Would you be my V...?

Nos, a helyzet a szokásos, nem ismételgetem magam. De az elmúlt napokban ünnepelték a Bálint nevezetűek a névnapjukat, ami egyenlő azzal, hogy mindezeken kívül rengeteg párocska, barát és család ünnepelte velük együtt a Valentin napot is.

Gondolom, most mind abban bíztok, hogy elkezdem őket szidni, és leírok egy monológot arról, hogy minek kell behódolni az amerikai szokásoknak. De ez nem így lesz. Lehet, hogy most megleplek benneteket, de úgy gondolom az év ezen a napján, igen is jár egy kis plusz figyelem a szeretteinkre, szerelmünkre. Legalábbis egészen addig, amíg a megszokás hatalmából ki nem kerülünk, és nem teszünk minden napot egyenrangúvá a törődés, és odaadás szempontjából. Szóval remélem, mindenki megtette a szükséges gesztusokat a párja felé. 

Az viszont, nagyon szomorúvá tesz, hogy egyeseknek csak ez a nap adatik meg arra, hogy megünnepeljék kapcsolatuk szépségét, és megéljék annak örömeit. Nosztalgiázzanak a kezdeti időszakok, varázslatos délutáni randevúin, vagy éppen megtervezzék a jövőbeli terveiket. A mai rohanó életben, igen is jár egy külön nap csak a szerelemnek. Higgyétek el, én tudom. Nem egy és nem is két párt ismerek, akik tanulmányaik vagy munkájuk miatt külön töltik egymástól a hétköznapjaikat, és csak minden második hétvégén tudnak találkozni. De ezek a hétvégék se lehetnek teljes értékűek, mert sokfelé kell meg felelniük, és akadnak olyan helyzetek, hogy nem tudják minden módon kiélvezni a másik társaságát. Ez pedig komoly próbák elé tud állítani bármilyen kapcsolatot is.

Pontosan ezért, egyetértek azzal, hogy a szerelmesek ünnepét tartanunk kell. De ne értsetek félre, nem felesleges lufikra, vagy vágott virágra gondolok, nem is a huszonhatodik plüss mackóra. Az ajándék felesleges. Hiszen az a legjobb, ha együtt tölthetitek az időtöket, tartalmasan, és megélhetitek a boldogságot. Táplálni a tüzet. Mindig ez az elsődleges szempont. Mert ha a tűz kialszik, akkor aztán nincs mit megmenteni. Parázsból még csak-csak, de soha nem szabad elhagyni magunkat annyira, hogy az a parázs kialudjon.

Nagyon sokszor tapasztalom azt, hogy bizonyos idő után a huszonéves párok, begubóznak, mint az idős házastársak. Nem erőltetik meg magukat azért, hogy a párjuk kedvében járjanak és nem csak a férfiak! Ez a kijelentésem ránk, nőkre ugyan úgy vonatkozik. Gondoljatok csak bele! Hányszor fordult már elő veletek az, hogy miután már biztonságban éreztétek magatokat egy kapcsolaton belül, elkényelmesedtetek magatokkal, a küllemetekkel szemben, és megengedtetek olyan dolgokat, amik a kezdeti időszakban tabu témának számítottak. 

Gondolok itt arra, hogy hajlamosak vagyunk, nem kiszedetni a szemöldökünket, kócosan, otthoni ruhában megjelenni a párunk előtt, olyan kinézettel mintha egy hete negyvenfokos lázzal feküdnénk a kanapén, egy ruhában. Mondván, hogyha szeret akkor így is szeretnie kell. 

Csak azt felejtjük el mindig, hogy nem az igénytelen mivoltunkba szerettek bele, hanem abba az énünkbe aki igen is foglalkozott a külsejével, nem sokat, de pont annyit amennyit a jóízlés megkívánt. Abba a lányba, aki nem böfögött, és nem engedte el a galambokat! a pasija mellet. Igen nem tudom, hogy nem vagyunk képesek kiizzadni, de akkor se kell. Ne tegyétek. Hosszútávon visszataszítóvá válik , ha egy nő ennyire elengedi magát egy férfi társaságában.

