TB-nek!

Talán megbocsájtjátok, ha ezt a részt egy valakinek ajánlom, azért, hogy magyarázatul szolgáljon a tegnapi beszélgetésünkre.

Ugyan is szóba kerültek a bejegyzések, és megkaptam, hogy igen csak pesszimista hozzáállással vizsgálom a dolgokat. Ez tény, nem tagadom, és el is fogadom. De felmerült a kérdés, hogy miért? Pontosabban had legyek bátor bemásolni…: „Ki, vagy mi vette el a kedvedet akármitől is?  Hihetetlen számomra, hogy fiatal lányok, de nem is csak lányok, hanem fiatal korombeli emberek így gondolkodnak. Falramászok ettől…. (aki eddig olvasta a blogot, úgyis tudja, miről van szó, aki nem az olvassa el a többi bejegyzést is) Ennyi? Most akkor volt két szerelmi csalódásod, és úgy gondolod neked elég volt, és akkor mindenben a rosszat látod? Tudod mennyi lesz még?...” Már tegnap is mondtam, hogy egyet értek ezzel, és igazat adok. Tényleg a béka segge alól nézem a világot, főleg a párkapcsolati dolgokat. Nem tehetek róla, ezt hozta ki belőlem a csalódottság. Viszont tehetnék ellene, ha akarnék. Akarok! Minden nap kész megerőltetés, hogy ne gondolkodjak azon, hogy mi lesz akkor, ha valakit újra közel engedek magamhoz és aztán megint összedől minden. Pedig nem kéne. Nem én írtam előzőleg, hogy minek görcsölni ilyen dolgokon, ha a szerelem akar, úgyis megtalál!? Dehogynem, mégis az ellenkezőjét teszem, a „Pap bort iszik, vizet prédikál” elven. Ne haragudjatok! Nemhogy azon fáradoznék, hogy minél jobban érezzem magam, és a hátam mögött hagyjam a problémákat. Igazából megvan ez, egy bizonyos szintig. Eljárok bulizni, mindent csinálok, csak ne kelljen otthon lenni, és a négy falat bámulni. Jól érzem magam, de ahogy pár bejegyzéssel előbb is írtam, ez nem azt jelenti, hogy boldog is vagyok. Elnevetgélek, szórakozok, élek. De valami hiányzik. Nincs meg a motiváció, nincs miért és nincs kiért, és ha az ember nem motivált semmi és senki iránt, akkor nagyon nehéz pozitívan hozzá állni a dolgokhoz. Hogy hol veszett el? Nem, nem a pasik miatti sok csalódásból. Hanem abból, ahogy az ember felépített önbizalmát lerombolják. Az, hogy egy lányt megcsalnak úgy, hogy az nem adott rá semmi okot az egy dolog. Túl lehet élni, lehet bizalmat építeni, nehezen még egyszer. Másodszorra megtenni ugyan ezt, egy (az előzőekből kifolyólag) ingoványos bizalmi lábakon álló kapcsolatban, az már csak a hab a tortán. Ilyenkor akarva, akaratlanul is elgondolkozik az ember lánya, hogy akkor biztos vele van a baj, és mivel nem kap senkitől az ellenkezőjéről szóló visszajelzést, el is hiszi. Nem csak ez játszott közre a dolgok alakulásában, soha nem kaptam szinte senkitől bíztató szót. Mindig az ment, hogy: Ezt ne csináld! Ehhez nem értesz! Nem tudsz Te semmit! Hogy nézel ki? Nem vagy elég nőies…stb. Higgyétek, elfolytathatnám, de nem akarom. Mihez vezet ez az egész? Olyan szintű önbizalom hiányhoz, aminek nincs látszata, belülről mégis zabálja az embert. Mindig is tudtam uralni az érzéseimet, amit nem akarok, hogy lássanak azt nem szokták észrevenni. Szinte senki nem gondolná, hogy ez a probléma forrása, pedig de! Egyszerűen nem vagyok képes elhinni azt, ha egy fiú közeledni próbál felém. Az előzőekre építve, kapásból az jelenik meg, hogy egy ideig-óráig, lehet, hogy jó lenne a dolog, de úgyis az lesz a vége, mint az előzőknek. Nekik se voltam, fontos, akkor, neki miért lennék?! Ők se láttak bennem semmit, akkor ő mit lát?!  