Irgalom

Írtátok egy páran, hogy mostanában csúszok a bejegyzésekkel. Mindig megígérem, hogy lesz, aztán mégis elmaradnak. Mindez azért alakul így, mert véletlenül se szeretnék félkész gondolatsort megosztani veletek. Azokkal a gondolatokkal, amikkel (habár leírtam de..) nem vagyok kibékülve, inkább kicsit később foglalkozok, mintsem félkész, kiforratlan vagy esetleg félreérthető bejegyzést közöljek veletek. Szóval, inkább várok. Egy olyan alaklomra, mint amilyen a tegnap estém is volt.
Nagyon meglepődtem, amikor megláttam a telefonomon a hívó fél nevét, viszont el se tudtam képzelni mit szeretne. Mint kiderült, találkozni, hiszen egy ideje nem láttuk már egymást, és azt hiszem, mondhatom, hogy elég jó viszonyt ápolunk ahhoz, hogy egy hónapos rohanás után igen is érdeklődjünk a másik hogyléte felől. Szóval találkoztam Robival. Beszélgettünk átlagos, hétköznapi dolgokról, mint suli, munka stb. Aztán valahogy magam se tudom miért, és hogyan de mélyebb vizekre eveztünk, és elmerültünk az érzelmes témákban. Csak úgy magunktól. Semmiféle kényszer vagy erőltetettség nem volt benne. Biztos tudjátok milyen az, amikor nem érzitek feszélyezve magatokat a másik előtt, tudjátok, hogy megértő fülekre találtok, és tényleg ott van valaki, akit érdekel, hogy mit éreztek. Tegnap este pont ez történt. Bevallom, megnyugtató volt látni, és hallani, hogy nem csak bennem dúlnak érzelmi viharok. Valamint jólesett, az a bizalom, amivel Robi fordult felém, nem hittem volna, hogy mi valamikor ilyen mély tematikájú dolgokról fogunk beszélgetni. Azt meg pláne nem, hogy az elmeséltek alapján körülbelül húsz perces kézfogást kéne tartanunk gyertyákkal megszentelt körökben, mert annyira egy cipőben járunk. Nem ugyan az a vihar tombol bennünk, de az alap koncepció adott.