Az bosszant, hogy mindezt a közvetlen környezetemben látom, és mindezek után hallgathatom a véget nem érő siránkozásokat, miszerint nem értik miért távolodtak el egymástól. 

Pontosan az ilyen mondatok után szoktak jönni, az önsajnáltató, én mindent megtettem monológok. Erre van egy élő példám is, miszerint a hölgyemény mindent, megtett, hogy elbűvölje a barátja, társaságát, addig merészkedett, amíg a böfögő versenyben, meg nem vert minden fiút a társaságban. Két hétre rá, a barátja szakított vele és maga mögött hagyta a fél éves kapcsolatukat.

Ebben mi a meglepő? Számomra semmi. 

Fél év vajmi kevés ahhoz, hogy teljes mértékben elfogadjunk valakit feltétel nélkül, a teljes valójában. Főleg szerelemből. 

A szerelem, olyan, mint egy törékeny üveggömb. Amit először megfújunk, közös erővel formázzuk, alakítjuk. Mint ahogy az üvegfúvó, a csővel való együttműködésben felépít valamit a bizonytalan, olvadt masszából. Aztán miután kész van, a kezdeti hevült állapot, lecsillapodik, kihűl. Ezzel együtt, a törékeny buborék kéreg megszilárdul, keményebbé, ellenállóbbá válik. A buborék közepén ott állunk, mi a pár. Akik idő közben megismerték egymást, közelebb kerültek, és ahogy megpróbáltak együtt működni, rájöttek, hogy kompromisszumot kell kötniük. Mindegyiküknek ne kell mondani valamiről, hogy együtt tudjanak döntéseket hozni. De, ha kettejük közül valaki kevésbé együtt működő, az ellentétet szül. Ekkor az üvegbuborékunk, elkezd ide-oda gurulni. Ingadozni kezd, és félő, hogy egy óvatlan cselekedet, vagy mozzanat, kiborítja az egyensúlyából és összetörik. 

Erre az esetre vannak feltartva az ilyen napok. Hogy a viszályok elcsendesedjenek, hogy visszaemlékezzünk a jóra, és építkezzünk az emlékeinkből. Vagy megünnepeljük az újdonság örömét. Azért, hogy visszahozzuk stabilitásába az üveggömböt.

Kavalkád/4

Eltelt két hét és a rejtélyes idegennek semmi nyoma. Őszintén? Nem is tudom mire számítottam. Egy biztos, jó szokásomhoz híven, (és ennek a bejegyzésnek a megírásával) lezártnak tekintem a témát.

Nincs időm ilyen vagy hasonló dolgokkal foglalkozni, ha eddig nem volt időm magamra, akkor mára azt se tudom, hogy ki vagyok én. Elvesztem valahol a sajtókapcsolatok és a cukrászati alapismeretek, valamint a között, hogy hogyan írunk áfás számlát és miként húzzuk le a KAP (előjegyzett rendelések) vonalkódját. Nincs egészen félórányi időm napi szinten arra, hogy magammal foglalkozzam, és ez a megközelítőleg huszonöt perc is az esti fürdésre, és fogmosásra elég. De, ne értsetek félre, nem panaszkodom. Én választottam, és végig is csinálom. Valamit valamiért. Tudtam nagyon jól, hogyha elkezdtem ezt a tanévet, akkor ezekkel a következményekkel számolnom kell. Mit mondhatnék? Semmit, csak kívánhatok. Mégpedig azt, hogy ha már ennyi energiát beleölök, jussak is vele valamire. Lássam az eredményét. Cserébe csak annyit tehetek, hogy mindent megteszek, ami tőlem telik. Igazából az egész csak szervezés kérdése. Képes vagyok rá, és meg is fogom csinálni, nem érdekel, hogy mennyi áldozatot kell hoznom érte! Ahhoz, hogy az álmom valóra váljon, szükségem van erre az évre, és mindkét szakra is! 

