Hihetetlen, de igaz...

Mindig van egy határ, ahonnan nincs tovább. Lehetsz erős, kiállhatsz a sziklaszilárd elveid mellet, ragaszkodhatsz a saját akaratodhoz, és lehetsz akár végtelenségig is csökönyös. Egy valami úgyis le fog győzni. Ez a valami pedig, az idő lesz.

Ahogy telnek a napok, hetek, hónapok, lassan minden, amiben egykor olyan erősen hittél, amiben rendíthetetlen voltál, szétfoszlik. Megadja magát az idő vasfogának, és más kezdi el hajtani a kereket, egy valami, ami sokkal fontosabb.

Fontos annyira, hogy képesek legyünk a megbocsátásra, hogy felülemelkedjünk a problémáinkon, és bevonzzuk a pozitív változásokat.

Hogy Emma szavaival éljek, az ember, társas lény. Leszámítva azokat, akik önkéntes száműzetésbe vonulva vonják ki magukat a mindennapokból. Bár, valamilyen szinten őket is meg tudom érteni. De abban is biztos vagyok, és a saját bőrömön tapasztaltam, hogy ez nem egészséges.

Valami furcsa megmagyarázhatatlan oknál fogva vonzódunk. Még akkor is, ha görcsösen ragaszkodunk a kikiáltott elveinkhez, és akkor is, ha tagadjuk! A vonzalom ott bujkál miden elkapott, hívogató tekintetben, az összes viszonzott mosolyban, és talán még a viszonzatlanokban is. Meg van az a különös képessége, hogy lapítson, majd amikor a legkevésbé számítasz rá, lecsap, a maga könyörtelen energia hullámaival, és te úgy érzed, hogy abban a pillanatban szükséged van valakire. 

Aztán elkezdődik a tánc, a szíved és eszed felváltva más-más ritmusra tombolnak. Nem tudod irányítani, és legszívesebben már bőgnél, hogy hagyják abba, de mégse teszel semmit. Hiszen a múltra alapozol, de mégis reménnyel teli tekintettel, kapaszkodsz a jövődre. Ördögi kör ez. 

Mindaddig, amíg meg nem kapod valamelyiktől a választ. Ehhez, csak annyit kell tenned, hogy felteszed magadnak a kérdést.

- Mégis mire vársz?

A mesékhez már túl öregek vagyunk, és sokkal többet láttunk ahhoz, mintsem ugorjunk szívünk első hívószavára. Megfontoltak lettünk, kivárunk. 

De mi történik akkor, ha van valaki, aki képes felborítani ezt az egészet.

Mikor eljön az a nap, és elkapsz egy fürkésző tekintetet, amibe belepirulsz, amitől kényelmetlenül érzed magad, és az egyik lábadról akarva-akaratlanul helyezed át a testsúlyodat. Aztán nem bírod ki, és fél percenként felpislogsz, hogy még mindig téged néz-e, majd hitetlenkedve nyugtázod, hogy nem történt semmi változás, és már ízekre szedtek a bevásárló központ kellős közepén, egyetlen egy pillantással.

Nagyon régen érzetem ilyet.

Kiszáradt a szám, kapart a torkom és akárhogy is próbáltam egyenletesen venni a levegőt, nem ment. Amint lehajtottam a fejem, a fülem eldugult, és csak hangos dobolást hallottam mindenfelől. Mire nyugtáztam, hogy a szívverésem visszhangzik testem mindegy egyes porcikájában, addigra késő volt. Annyi időbe telt összeszedni a maradék bátorságomat, hogy egy utolsó pillantást vessek rá, hogy eltűnt.

-         Gratulálok!  Mégis mit gondoltál? Ismét bebizonyosodott, hogy naiv… Te szent szar!

Egyszerűen nem hittem el. Legalább négyszer megkérdezte, meg tudnám –e mondani, hogy hogyan jut be a belvárosba, mire felfogtam mit szeretne, és össze tudtam kaparni egy normálisnak nem igazán nevezhető mondatot.

Nem, hogy szavak, de még a vér se keringett bennem.

Ki vagy te és hol voltál idáig?  Nem tudom megmagyarázni, hogy a borosta, a bódító parfüm illat, vagy a kifinomult elegáns, de mégis laza stílus tette, vagy csak szimplán totálisan ki vagyok éhezve a férfiakra, de a mennyekbe éreztem magam.