Merni, vagy nem merni? Hogy mit? Újra utat engedni a saját boldogságunknak, amelytől jelenleg az aggályaink miatt, mindketten (valahol) tudatosan elzárjuk magunkat. De miért? Ahogy azt megtudtam, nem csak a jelenben, de az elmúlt egy évben is hasonló utakon jártunk, és mindketten elég zaklatott érzelmek birtokosai vagyunk. Mindezek tudatában érthető, hogy jelen pillanatban kételkedünk, és nem vagyunk biztosak a dolgainkban. Innentől viszont, had beszéljek csak a magam nevében. Nem írom le még egyszer mi történt, hiszen nagyon jól tudjátok. Több szemszögből bemutattam már nektek a múlt eseményeit. Tudom azt is megígértem, hogy nem lesz többé visszautalás a történtekre, és csak a jelen problémákkal foglalkozok. Sajnos most, meg kell szegnem az adott szavam. Ugye milyen ciki ez a szerelmi bánat téma? Egy ideig teljesen jól vagyunk, aztán valami akár egy fénykép, üzenet, vagy egy beszélgetés újra feltépi a sebeket és pillanatok alatt befordulunk. Most talán, csak azért nem kerültem újra a pad alá, mert az elmúlt időszakban egyéb okokból kifolyólag már régóta alatta vagyok. De térjünk vissza a mondani valómhoz. Szóval, ha tetszik, ha nem egy fontos szakaszt kihagytam a „Levente” történetből.
 Ez a rész a megbocsátás. Amihez az eddig elmeséltek alapján, nagyon rögös és hosszú út vezetetett. Felmerülhet a kérdés, hogy mi felett kéne szemet hunynom? Szögezzük is le, egyből. Nem azért voltam mérges Levire, mert megcsalt, ezen a tényen nehezen, de túltettem magam, és kevésbé érdekelt, mint azt, hogy nem volt mersze elém állni, és azt mondani, hogy: Ne haragudj Flóra, de ez így részemről, nem működőképes a továbbiakban. Ezért, és ezért… De azt, hogy a mai napig nem kaptam magyarázatot arra, hogy miként vált a tökéletes vasárnap délutánból egy szempillantás alatt életem eddigi legrosszabb, és legmeghatározóbb napja, a mai napig fáj.
Két dolgot kértem tőle a kapcsolatunk elején. Mégpedig a következőket: Mondja el őszintén, ha már nem szeret. Adja meg azt a tisztelet a kapcsolatunknak, hogy ezáltal rendesen le tudjuk zárni. Valamint, ha beleszeret valaki másba, vagy úgy érzi, hogy jobban hajtja a kíváncsiság, akkor mondja el. Nem lesz belőle harag, elfogadom és tiszteletbe tartom az érzéseit, de ne csaljon meg, mert másodszor nem biztos, hogy végig tudnám csinálni azt, amit az előzőekben. Beláthatjátok, hogy ez igen csak evidens kérés volt a részemről. De úgy tűnik egyiknek se sikerült eleget tenni. Nem baj, nem az én lelkem bánja. Nekem mindezek után csak kérdések maradtak, amikre nem kapok választ. Őszintén? Egy ideig érdekelt, és nagyon sokáig magamban kerestem a hibát (ez valahol, tipikus női hülyeség), hogy biztos nem voltam elég érdekes, szép, vonzó. Persze megvolt a magam sara, ezt is olvashattátok, de a mi kapcsolatunk iskolapélda volt. Túltettünk magunkat minden nehézségen, és tökéletesen működött az összhang is. Egy veszekedést leszámítva, nem hangzott el közöttünk hangos szó. Mindketten kompromisszum képesek voltunk, és tiszteletben tartottuk a másik személyes ügyeit. Ő se adott okot gyanakvásra, és én sem. Pontosan azért maradt bennem hatalmas harag, a meg nem válaszolt kérdések miatt. Amiknek kénytelen voltam én magam utána járni.
Minél több mindent tudtam meg, annál kevésbé hibáztattam magam a történtekért. A végére csak tisztán undor, és düh maradt bennem. Amit hagytam úrrá lenni az egész lényemen. Ez annyiban nyilvánult meg, hogy nem voltam hajlandó a köszönésre, ha véletlenül keresztezték egymást útjaink, nem válaszoltam a levelekre, egy teljesen érdektelen arcot próbáltam mutatni. Persze csak neki, hiszem kivédhetetlen volt, hogy ne találkozzak nap, mint nap egy ismerőssel, aki akarva akaratlanul is az orrom alá dörgöli, hogy éppen mi a helyzet a „Borsossal”. Mindig csöpögtettek háttér információkat, amiken jót szórakoztam, egészen addig, amíg el nem jött a nyilvános megaláztatásom napja. Amikor is, megjelent az egyik újságban egy cikk, ami egyértelművé tette a számomra azt, hogy mit is jelentett neki az együtt töltött idő. Szerencsére az írás megtalálható az interneten is (hurrá!) így szó szerint idézhetem nektek.
„Az előző évem nem sikerült olyan jól, mint ahogy szerettem volna. A felkészülésem zavartalan volt, de az eredmények mégis elmaradtak a várttól. Tavasszal a bresciai felnőtt Európa-bajnokságon csak a tizenkettedik–tizenhatodik helyen végeztem. Az ötvenméteres kontinensviadalra nem sikerült kijutnom, a világbajnokság pedig elmaradt, miután Szlovákia lemondta a rendezést. Keresem a rosszabb szereplés okait, néhányat találtam is, de ezeket nem szeretném a nyilvánosság elé tárni. A zavaró körülményeket okozó személyt pedig, mára már kiiktattam az életemből… ”
Azt gondolom, mondanom se kell, hogy ez mennyire földhöz vágott. Ha egy szerelem véget ér, nincs, ami jobban fáj, mint a másik érdektelensége, hogy ennyi volt, ennyit értem, azt elhinni se tudtam. Már nem azt az embert láttam többé, akit ismertem, akibe beleszerettem. Az a „Levente” soha nem beszélt volna így rólam. Igaz nem vagyok megnevezve az írásban, mégis mindenki, aki valamilyen módon kapcsolatba került velünk,  ezalatt az idő alatt, és kezébe vette az újságot, pontosan tudta kiről és miről van szó. Hogy sikerült mégis mindezek után megkegyelmeznem? Nagyon nehezen. Nem akartam paprikajancsit csinálni magamból, és azt mondani, hogy megbocsátok, de nem felejtek. Hiszen tudom, hogy a kettő összefügg. Ahogy múlt az idő, és új élményekkel gyarapodtam, felejtettem. A felejtés pedig úgy hozta magával a kegyelmet, hogy szinte észre se vettem. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy elmúlt. Nincs tovább. Csak az üresség maradt, és a bizonytalanság. Nem tudom, hogy mindezek után képes leszek-e egyszer újra hinni valakiben. Egy teljesen tökéletesnek hitt világot rombolt össze bennem, aminek minden egyes maradék hajszálába erőmet meghaladva kapaszkodtam. Kergettem az illúziót, ami szerint, minden jóra fordul majd. Nem így történt. Teljesen összetört a búcsúzás. Ha ezt az egészet tárgyiasítanom kellene, azt mondanám, olyan vagyok most, mint egy tükör, amit darabokra törtek. A megbocsátás a ragasztó, ami egyesítette a darabokat, de a törésvonalak megmaradtak. Hogy mikor lehet újra egynemű ez az egész? Mikor mondom azt, hogy átlépem a saját határaimat, és merek újra boldog lenni? Nem tudom. Egyelőre marad a bizonytalanság, és a kételyek. Csak az örökös kérdések maradnak… Jelen pillanatban két véglet húz: Semmi értelme szeretni valakit, ha úgyis elszakítanak tőle. ( Hiszen előbb utóbb bekövetkezik) Viszont, olyan nehéz megállni szeretet nélkül, ugye? 