Aztán majd meglátjuk ki nevet a végén!

Ezen kívül más megosztani valóm is van veletek, ami eléggé fájdítja a szívemet. Nem maga a dolog, hanem sokkal inkább a tehetetlenség. Ahogy előbb is írtam, nincs időm, de úgy igazán semmire. Blogot is két hete írtam utoljára, mikor megfogadtam, hogy heti két bejegyzés fog várni titeket. Nem jön össze, csak a félbehagyott ötletek várakoznak sorba. 

Ebben is vannak kételyeim, elfáradok, minden más fontosabb, főleg úgy, hogy nem érzem senki támogatását, nincs visszajelzés, ami szerint jól csinálnék akármit is. Hiába ez ember hiú, szüksége van rá, hogy dicsérjék, elismerjék a munkáját. De én ezt nem igazán kapom meg, főleg nem azoktól, akiktől leginkább számítanék rá. Pedig nekem nagyon fontos lenne a visszajelzésük bármilyen formája. Viszont, szemtől szembe soha nem hozakodnék elő a témával. Úgy vagyok vele, hogy ami nem jön természetes indítatásból azt nem is kell erőltetni. Azt meg végképp nem akarom, hogy azért mondják, mert azt hiszik muszáj. Belefáradtam a törtetésbe, és jóformán már csak a magam dolgával foglalkozok. Az a baj, hogy nem értik meg, hogy nem szándékosan hanyagolom a társaságot, hanem, csak azért mert nem tehetek mást, nincs más út amin keresztül elérhetem a célomat, és ha már egyszer csinálok valamit,azt igazán jól szeretném csinálni. 

Nincs választásom, nem fogok félbehagyni semmit se azért, mert most éppen nehézzé válik miatta az életem egy szakasza. Igen, most lehet, a pokolba kívánom az utazgatást, a tanulást az ezernyi tennivalót, a munkát, és akkor a gyakorlatról még ne is beszéljünk. De, ez az egész mind megéri!

Csak egy kicsivel több megértést, vagy támogatást látnék a többiekben! Csak egy egészen apróval többet, amikor nem megy a sértődés azon, mert éppen nem érek rá, vagy nem tudom hozzájuk igazodni. Nem csak a barátaim, hanem a családom részéről is. Mindenki olyan türelmetlen velem. Csak az elvárásaikat közlik, és hogy minek, mikorra kell kész lennie, és kihez mikor menjek át, és mit vigyek. Senki nem kérdezné meg, hogy : Hogy vagy ? Hogy bírod ezt a hajtást? Vagy azt, hogy esetleg van-e valami, amiben segíthet. Nem ítélkezek felettük, és természetesen, ha fel is ajánlanák a segítségüket elutasítanám, de mégis maga a szándék megjelenése is olyan sokat segítene. Csak, hogy lássam, hogy érdekel-e egyáltalán valakit az, hogy mit is csinálok valójában.

Komolyan, már mesélni se merek őszintén, nehogy az legyen, hogy csak panaszkodni tudok, és különben is, mindenkinek vannak problémái, és előbb utóbb a saját lábunkra kell állni. Én ezzel, pontosan tisztába vagyok, és nem is azért írom le mindezt, hogy szidjak vagy felülbíráljak bárkit is. 

Egyszerűen csak, ki kell írnom magamból, mert nincs senki más akinek szívesen és nyíltan elmondanám a problémáimat, úgy hogy közben tudat alatt ne feltételezzem azt, hogy ezzel a terhére lennék bárkinek is. Szépen lassan nyom össze a súly, ami tornyosodik fölöttem, és körülöttem, én pedig tartom a vállam és kitartóan vicsorgok a végsőkig. Mondván: Jön még kutyára úthenger!