Ebből kiindulva, egyértelmű, hogy mindenkinek elég nehéz és rögös utat kell bejárnia, hogy elérhessen hozzám. Azt, hogy mindezzel mit lehet kezdeni, nem tudom. Csak azt, hogy most megint kiadtam magam nektek/ neked. Tudom nem jó színlelni a jólétet, de jobb mintha szánnának. Ez az én problémám, nekem kell megbirkóznom vele. Mégpedig azért, mert ha a többiek tudnák, hogy mivel állok szembe, attól tartok akarva- akaratlanul megszaporodna a dicséretek, és elismerések száma. Tudom, jó szándékkal tennék, de már bennük lenne a tudat, hogy a Flórát igen is bíztatni kell. Meg kell neki mondani, hogy jól csinálja. Ezt nem szeretném, ne azért mondják, mert ezzel segíteni vagy hitegetni akarnak. Mondják azért, mert ezt gondolják, spontán, mindenféle előzmény nélkül… de, még akkor se biztos, hogy elhiszem. Viszont, mindenképp jólesne. Csak az baj, hogy ilyenre, szinte soha nincs példa, ami nem könnyíti meg a dolgomat. Szögezzük le, hogy ez nem egy elhatározás, nem azt jelenti, hogy elkönyveltem, hogy soha senkinek nem leszek elég jó. Arra meg főleg ne gondoljunk, hogy az elérhetetlen véget nem érő szerelemre vágyok. Ugyan kérlek, ne áltassuk magunkat! Ennyire én se vagyok hülye. Biztos leszek újra boldog, szeretnék is újra nagyon boldog lenni! Nem adom fel. Az, hogy jól érzem magam, már most nagy lépés az előző fél évemhez képest, erről még aláírások listáját is be tudom mutatni. Hatalmasat ugrottam felfelé, a szakadék aljáról. Erre mondtam azt, hogyha nem ismerjük az egész történetet, és csak egy részlet alapján ítélkezünk, könnyen a félreértés hibájába eshetünk.  Nem sajnálom magam, és nem kudarcként könyvelem el ezt az egészet. Jó tanuló pénz volt, és nagyon sokat komolyodtam, és fejlődtem ennek köszönhetően. Ma már teljesen máshogy, látom a dolgokat, mint egy évvel ezelőtt. Sajnálom is azt az időt, amit siránkozásra pazaroltam. Rájöttem arra, hogy vannak értékeim, és azok, akik ezt nem veszik észre, így jártak. De nem szeretek ajtóstul rontani a házba. Kiadni magam, hogy ez vagyok én tessék, elfogadsz így? Ezért van, hogy szinte mindig okozok meglepetéseket, még a hozzám legközelebb állóknak is. Miért? Mert félek, ha tudják, hogy milyen vagyok valójában, akkor azt majd ellenem fordítják. Megint a negatív hozzá állás. Remélem hamarosan lesz, aki rácáfoljon erre. Egyelőre, magam is meglepődök, hogy ilyen rövid idő alatt, mennyivel több mindent megtudtál már most rólam, mint mások. De ez még nem jelent semmit. Csak várok. Szépen türelmesen, addig, amíg kell. Amíg azt nem érzem, hogy újra van egy személy, aki megérdemli, hogy feltétel nélkül őszintén megbízzak benne. Szeretném, hogy legyen. Hogy egyszer valaki, azt mondhassa, hogy nem versz át… ismerlek. De eddig  nincs. Marad a félelem. Az önbizalom hiány. Legalább megfelelési kényszerem nem lett… még az a szerencse. 