pad alá...

Elgondolkoztam én is a saját helyzetemen. Az ember nehezen parancsol a  vérének, kellenek az új kihívások, de nem mindegy hol találjuk meg azokat. Keressük, és nem nyugszunk, amíg nem próbálhatjuk meg, milyen.

Igyekszünk minden percet kihasználni, tevékenykedni, olvasni, tanulni, okos dolgokkal foglakozni, jaj, csak nehogy agyalni kezdjünk megint…

Tételezzük fel, hogy volt egy jól bejáratott kapcsolatunk, amiben tulajdonképpen minden passzolt, kivéve azt a tényt, hogy egy kicsit megkopott már. Vége lett. Lezárult. Mindezek után ahelyett, hogy megpolíroznánk egy kicsit, kifényeznénk, az utunkat ott ahol lehet, kikalapálnánk a csorbát és tovább indulnánk, hagyjuk magunkat elcsábítani egy illúzió által. Ez az illúzió arról sutyorog a fülünkbe, hogy „szükséged van egy kis izgalomra, hogy csak ártatlan flörtölgetés az egész, hogy ugyan, jár ennyi neked, hogy nincs abban semmi rossz” főleg azok után, amik megtörténtek, mások ennél többet is megengednek maguknak…és így tovább. Mi pedig benyakaljuk, mint a csecsemő az álmot adó édes tejet. Mert könnyebb egy illúzió által kelletett valósnak hitt álomban ébredni, mint kinyitni a szemünket és rákacsintani az igazságra. Még akkor is, ha fáj. Pedig ha ilyen esetben a rációra hallgatnánk, akkor megkímélnénk magunkat a káros mellékhatásoktól  és következményektől. Ám nem az agy, hanem egészen más testrészek lüktetnek ilyenkor az emberben, amik arra ösztönzik, hogy vágja hanyatt magát az illúziónak. Engedjen a vágyainak, az érzéseinek és az érzelmeinek. Legyen önfeledt, és felejtse el a bűntudatot. Valljuk be, ez azért elég csábító ajánlat ahhoz, hogy csak úgy szavak és tettek nélkül hagyjuk. Persze amikor szeretnénk, vagy szükségünk lenne rá, akkor az Istenért nem következne be. Tipikus eset, és egyértelmű Murphy törvény az, hogy amikor megszállottan keresed a boldogságot, akkor messziről elkerül. Ám, mikor már lemondtál róla, és megbékéltél a saját helyzeteddel, aminek kezded élvezni az előnyeit, és újra hagyod magad kibontakozni, mindenki megtalál. Erre szokták azt mondani, hogy a szerelem a boldog emberekbe szerelmes. De mire végre kimondhatod, hogy újra boldog vagy, addigra megtalálnak. Hiába érzed csodásan magad, hiába vagy önfeledt, lassan tudatosul benned, hogy ebből a semmit mondó kis flörtből, a természetes kedvességből, és magától érthető jóindulatból, előbb utóbb baj lesz. Nem a bőség zavarara véget, hanem a sérülések miatt. Azon sérülések miatt, amik egy idő után elkerülhetetlenek lesznek. Hiszen tudjuk, jól mivel jár ez az egész. Ilyen esetben előfordulhat, hogy egy könnyű és felejthető szórakozás miatt elvesztünk valakit, akinek a kisujja is többet ért, mint annak a másiknak az egész lénye. Igen, sajnos bennünk van az, hogy mindig a rosszfiúk vonzanak minket, még akkor is, ha a múltban annyi csalódást okoztak.  Aki ekkora vérveszteséggel lépett már ki kapcsolatból, az pontosan tudja, hogy miről beszélek. Egy életre szóló baklövés terhét cipelhetjük ilyenkor magunkkal. Olyan ez, mint a zsákba macska! Hiszen az „ismerkedős fázisban” mi is szívesebben mutatjuk, a szelíd arcunkat, a jó modorunkat, és nem gyakran mutatjuk ki a fogunk fehérjét. Így könnyebben adjuk el magunkat, még akkor is, ha nem ez a valódi célunk! Ha csak szórakozni akartunk, jól érezni magunkat, és önhibánkon kívül pont ilyenkor tűntünk a legvonzóbbnak. De vajon mennyiben igaz az, amit látunk?  Mikortól hallgathatunk a szívünkre, és hanyagolhatjuk a józanész tanácsait? Annak a józanésznek, akik utóbb minduntalan szidtunk, és azt mondtuk, bárcsak rád hagyatkoztam volna.