Egyetlen nyugodt órám van, a jól megszokott buszozás. Amiről tudjátok az előző írásokból, hogy nehezen mondok le, most mégis leváltottam a zenét a gondolkodásra. Mivel mostanában a csendből, és nyugalomból jut a legkevesebb. A napokban eszembe jutott valaki, akit úgy hiszem megbántottam, egy elutasítással. Ti is ismeritek, hiszen van egy csak az ő számára szóló bejegyzésem.

Szóval valaki, megsértődött, pontosabban nem is sértődött, hanem sokkal inkább csalódott bennem, Amit őszintén meg is értek, és szégyellem is magam miatta.

Bánok minden jelzést, gesztust, beszélgetést és fél mondatot, ami félre érthetett és ez által téves útra vezettem. Sajnálom. Nem volt szándékomban, fájdalmat vagy csalódást okozni. 

Sokszor eszembe jutnak a beszélgetéseink, és az, hogy vajon sikerültek-e a vizsgái? De, tudom, én nem tehetem meg az első lépést ami a megkeresést illeti, hiszen akkor akarva akaratlanul feltéphetek olyan sebeket, amik ilyen rövid idő alatt közel sincsenek a begyógyuláshoz.

Neki, rengeteg erőt és kitartást kívánok, valamint azt, hogy éljen a megbocsátás lehetőségével, és ha úgy érzi képes rá, akkor keressen meg, és megbeszélünk mindent.

Mérhetetlenül sajnálom, hogy esélyt se adtam arra, hogy elmondhassa, amit szeretett volna. Hanem önkényesen elébe mentem a dolgoknak és megelőztem a vallomását, nagyon nem rám vall ez a cselekedet.

Nem tudom miért tettem, csak abban vagyok biztos, hogy meg akartam kímélni egy barátságot, amit az, amire készült tönkretett volna. Igen, biztos vagyok benne. 

Lehet, hogy ezzel se juttattam előrébb a dolgainkat, de így legalább van rá esély.

Mit kívánok magamnak és nektek?

Kitartást….

Hihetetlen, de igaz...

Mindig van egy határ, ahonnan nincs tovább. Lehetsz erős, kiállhatsz a sziklaszilárd elveid mellet, ragaszkodhatsz a saját akaratodhoz, és lehetsz akár végtelenségig is csökönyös. Egy valami úgyis le fog győzni. Ez a valami pedig, az idő lesz.

Ahogy telnek a napok, hetek, hónapok, lassan minden, amiben egykor olyan erősen hittél, amiben rendíthetetlen voltál, szétfoszlik. Megadja magát az idő vasfogának, és más kezdi el hajtani a kereket, egy valami, ami sokkal fontosabb.

Fontos annyira, hogy képesek legyünk a megbocsátásra, hogy felülemelkedjünk a problémáinkon, és bevonzzuk a pozitív változásokat.

Hogy Emma szavaival éljek, az ember, társas lény. Leszámítva azokat, akik önkéntes száműzetésbe vonulva vonják ki magukat a mindennapokból. Bár, valamilyen szinten őket is meg tudom érteni. De abban is biztos vagyok, és a saját bőrömön tapasztaltam, hogy ez nem egészséges.

Valami furcsa megmagyarázhatatlan oknál fogva vonzódunk. Még akkor is, ha görcsösen ragaszkodunk a kikiáltott elveinkhez, és akkor is, ha tagadjuk! A vonzalom ott bujkál miden elkapott, hívogató tekintetben, az összes viszonzott mosolyban, és talán még a viszonzatlanokban is. Meg van az a különös képessége, hogy lapítson, majd amikor a legkevésbé számítasz rá, lecsap, a maga könyörtelen energia hullámaival, és te úgy érzed, hogy abban a pillanatban szükséged van valakire. 