Hogy vagytok?

Tegnap szerettem volna írni egy bejegyzést, de nem tudtam miről. Pedig a női magazinok honlapjait is meglátogattam, hátha megszáll az ihlet, olvasok valamit, amiről lenne miért véleményt alkotni, de semmi. Bezzeg most, hogy otthon maradtam tanulni, beadandót írni, dokihoz menni, persze, hogy eszembe jutott valami, amit aztán nem lehet szó nélkül hagyni.

 Éppen azon gondolkoztam, hogy lenne jó összekötni a kiértékelt tesztek eredményét a beadandóhoz, amikor a kezembe akadt az egyik srác lapja. Végig néztem még egyszer, átolvastam a jegyzeteimet, és az értékelését biztos, ami biztos, hátha tévedtem. De nem. Aztán megnéztem a többiekét is, senki nem produkálta azt az eredményt, amire én előzőleg számítottam. Akiről azt hittem, hogy a képi (vizuális) érzékelése fog dominálni, annak a hangi (auditórikus) észlelése sokkal fejlettebb volt. Akire pedig, rögtön ráhúztam az auditív jelzőt arról pedig kiderült, hogy érzés, érzelem orientált (kineztetikus). Ezt, egyrészt azért hoztam fel, mert innen indult a gondolatmenet, másrészt meg azért, hogy rögtön egy példával szolgáljak. Hiszen ebből is látszik, hogy attól függetlenül, hogy ismerünk valakit, nem tudjuk milyen is ő valójában. Én az összes embert ismerem (van, akit jobban van, akit kevésbé) akik segítettek nekem. Mégis mindannyian meglepetést okoztak. Belegondoltam, hogy mennyire igaz. Mindenkiről tudok dolgokat, mit szeret, mit nem, milyen zenét hallgat, mivel tölti az idejét, és egy általános jellemzés is megy. De ezeken kívül semmi. 

Mindig csak azt kérdezzük meg mindenkitől, hogy: „Hogy vagy?” szinte már rutinból, ezzel kezdünk egy beszélgetést. Akár személyesen akár a neten keresztül beszélünk, de érdekel ez minket valójában? Általában előre tudjuk a választ: „Köszi, jól!” de, vajon igaz ez? Biztos ti is voltatok már vele úgy, hogy összefutottatok egy rég nem látott ismerőssel, akinek nincsen mindennapos rálátása az életetekre, és nektek szegezte ugyan ezt a kérdést. De, ha volt is problémátok abban a pillanatban, nem mondtátok, mert amúgy se találkoztok vele olyan sűrűn, hogy érdekelje. Meg amúgy is minek panaszkodnátok, és terhelnétek mást a gondos, bajos ügyeitekkel? Ezzel sokan így vagyunk, inkább magunkra erőltetünk egy álmosolyt, mintsem kimondjuk, hogy mi bánt minket. Egyszer azért, mert azt hisszük, ha valaki érdeklődik, azt csak illendőségből teszi, és valójában fikarcnyit se kíváncsi arra, hogy is vagyunk valójában. Másodszor pedig azért, mert mi magunk nem szeretnénk rázúdítani senkire a lelki szemetünket. Egy ritkán látott ismerős esetében ez még talán, rendben is van. De ha a barátaink, nem őszinték velünk a problémáikat illetően, és kerülgetik a forrókását mintsem, hogy kimondják mi bántja őket, az ahhoz vezet, hogy ismerni és szeretni fogjuk őket, de nem fogunk tudni róluk semmit. Nem fogjuk tudni azt, hogy milyenek a valós őszinte érzéseik, és így azt is nehéz lesz felismerni, ha éppen bánatuk van. Így aztán segíteni se tudunk időben. Nem megoldás, ha a barátainknak nem beszélünk a gondjainkról, problémánkról. Igen, nagyon nehéz valakit beengedni az érzéseidbe, hogy lássa, mi megy benned végig, mit gondolsz, és miért gondolod azt. Tudom, mert én is küszködök vele, nem szívesen engedek be senkit, nem csak azért mert nem akarok, hanem azért is, mert nem szeretném, hogy kiismerjenek. A kiszámíthatóság sebezhetőség- tudom, ezzel az állítással lehet vitatkozni, és ha valaki késztetést érez rá, állok elébe, de az én véleményem ebben az egy dologban nem fog változni- ha tetszik, ha nem. Ha problémám van, amit nem akarok senki nyakába zúdítani, akkor elbújok a világ elől. Telefon kikapcsolva, ajtó becsukva és hagyjanak békén. Egy nap alatt minden régi, de az a huszonnégy óra szükségez ahhoz, hogy lenyugodjak. Ilyenkor aztán én is pánikot keltek, és megkapom a magamét azért, amiért nem mondom el, hogy mi bánt. Ezért vannak a barátok, hogy meghallgassanak, hogy segítsenek, ott ahol tudnak. Vagy talán nem bízok bennük annyira? Dehogynem! Csak vannak olyan dolgok, amiket magamban kell elintéznem, ehhez pedig egyedül létre van szükség. De legalább nem mondom azt, hogy jól vagyok és így nem csapom be se magam se a másikat. Ilyenkor pontosan tudják, hogy arra van szükségem, hogy egyedül legyek. Viszont bármi más problémával rögtön hozzájuk fordulok, és kikérem a véleményüket. Ez kölcsönösen működik a négy lány és köztem. Így azt hiszem, nyugodt szívvel mondhatom, hogy tudom milyenek. A reakcióik, viselkedésük már nem, vagy csak nagyon ritkán okoz meglepetéseket. 