De, mi van akkor, ha az ember egyszerűen nem tud dönteni, mert mindkét fél mellett (és ellen) nyomós érvek sorakoznak fel? Ha lenne rá lehetőségünk, akkor úgy tennénk velük, mint a jó háziasszony a tésztával. Ő is kétféle lisztet vesz elő, ha remekelni akar a sütésben. Mi is szívesen gyúrnánk össze a pasik jobbik felét egymással. A két jobbik oldal egyesítve mégiscsak hasznosíthatóbbnak tűnik, mint külön-külön. De, sajna, erre nincs mód. Bármennyire is szeretnénk megtenni, nem lehetséges. Vagy elfogadjuk őket úgy, ahogy vannak, a hibáikkal, erényeikkel együttvéve megalkotott kompozícióban. Vagy vállaljuk a súlyos feladatot, amit a legrövidebb út, az egyenes is üzen.

Az biztos, hogy a kettős flört „forgalmi engedélye” csak rövidtávra szól. Előbb-utóbb dönteni kell. Ilyenkor pedig, a kapcsolatok ősi törvényszerűségei nyomán könnyen előállhat a „két szék között a padlóra-esés” kellemetlen, de tipikus esete. Azt hiszem, hiába próbálnám elkerülni ezt az eshetőséget, csakugyan ez lesz vége. Hiszen a fűtött padlónál nincs lejjebb.

Mindezek ellenére, valahol messze, egy utolsó kis maradványa, az öntudatomnak, mély hangon kiabál. Messziről, de mégis ütemesen hallom a kérdést, főleg ha lehunyom a szemem. A kérdést, ami már eddig is, és ezután is ott fogja róni a köröket körbe-körbe, az összes többi gondolatom körül, és öblös hangon kiabálja, hogy: Miért ne?
Miért félek még mindig? Mire fel akadályozom meg a saját boldogságomat? Rendben most az vagyok! De honnan tudom, hogy nem lennék ennél boldogabb? Nem lehetek biztos benne! Mégis azt mondom, még nincs itt az ideje. Ezek után talán nem meglepő a végkövetkeztetésem. Úgy gondolom, jó gazda módjára nem árt mérlegelni az adott helyzetet. Ahogy ő is szétnéz birodalmán és mindent aprólékosan számba vesz, mielőtt új területekre vetné magjait, úgy te is fontold meg jól, hogy szükség van-e egy új szántásnyomra a régi, mély barázdás nyomok mellé.