Aztán elkezdődik a tánc, a szíved és eszed felváltva más-más ritmusra tombolnak. Nem tudod irányítani, és legszívesebben már bőgnél, hogy hagyják abba, de mégse teszel semmit. Hiszen a múltra alapozol, de mégis reménnyel teli tekintettel, kapaszkodsz a jövődre. Ördögi kör ez. 

Mindaddig, amíg meg nem kapod valamelyiktől a választ. Ehhez, csak annyit kell tenned, hogy felteszed magadnak a kérdést.

- Mégis mire vársz?

A mesékhez már túl öregek vagyunk, és sokkal többet láttunk ahhoz, mintsem ugorjunk szívünk első hívószavára. Megfontoltak lettünk, kivárunk. 

De mi történik akkor, ha van valaki, aki képes felborítani ezt az egészet.

Mikor eljön az a nap, és elkapsz egy fürkésző tekintetet, amibe belepirulsz, amitől kényelmetlenül érzed magad, és az egyik lábadról akarva-akaratlanul helyezed át a testsúlyodat. Aztán nem bírod ki, és fél percenként felpislogsz, hogy még mindig téged néz-e, majd hitetlenkedve nyugtázod, hogy nem történt semmi változás, és már ízekre szedtek a bevásárló központ kellős közepén, egyetlen egy pillantással.

Nagyon régen érzetem ilyet.

Kiszáradt a szám, kapart a torkom és akárhogy is próbáltam egyenletesen venni a levegőt, nem ment. Amint lehajtottam a fejem, a fülem eldugult, és csak hangos dobolást hallottam mindenfelől. Mire nyugtáztam, hogy a szívverésem visszhangzik testem mindegy egyes porcikájában, addigra késő volt. Annyi időbe telt összeszedni a maradék bátorságomat, hogy egy utolsó pillantást vessek rá, hogy eltűnt.

-         Gratulálok!  Mégis mit gondoltál? Ismét bebizonyosodott, hogy naiv… Te szent szar!

Egyszerűen nem hittem el. Legalább négyszer megkérdezte, meg tudnám –e mondani, hogy hogyan jut be a belvárosba, mire felfogtam mit szeretne, és össze tudtam kaparni egy normálisnak nem igazán nevezhető mondatot.

Nem, hogy szavak, de még a vér se keringett bennem.

Ki vagy te és hol voltál idáig?  Nem tudom megmagyarázni, hogy a borosta, a bódító parfüm illat, vagy a kifinomult elegáns, de mégis laza stílus tette, vagy csak szimplán totálisan ki vagyok éhezve a férfiakra, de a mennyekbe éreztem magam.

Mire elmutogattam, és megmagyaráztam, hogy hol van a buszmegálló, addigra olyan szinten leizzadtam mintha lefutottam volna a félmaratont. Ő pedig nem szólt semmit, csak türelmesen mosolygott, és várt mire a semmitmondó hebegésemből megértette mit is szeretnék mondani.

Ezek után minden olyan gyorsan történt. Megköszönte a segítséget, én persze idétlenül vihogtam, aztán kezet csókolt mélyen meghajolva, ahogy azt etikett órán tanítják, és mikor az ajkai a kezemhez értek felnézett rám.

Ha élő ember halhat meg egy pillanatra, akkor én meghaltam. Nem tudom, hogy maradt annyi józanságom, hogy ne visítsak, vagy ne ájuljak el.

Tíz perc se kellet máris összeszedtem magam, és rohantam dolgozni, mivel ma kezdtem az új munkahelyemen. Nem akartam már az első nap problémát. De amíg ültem a buszon, nem tudtam semmi másra gondolni csak rá.

Arra, hogy milyen ódivatú volt ez a kézcsók, és arra is, hogy miként keltheti fel negyed óra flört egy vadidegennel, az emberben ilyen módon a vágyat. Olyan érzésem volt, mintha keserű algopyrin lenne a torkomon. Villámcsapásként tudatosult bennem az egyedüllét, minden fájdalma, és gyötrelme. 