Viszont mi van azokkal a barátokkal, akik ugyan úgy közel állnak hozzánk, csak mondjuk a munkájukból, tanulmányaikból kifolyólag mégse tudunk napi szinten kapcsolatot teremteni velük. Ők azért még tartogatnak meglepetéseket. Napi szinten szembesülök azzal, hogy kiről mennyi mindent nem tudok.

Hogy egy zene megszállott fiatalnak, aki első ránézésre boldog és sikeres, az iskolába járáson kívül más gondja is legyen, azt el se tudtam volna képzelni. Pedig komoly családi problémákkal küszködik. Miközben mesélt legszívesebben végig átöltem volna, de csak a szememet tudtam meresztgetni. Vagy azt, hogy egy ismert zenészt, aki körülvesznek a barátai arról halljak beszélni, hogy boldogtalan, és teljesen magába temeti a rossz érzéseit, nem nagyon mondja el senkinek, hogy mi és miért bántja, inkább bezárkózik, azon teljesen meglepődtem. Hiszen mindegyikükkel találkoztam már nem egyszer, elég jóba is vagyunk, de ilyenekről soha nem hallottam őket beszélni. Most valamiért mégis megnyíltak egy kicsit. Csak azt nem értem, hogy miért most mondták el, hiszen annyi ember veszi őket körbe nap, mint nap. Itt jön elő az, amit írtam az elején. Nem akarnak mást terhelni vele, az ő bajuk, az ő problémájuk és azt hiszik, boldogulnak vele maguk is. De ez nem biztos, hogy így van. Sőt megmerem kockáztatni, hogy azzal, hogy elmondták nekem mi bántja őket, igen is megkönnyebbültek. Nem kérdeztem rá, de sejtem, hogy így lehet. Volt még egy fiú, aki szintén meglepett. Őt mindenki csélcsap, semmirekellőnek tekinti, aki csak a zenének él és majd ebből próbál meggazdagodni. Az alatt a fél óra alatt, amíg beszéltünk, és feltettem neki a kérdéseimet, rájöttem, hogy egy nagyon okos, zeneileg képzett, érzelmekben gazdag személlyel beszélgetek. Nincs elszállva önmagától, egyszerűen csak céltudatos, és minden energiáját az álmába öli. Ezért kicsit elvont, de ugyan akkor mégis egyensúlyba van önmagával, a zenével és a világgal. Komoly tervei vannak, és tudja is hogyan szeretné megvalósítani őket. Ehhez nagyon sok sikert kívánok neki! Az, hogy a többiek, vagy én mit gondolok erről az egészről, egy cseppet se érdekli. Ő elmondta a véleményét, ha tudott, akkor segített, de ha most nem haragszom, megy, mert órát kell tartania a Zsinagógába.