( Tudom, világi nagy pesszimista vagyok, de hidd el, megvan rá az okom. Nem fogom bizonygatni a miérteket, nem is fogom leírni, mert még véletlenül se kell senki sajnálata. Én tudom, miért változott meg a hozzá állásom az ilyen, és ehhez hasonló dolgokhoz, és nem várom el, hogy megértsd.)

:)

Elkapott a vágy, hogy hódoljak egy régi szokásomnak. Úgyhogy ma fogtam magam és kimentem az erdőbe. Egyedül.

Régen mindig ezt tettem mikor összecsaptak a fejem felett a hullámok, és már nem tudtam mit kezdeni a problémáimmal. Szóval fogtam magam, felöltöztem és sétálni indultam. Szerencsére, ha erdőt akarok látni, akkor, nem kell messzire mennem. Igaz nem találok olyan nagyot, amiben könnyen eltévednék, de a megmaradt kis erdőrészletek pont elegek ahhoz, hogy kellőképpen egyedül érezzem magam, ha arra van szükségem. Most pedig volt rá.

Mentem a szokott útvonalon és meglepődtem, mennyire üresnek tűnik minden. Annak ellenére, hogy idejövök, mindig találkozok biciklisekkel, kutyát sétáltatókkal. De most nem volt kint senki. Lehet, hogy a rossz idő miatt, vagy az ünnep miatt. Nem tudom. Nem is gondolkoztam rajta sokáig, hanem mentem és céltudatosan kerestem a farönköt a réten ahova ki szoktam ülni. Most könyvet se hoztam magammal, pedig szoktam. Tavasszal gyakran kijövök olvasni. Valami csodás hangulata van! De most nem volt semmi és senki velem, csak a problémák. 

Megtaláltam a rönkömet, és meglepetten láttam, hogy összement. Nem ilyenre emlékeztem! Olyan volt mintha csak egy része lett volna önmagának. Pont olyan amilyennek magamat láttam akkor. Nedves volt, úgyhogy nem ültem le. Helyette besétáltam a kikopott, színtelen rét közepére, zsebre raktam a kezemet és megálltam. Egyedül voltam. De mégsem teljesen egyedül. Körülölelt valami, amit csak a csend egy kis szigeteként tudnék jellemezni. Mikor megállsz és megmoccanni se mersz, mert félsz, hogy történni fog valami, amit emiatt nem veszel észre. A csendnek azon ritka fajtája volt ez, amikor az ember a levegőt sem meri kiereszteni, nehogy elijessze azt a valamit, amire úgy vár. De nem jött semmi. Helyette, tökéletes nyugalom szállt meg. Nem emlékszem, hogy valaha is éreztem volna ilyen fokú békességet. Megnyugodtam, és el is felejtettem mennyi gond gyötör. Csak álltam a rét közepén, és nem érdekelt, hogy hideg van, vagy, hogy fúj a szél, és fázik a fejem. Legszívesebben lefeküdtem volna a földre, hogy minél közelebb érezzem magamhoz a csendet. A semmit. 

Végig gondoltam, hogy miért is jöttem ide? Nagyjából azokért a dolgokért, amiket leírtam már nektek. Amik szerint nem jutok dűlőre magammal, a régi hibáimmal, és amik korlátozzák az érzéseimet. De miért is érdekelnek ezek a dolgok? Bevallottam már számtalanszor, hogy tévedtem a múltban. Megbeszéltem a lányokkal a kisebb-nagyobb botlásokat. A hétköznapi akadályokat könnyedén veszem, a személyes problémáimmal pedig tisztába vagyok. Akkor miért van bennem a folytonos megfelelési kényszer? 

Nagyon sokszor előfordul, hogy mindent és mindenkit előtérbe helyezek magammal szemben. Olyanokat is, akik sokszor meg sem érdemelnék mindezt. Így magamra, már nem igazán van időm. Folyton rohanok, egyik suliból a másikba vagy éppen dolgozni. Aztán hazajövök, rendet teszek, mert az még mindig sérthetetlen. Végignézem, ahogy apám tönkreteszi félrészegen, amit előtte két órán keresztül rakodtam. Tanulok. Jobb esetben, ha van időm találkozok Szilvivel, vagy a lányokkal. De egyszerre nem tudok beosztani mindent. Balázzsal is több mint egy hónapja nem találkoztam! Igaz, hogy szinte minden nap beszélünk, de az nem ugyan az! Nem csak rájuk, magamra sincs időm. Pedig nagyon nagy szükségem lenne rá, hogy letisztázhassam a dolgaimat. Hatalmas szükségem lenne rá, hogy végre belekezdhessek egy új könyvbe! Hogy bezárkózhassak a szobámba és olvashassak, de egyszerűen nincs rá időm. Valahogy mások mindig fontosabbak, és előre valóbb nekik segítenem mintsem, hogy magamat kényeztessem! Mert egy könyv, most igen is kényeztetésnek számítana. Nem lesz ez így jó. Nem adok magamnak két hónapot, és be fogok golyózni. 