Nem sok időm volt az önsajnálatra, mert öt perc séta választott el a barkácsbolttól. Szóval azonnal felvérteztem magam minden férfiakba vetett ellenszenves érzésemmel, keménységet kiáltottam, és irány dolgozni.

Négy órán keresztül teljesen nyugodtam folyt a betanításom. Nem hátráltatott semmi és senki. Nyugta, Áfás számla, ilyen lemez, olyan burkolat. Kezdtem nyeregben érezni magam, és szépen apránként szabadult fel bennem a büszkeség minden apró szikrája, amikor is  hosszú szünet után, valaki beállt a sorba.

Nem hittem a szememnek, húsz évig semmi, most meg egy délután kétszer??  Könyörgöm, ne most kezdjetek el büntetni! Olyan jól megvoltam eddig.

Persze, hogy bakkártyával fizetett, és persze, hogy annyira zavarban voltam, hogy nem néztem meg a nevét. Ja és még tetőzzük meg azzal is, hogy rosszul téptem le a terminál papírt, és még a kártyáját is kiejtettem a kezemből visszafelé. Jelenteném, hogy akkor először!

Ő pedig csak nézett, ugyan azzal a higgadt tekintettel az arcán, és mosolygott. Vérdermesztő mosolya van.

Ha a mögöttem ülő, betanításomért felelős kollega nem szólal meg, simán nem nyomtatok nyugtát, és visszajárót se adok. Úgyis van, alázzuk meg ennél is jobban szerencsétlen leányt. Legszívesebben már így is a pult alá bújtam volna. De, nem tehettem. 

Mosolyog, elköszön, elnézést kér. Majd vágyódik, hogy ennek a pasinak a karjaiban ébredhessen holnap reggel.

Nem hiszem el, hogy ilyen létezik. Két verzió van. Ad egy. Csúnyán szívat valaki. Ad kettő. Azzal büntetnek, hogy belengetik elém az elérhetetlen adoniszt, hogy a maradandó életemet ő utána áhítozva éljem le.

Már mindegy. Elment, és amilyen szerencsém van, soha többé nem fogom látni. 

Lejárt a munkaidőm is. Vegyes érzelmekkel zárom a napot.

Hazafelé tudatosítottam magamba, hogy ezt mindenképpen meg kell osztanom veletek, és nyugtáztam, hogy nem fogok tudni aludni.

Szerintetek mi vetett véget az álmodozásomnak?

Csörög a telefon… Andris….
to be continue...

nekünk írtam

Miért látja minden elkeseredett, szerelmet kutató lány a párkapcsolatok napos oldalát? Miért van, hogy megszállottan keresünk valakit, aki megfelel az elvárásainknak, mégis mindenkiben találunk valamilyen hibát. A legtöbb esetben természetesen, valami elenyésző dolgot, ami nem is igazi ok, de mi akkor is meglátjuk, hiszen, ha nem így lenne, nem tudnánk mit kifogásolni. Komolyan mondom katasztrófa. Úgy ácsingózunk a szerelem után, mintha valami drog lenne, ami egyszerre jelenti számunkra az életet, és magát a poklot is. Magához édesget, a kecsegtető lehetőségekkel, altat, és felemel a mennyekbe, olyan magasra ahol elhagy a józan ítélőképességed, csak azért, hogy miután megadtad magad, és kitárulkoztál teljes valódban, fogjon, és a földhöz vágjon. Aztán megszakítson minden kapcsolatot, és utat nyisson az elvonás fizikai és szellemi tüneteinek is. Majd, mindezek után jöhet a gyötrődés, önmagunk hibáztatása, és a kétségbeesés.

Sírás, filmek, csoki, csupa-csupa szénhidrát! Nem szabad!

