájdalma, és gyötrelme. 

Nem sok időm volt az önsajnálatra, mert öt perc séta választott el a barkácsbolttól. Szóval azonnal felvérteztem magam minden férfiakba vetett ellenszenves érzésemmel, keménységet kiáltottam, és irány dolgozni.

Négy órán keresztül teljesen nyugodtam folyt a betanításom. Nem hátráltatott semmi és senki. Nyugta, Áfás számla, ilyen lemez, olyan burkolat. Kezdtem nyeregben érezni magam, és szépen apránként szabadult fel bennem a büszkeség minden apró szikrája, amikor is  hosszú szünet után, valaki beállt a sorba.

Nem hittem a szememnek, húsz évig semmi, most meg egy délután kétszer??  Könyörgöm, ne most kezdjetek el büntetni! Olyan jól megvoltam eddig.

Persze, hogy bakkártyával fizetett, és persze, hogy annyira zavarban voltam, hogy nem néztem meg a nevét. Ja és még tetőzzük meg azzal is, hogy rosszul téptem le a terminál papírt, és még a kártyáját is kiejtettem a kezemből visszafelé. Jelenteném, hogy akkor először!

Ő pedig csak nézett, ugyan azzal a higgadt tekintettel az arcán, és mosolygott. Vérdermesztő mosolya van.

Ha a mögöttem ülő, betanításomért felelős kollega nem szólal meg, simán nem nyomtatok nyugtát, és visszajárót se adok. Úgyis van, alázzuk meg ennél is jobban szerencsétlen leányt. Legszívesebben már így is a pult alá bújtam volna. De, nem tehettem. 

Mosolyog, elköszön, elnézést kér. Majd vágyódik, hogy ennek a pasinak a karjaiban ébredhessen holnap reggel.

Nem hiszem el, hogy ilyen létezik. Két verzió van. Ad egy. Csúnyán szívat valaki. Ad kettő. Azzal büntetnek, hogy belengetik elém az elérhetetlen adoniszt, hogy a maradandó életemet ő utána áhítozva éljem le.

Már mindegy. Elment, és amilyen szerencsém van, soha többé nem fogom látni. 

Lejárt a munkaidőm is. Vegyes érzelmekkel zárom a napot.

Hazafelé tudatosítottam magamba, hogy ezt mindenképpen meg kell osztanom veletek, és nyugtáztam, hogy nem fogok tudni aludni.

Szerintetek mi vetett véget az álmodozásomnak?

Csörög a telefon… Andris….
to be continue...