Tudom, most úgy hangzik, hogy nem szívesen segítek a többieknek, pedig ez nincs így. Nagyon is szívesen segítek nekik, ha kell, vagy rászorulnak. De miért mindig én segítsek, vagy én oldjak meg mindent? Nekik is vannak más barátaik, akik ugyan olyan fontosak. Nekem ki segít majd, ha már nem bírom ezt az egészet? 

Ez, ott a hidegben nagyot ütött. Észre se vettem, de hangosan rászóltam magamra, hogy most már elég.

Ahelyett, hogy mindent bírálgatnék, ahelyett, hogy a körülményeket és az embereket nekem tetsző alakzatba próbálnám hajlítgatni, foglalkozhatnék nyugodtan magammal. Valahányszor meglepetést hoz az élet, az első dolgom ezentúl az lesz, hogy magammal osztom meg. Örülök neki, és csak azután mondom meg másoknak, mikor már kiélveztem az első sokk örömét. Aztán, ha belső békém helyreállítása érdekében, valamilyenfajta cselekedetre van szükség, azt az utat választom, amely a nyugalomból ered. Magabiztosan cselekszem, mert biztonságban vagyok. Nem kell tartanom senkitől és semmitől. Én mindent megtettem mások boldogságáért. Ha később ismét útmutatásra van szükségem, ennek köszönhetően könnyen és gyorsan hozzájutok (legalábbis remélem, számíthatok viszonzásra).

Nem azért keresem a békét,a nyugalmamat, hogy szigorú elhatározásokat, és hosszú távon érvényes szabályokat hozzak, a többiekkel vagy magammal szemben. Hanem azért, hogy a döntéseim azonnal, ebben a pillanatban helyreállítsák az egyensúlyomat. Mert csak akkor lehetünk igazán jók, ha a békénk megvan odabent. De ez nem teljesülhet akkor, ha azt a kis darabot magamból százfelé próbálom osztani. Meg kell érteniük, hogy nem birkózok meg egyszerre ennyi mindennel. Éppen elég a saját gondjaimmal foglalkoznom, hisz látjátok, hogy ezekkel se jutok semmire.

Még egyszer megismétlem, hogy ez nem azt jelenti, hogy nem fordulhatnak hozzám a problémáikkal. Nem is azt, hogy nem szívesen segítek. Csak azt, hogy lehet várniuk, kell egy keveset, mert előtte elintézem a saját teendőimet. Persze ez megint szépen hangzik, és egy ideig biztos tudom tartani is magam a leírtakhoz. De túlságosan is jól ismerem azt az önzetlen Flórát, aki feladja majd, és a saját kárára megint mindenkit maga elé helyez. 

Paulo Coelho írt egy nagyon nagy igazságot, miszerint: „Győzd le önmagad és legyőzöd a világot.” Ebben az a legjobb, hogy igaza van. Ilyen a béke is. Pont ezért legyőzhetetlen, mert nem harcol senkivel, csak önmagával. 

Mire eddig a pontig elértem, már körbesétáltam minden jól és kevésbé ismert ösvényt. Megvizsgáltam az új csapásokat, és halálra rémített egy sündisznó, aki fogalmam sincs miért nem aludt ilyenkor. Úgy döntöttem ideje lesz hazaindulni. Mielőtt kiértem volna az erdőből, megálltam egy fél percre a temetőnél (az egyik pont ott van előtte), és elmosolyodtam. Mindenki szánja a holtakat, és sajnálja őket. Pedig szerintem nekik van a legkönnyebb dolguk. Hiszen senkinek egy rossz szava nem lehet rájuk. Nem gyötrik őket a problémák, és ott lapulnak egy gyönyörű emlékként a szerető szívek mélyén. A hiányuk csak nekünk tűnik fel. De nekünk megadatott az emlékezés képessége. Ők viszont, megtalálták a békét.