Meg kell tanulnunk talpra állni, és nem szabad elfeledkeznünk azokról az időkről, amikor minket használtak lábtörlőnek. Ugyanakkor, nem ítélkezhetünk a múltbéli tapasztalataink alapján. Hogy értsétek, azt szeretném mondani, hogy nem szabad hagyni senkinek, hogy kénye kedve szerint manipuláljon minket, miután már egyszer búcsút vettünk egymástól. Igenis meg kell tanulni nemet mondani, és megtartóztatni magunkat, és a csapongó érzéseinket. Tudom, hogy nehéz, és őszintén mondom, nekem se megy mindig. De, azt is tudjuk, hogy mihez vezet ez az egész. Megint megingunk, és ezernyi kérdés merül fel bennünk, amikre választ akarunk. Elkezdünk magasröptű filozofálgatást folyatatni, és túlkombináljuk a dolgokat. Mikor, egyszerűen csak hagynunk kéne mindnet a maga medrében sodródni, kézben tartani az érzelmeink által befolyásolt elménket, és akkor a közeljövőben nem lehet semmi gond. 

Másrészt, nem tehetjük meg, hogy a korábbi rossz tapasztalatoknak köszönhetően megbélyegezzünk mindent férfit.

Kezdésként igenis meg kell adni a bizalmat a másik félnek. Hiszen Ő nem tehet semmiről.

Higgyétek el, nem minden pasi disznó csak azért mert az exetek, vagy egy srác, aki tetszett, visszautasított, esetleg megcsalt. 

Az a fiú élete egyik legnagyobb hibáját vétette, mert nem adott egy esélyt egy csodás személyiségnek, a kibontakozásra.

Pontosan ezért nekünk sem szabad megfeledkezni erről az esélyről, és kapásból elítélni valaki érdeklődését, csak azért mert a sok közül, egy bizonyos szempontnak nem felel meg. Főleg ha az a szempont egy mondvacsinált kifogás. 

Gondoljatok bele, titeket mennyire tört össze a visszautasítás? Pontosan. Őt is ugyan így fogja. Amennyire mi készülünk megtenni a nagy a lépést, amivel rálépünk az őszinteség ösvényére, legalább ugyan annyira készülnek ők is. Figyeljetek:Csak azért mert nem tudunk meghatározni egy stílust, még nem szabad megfeledkeznünk a mögötte megbújó kedvességről, és jóindulatról. Csak azért, mert félünk belekezdeni valami újba, még nem kell figyelmen kívül hagynunk a gesztust, a tetteket. 

Mindenkinek megvan a joga ahhoz, hogy tisztalappal indulhasson, és rácáfolhasson az előző tapasztalatainkra. Ez az Ő feladatuk. A miénk pedig az, hogy megtanuljunk újra bízni, előítéletek, és szabályozások nélkül. Valamint az, hogy elhiggyük végre, hogy értékesek vagyunk, és van valaki, aki ezt meglátta bennünk.

Nem kellenek a torz önképek, és kifogások. Kicsit adjatok le a szeretett közegből. Ha egyedül állsz azelőtt a tükör előtt máris nem vagy dagi, az orrod se olyan nagy, ha nincsenek körülötted a barátnőid. 

Komolyan, álljatok oda a tükör elé, ezek vagytok ti. Higgyétek el szépek vagytok, okosak és értékesek! Csak el kéne hinni végre! 

És igen, tudom, hogy a rossz fiúk mindig sokkal helyesebbek, mint azok, akik a tenyerükön hordoznának. De, ők ejtik azokat a sebeket is, amelytől hónapokon keresztül véreztek. Erre emlékezzetek!

Át kéne értékelni a fontos dolgokat.

Sok sikert hozzá!

Ui.:  Ne kérdezd,hogy miért éppen Te. Ne kérdezd, hogy mi a különös benned. Nincs benned semmi különös, nem tudják megmondani, mégis rád vágynak!!