 Tíz emberrel beszéltem eddig, még öt hátra van kettő ma, három holnap, aztán összesítek. Már nagyon a várom a találkozókat. Kíváncsi vagyok mindenkire. Úgy érzem, szükségem van rá, hogy jobban ismerjem azokat, akik közel állnak hozzám. Azért hogyha gond van, tudjak nekik segíteni. Szeretnék meglepődni és ugyan így pozitívan csalódni. Ezentúl, ha megkérdezek valakit arról, hogy „Hogy van?” minden esetben komolyan fogom gondolni, és megpróbálom leleplezni azokat az álmosolyokat. Ha netán valakinél felismerek egyet, akkor újra felteszem neki a kérdést! „Hogy vagy, de most komolyan!?”

1-year-old -free

Ma egy éve, hogy hatalmas fordulatot történt velem. Elvesztettem valakit, aki köré felépítettem a saját életem. Nem, nem halt meg. Csak elhagyott. De én akkor, ha csak érzelmileg is, meghaltam.  Nem mondom, hogy nem volt szerepem abban, ahogy a dolgok alakultak, hiszem valahol legbelül éreztem, hogy ennek a napnak el kell jönnie. Voltak problémáink, mint ahogy az egy másfél éves kapcsolatnál, gondolom én másoknak is. Csak éppen, nem voltam felkészülve rá.