Én pedig elmosolyodtam, mert egyszer valaki azt monda nekem: „Kislányom, a béke egy mosollyal kezdődik!” ( Szeretlek Papa!)

Jól csak a szívével lát az ember....vagy azzal se!

Egy ember életében (és a lányoknál különösen), az anyai jó tanácsok száma, kiapadhatatlan! Minden életszakaszban megkapjuk a nekünk járó okításokat. Mindegy, hogy főzésre, öltözködésre, bőrápolásra, vagy éppen pasizásra, gyereknevelésre vonatkoznak. Én is sokszor írom le nektek, hogy: „Anyukám azt monda…”. Megint előjön a mondat, miszerint „Tudod kislányom, az élet addig ad fel neked egy leckét, amíg meg nem tanulod. Úgyhogy jobb lesz, ha neki állsz tanulni.” Csak azt nem értem, hogy a drága élet miért nem mondja meg mit kéne leszűrnöm a tanításaiból. 

Egy-két lecke azért megvan. De van egy, ami már jó ideje ismétlődik, és folyamatos csalódást okoz. Nem tudom behatárolni, hogy mire irányul. Talán a türelmetlenségemre, ami az állandó dühöm jelenlétét biztosítja. Vagy a kedves, naiv, jóhiszemű Flórára, aki mindenkiben csak a jót látja meg (legalábbis, csak azt akarom).

A dühről csak annyit, hogy a türelmetlenségem szüli, ezért van az, hogy azt úton-útfélen próbára teszik, több-kevesebb sikerrel. Erről  majd írok nektek egy másik bejegyzésben. 

Viszont a naivitás, fellobbantotta a haragomat magammal szemben.

Lehet, hogy ezzel tényleg kivágom az alattam lévő fát? Az a baj, hogy nagyfokú csökönyösség is járul mellé, ami még jobban megnehezíti a külső szemlélő dolgát.

Azért nem kell megrémülni, azt nem hiszem, hogy az élet csodaszép, és nem élek meseszerű álomvilágba se. Nem ragadtatom magam romantikus képzelgésekbe, miszerint egyszer eljön a nagy szerelem és akkor mindennek vége. Nem, és nem. Azért a naivitásnak is vannak határai. De ennek ellenére, kisebb dolgokban igen is megtéveszthető vagyok.

Soha nem voltam olyan ember, akinek ha azt mondják, hogy: „Figyelj vele, ne is állj szóba, mert gázos egy figura…” akkor megfogadtam a tanácsot, és elkerülöm az illetőt. Nem szoktam hagyni, hogy mások véleménye befolyásoljon. Mindennek szeretek én utána járni, és kitapasztalni. Hiszen soha nem tudhatom, hogy mennyire ismerték félre az adott illetőt, ki milyen viszonyban van vele, vagy éppen milyen hangulatban találják. Viszont, egyre inkább azt veszem észre, hogy néha nem ártana meghallgatni és megfogadni, pár józan tanácsot.

Érdekes, hogy mások meglátása nem, de az én jóindulatom annál inkább, és könnyebben manipulálja az érzéseimet. Ugye mindig azt mondják, hogy ki lehet kérni mások véleményét, de a saját döntésedben bízz.

Így volt ez az, Andris üggyel is. Mennyit hallgattam, hogy nem is érdemes nagy reményeket fűzni hozzá, hogy csak megégetem magam, és majd meglátom. Én csak hajtottam a magam igazát, hogy félre ismertétek… Velem nem úgy viselkedik, nyitott, és egyáltalán nem igaz semmi, amit előzőleg mondtatok róla. Jött a kontra, miszerint majd meglátod. Vagy, hogy Szilvi szavaival éljek: „Csak nehogy az legyen, hogy én megmondtam előre!” 

Nagyon sokáig úgy voltam vele, hogy milyen nagy reményekről beszéltek ti? Nincs itt semmi, csak beszélgetünk. Jól érezzük magunkat, aztán, szevasz. Nehogy már megmagyarázzák nekem, hogy ennek nem lesz jó vége. Minek? A semminek nem lehet semmilyen vége! Ha meg jól érzem magam, akkor nem mindegy? 