Nem tudom, tudjátok-e milyen érzés valakiért mindent feláldozni? Teljes mértékben hozzá igazodni? Hát én sajnos tudom, és utólag már nagyon bánom, hogy ezt tettem, és soha többet nem fogom. Mert kiderül az, ami a valóság, az, amit a rózsaszín felhő anno eltakart. Mégpedig, hogyha az illető kiszáll az életedből, abból az életből, amit te jóformán feláldoztál érte, akkor összedől minden. Én erre a legkevésbé se voltam felkészülve. Főleg nem akkor, ott az adott körülmények között. Nem szeretném részletezni, de ha lehet időpontot választani egy szakításhoz, akkor ez a legrosszabban történt. Másnap nem is tudtam iskolába menni, de még hozzám szólni se lehetett azon a héten, mert máris könnybe lábadt a szemem. Aztán három hónapig ültem és sajnálkoztam. Nincs semmi, nem megyek sehová, hagyjatok békén, nem, nem bőgök. Majd azok az emberek, akik közel álltak hozzám megelégelték a dolgokat és a kezükbe vették az irányítást. Pont, jókor mert már én is kezdtem unni az önsajnáltatást, és tenni akartam ellene. Amúgy se bírtam már magammal, ha egyedül voltam csak jöttek az emlékek, azokból meg már elegem volt. Szilveszter éjjelre már újra úgy buliztam, mint régen, és életemben először megfogadtam magamnak valamit. Azt, hogy abba hagyom a siránkozást, a mi lett volna ha… kérdéseket, és nem foglalkozok vele többet. Jól fogom érezni magam, és köszönetet mondok azoknak, akik végig velem voltak, amikor kellet. Azoknak, akik visszarántottak a szociális életbe. Nem tudtam mikor voltam az előző másfél évben bulizni, koncerten, vagy csak egy eldugott kiskocsmában ahol beszélgethetek a barátaimmal. Most mindezt újra megtehettem, és piszkosul jólesett. Nem voltam korlátok közé szorítva, nem kellet beszámolót tartanom senkinek. De mégis elfogott az a fojtogató fájdalom, amikor ránéztem a barátaim alkotta szerelmes párokra. Én meg ott ültem egyedül. Ahogy múlt az idő, szépen lassan kezdtek bennem átértékelődni a dolgok. Végül is miért vagyok kiborulva? Én jártam jobban! Visszakaptam a barátaimat, a saját önálló életemet. Szabadok lettek a hétvégéim és én döntöttem el, hogy mivel töltöm őket. Az, hogy Ő így döntött az már nem az én dolgom, legyen boldog mással. Legalább boldog. Az a baj, hogy az, hogy jól érzi magát az ember nem egyenlő a boldogsággal. Persze vannak boldog pillanatok, és vannak dolgok, amik jól esnek, vagy megnevetettnek, jó érzéssel töltenek el. De ez nem ugyan az. Én nem tudom, mikor voltam utoljára boldog. Talán valamikor két éve. Amikor ez eszembe jut, visszaúszik pár emlék, olyan emlékek, amiket kezdetben a szekrény mélyére kívántam. Most már mosolygok rajtuk, mert eszembe juttatják mit éreztem akkor. Pont ezért néha kétségbe esek, hiszen eltelt egy év, és pangás van. Néha hiányzik, hogy legyen valaki. Valaki, akihez odabújhatok, aki simogatja a hátam, amíg el nem alszok, velem együtt és nem rajtam nevet. Aztán eszembe jut mind az, ami történt, és lemondok az egészről, a hátam közepébe kívánom a szerelem dolgot. Sajnos ez dominál. Szerintem egyesek bele se gondolnak, hogy az, ahogyan lezárunk egy kapcsolatot, mennyire nagy benyomással van a másik fél jövőjére. Főleg ha minden bizalmadat eljátsszák. Nem is egyszer. Ha kettőből kétszer csalódsz, ugyan azon okok miatt, akkor már nehéz feltétlen bizalommal nyitni egy új valaki iránt. Pedig muszáj, legalábbis megérdemelné. Mivel ezt nem tudom, megadni ezért inkább hárítok. Belefáradtam abba, hogy a boldogságot kergessem, ha akar, jön, ha nem jön, akkor kapja be addig is jól érzem magam. Nem vált életcélommá a pasik keresése, most örülök annak, hogy egyedül vagyok. Igen egy éve! Ezen mindig meglepődnek.  Tudjátok mit, csak javasolni tudom. Ez alatt az idő alatt, vissza találtam ahhoz a lányhoz, aki voltam. Persze szereztem sok jó és rossz tapasztalatot az élet különböző területeiről. Megkomolyodtam, bizonyos értelemben. De mindezeken kívül, újra tudok önfeledt lenni, nem kell máshoz alkalmazkodnom, oda és úgy megyek, ahogy akarok. Nem kell felelnem, azért mert szóba mertem állni idegen fiúkkal. Ezek a dolgok olyan szintem megkönnyítik az életemet, ahogy azt azelőtt soha nem hittem volna. Valljuk be, igazam volt az elején. Számíthattam arra, hogy ez fog következni. Hiszen ahogy, az előbb is olvashattátok, megkönnyebbültem attól, hogy a kapcsolattal járó terhek lekerültek a vállamról. Ha jól és harmonikusan működtek volna a dolgok, nem érzetem volna azt, hogy meg kell felelnem, be kell tartanom a játékszabályokat és, hogy alkalmazkodnom kell valakihez. Aki ugyan ezt nem tette volna meg értem. Az, hogy felismerjem ezt a dolgot kilenc hónapomba került. Ezután jött az a fordulópont, amikor ki tudtam mondani, hogy nem haragszom. Megértem, és köszönöm!