Találkoztunk párszor, szórakoztunk. Majd ahogy telt az idő, jöttek a kifogások. Hogy most ezért, meg azért nem jó. Hiába vártam másfél órát felöltözve, hogy egyszer csak megérkezik, nem jött. Annyi volt rá a válaszom, hogy Andris nekem nem kell magyarázkodnod, hiszen nincs közöttünk az égvilágon semmi, de azért szólhattál volna. Pedig igen is számon kellet volna kérnem, hogy mi történt. Itt lép közbe a naivság. Nem tudom ismeritek-e azt a mondást, hogy: A naiv emlékszik, és megbocsájt. Na, én ennek a mondatnak az élő példája vagyok. Nem csak ebben az ügyben, hanem bármelyik másikba is. De, hogy a történetnél maradjuk, az alábbi nem egyszeri alkalom volt. Én pedig elkezdtem hitegetni magam, hogy nyomós oka volt rá, neki is ezer dolga van, fáradt.  Még végül, mikor már sztereóba nyomatják az ember fejébe, hogy: Nézzél már körül!- Nem veszed észre mi megy körülötted? Akkor észhez kap…

Beütött, hogy mégis mit hittem? Nem csináltam, és nem mondtam semmi olyat, ami egyenlő lenne egy felkínálkozással, mégis azt tettem azzal, hogy vártam, és nem kértem számon a miérteket. Hogy ostoba vagyok, és magamnak köszönhetem? Jogos. De mindig utólag könnyű okosnak lenni. Ott akkor a fotelben, eszembe se jutott elgondolkozni ezen.

Hiába mondták előtte, hogy ez lesz, amíg én magam nem tapasztalom meg, addig nem is hiszem el. Most már ismerem az érem mindkét oldalát, a vicces, szórakoztató, ugyan akkor komoly, értelmes valamint a megbízhatatlant, szétszórt személyt is. Aki ha kedve támad szórakozni, vagy éppen egyedül van, keres. Bele se akarok gondolni, mennyi felesleges eszmefuttatástól kíméltem volna meg magam, ha engedek a makacsságomból, és hallgatok a többiekre. 

Félre ne értsétek, nem azt mondom, hogy pár rossz tulajdonság felborítja az összességében alkotott képet. Nem, ezek a csalódások megtanítanak arra, hogy hogyan kell kezelnünk bizonyos személyeket. Andrissal kapcsolatban arra tanított meg, hogy igen is erélyesen kell fellépni vele szemben, ha el szeretnénk érni valamit. Ehhez tartani is fogom magam a jövőben, de még meglátom lesz-e egyáltalán lehetősége jóvátenni a hibáit.

Viszont azzal számolva, hogy ez már nem az első eset volt, amikor a jóindulatom elvakított, azt kell, hogy mondjam, valamit mégiscsak rosszul csinálok.

Gondolkozhatok rajta, hogyan lehetne kiküszöbölni az ilyen hibákat, de egyszerűen semmi…

Mondhatnám azt, hogy óvatosabb leszek, vagy meghallgatom mások tanácsait és azok alapján igazodok az emberekhez, de ez se megoldás.

Mert azáltal tudom meg milyen valaki, ha több oldaláról is ismerem, és ennek vele járója a csalódás is. 

Itt lépett közbe a csökönyösség! Magamat legyőzni elég nehéz dolog.  Amit egyszer elhatároztam, az úgy lesz. Ha sikerül elhitetnem magammal, hogy a dolgok jól alakulnak, akkor nincs a földön senki olyan ember, aki megmagyarázza, hogy ez nem működőképes. A naivságomnak köszönhetően, én magam pedig nem fogok semmiből problémát csinálni. Ezen sürgősen változtatni kell.

Ez ám az igazi probléma! Mikor felismered a bajt, és tudod is, hogy mit kéne tenned. Elhatározod, hogy a következő alkalommal meg is teszed! Aztán mégse csinálsz semmit. Mert jön egy reménysugár, amiben bízol. Egy mosoly, amit megragadva elfelejted, hogy mik történtek ezelőtt. Pedig nem szabadna. Ott kéne lebegnie a szemed előtt minden egyes alkalommal, és visszhangoznia kéne a mondatnak miszerint: Most minden szép és jó, de amint kisétálsz azon az ajtón, nem leszel semmi más, csak eszköz, aztán várhatsz megint a kanapén…