Mire elmutogattam, és megmagyaráztam, hogy hol van a buszmegálló, addigra olyan szinten leizzadtam mintha lefutottam volna a félmaratont. Ő pedig nem szólt semmit, csak türelmesen mosolygott, és várt mire a semmitmondó hebegésemből megértette mit is szeretnék mondani.

Ezek után minden olyan gyorsan történt. Megköszönte a segítséget, én persze idétlenül vihogtam, aztán kezet csókolt mélyen meghajolva, ahogy azt etikett órán tanítják, és mikor az ajkai a kezemhez értek felnézett rám.

Ha élő ember halhat meg egy pillanatra, akkor én meghaltam. Nem tudom, hogy maradt annyi józanságom, hogy ne visítsak, vagy ne ájuljak el.

Tíz perc se kellet máris összeszedtem magam, és rohantam dolgozni, mivel ma kezdtem az új munkahelyemen. Nem akartam már az első nap problémát. De amíg ültem a buszon, nem tudtam semmi másra gondolni csak rá.

Arra, hogy milyen ódivatú volt ez a kézcsók, és arra is, hogy miként keltheti fel negyed óra flört egy vadidegennel, az emberben ilyen módon a vágyat. Olyan érzésem volt, mintha keserű algopyrin lenne a torkomon. Villámcsapásként tudatosult bennem az egyedüllét, minden fájdalma, és gyötrelme. 

Nem sok időm volt az önsajnálatra, mert öt perc séta választott el a barkácsbolttól. Szóval azonnal felvérteztem magam minden férfiakba vetett ellenszenves érzésemmel, keménységet kiáltottam, és irány dolgozni.

Négy órán keresztül teljesen nyugodtam folyt a betanításom. Nem hátráltatott semmi és senki. Nyugta, Áfás számla, ilyen lemez, olyan burkolat. Kezdtem nyeregben érezni magam, és szépen apránként szabadult fel bennem a büszkeség minden apró szikrája, amikor is  hosszú szünet után, valaki beállt a sorba.

Nem hittem a szememnek, húsz évig semmi, most meg egy délután kétszer??  Könyörgöm, ne most kezdjetek el büntetni! Olyan jól megvoltam eddig.

Persze, hogy bakkártyával fizetett, és persze, hogy annyira zavarban voltam, hogy nem néztem meg a nevét. Ja és még tetőzzük meg azzal is, hogy rosszul téptem le a terminál papírt, és még a kártyáját is kiejtettem a kezemből visszafelé. Jelenteném, hogy akkor először!

Ő pedig csak nézett, ugyan azzal a higgadt tekintettel az arcán, és mosolygott. Vérdermesztő mosolya van.

Ha a mögöttem ülő, betanításomért felelős kollega nem szólal meg, simán nem nyomtatok nyugtát, és visszajárót se adok. Úgyis van, alázzuk meg ennél is jobban szerencsétlen leányt. Legszívesebben már így is a pult alá bújtam volna. De, nem tehettem. 

Mosolyog, elköszön, elnézést kér. Majd vágyódik, hogy ennek a pasinak a karjaiban ébredhessen holnap reggel.

Nem hiszem el, hogy ilyen létezik. Két verzió van. Ad egy. Csúnyán szívat valaki. Ad kettő. Azzal büntetnek, hogy belengetik elém az elérhetetlen adoniszt, hogy a maradandó életemet ő utána áhítozva éljem le.

Már mindegy. Elment, és amilyen szerencsém van, soha többé nem fogom látni. 

Lejárt a munkaidőm is. Vegyes érzelmekkel zárom a napot.

Hazafelé tudatosítottam magamba, hogy ezt mindenképpen meg kell osztanom veletek, és nyugtáztam, hogy nem fogok tudni aludni.

Szerintetek mi vetett véget az álmodozásomnak?

Csörög a telefon… Andris….
to be continue...

nekünk írtam

Miért látja minden elkeseredett, szerelmet kutató lány a párkapcsolatok napos oldalát? Miért van, hogy megszállottan keresünk valakit, aki megfelel az elvárásainknak, mégis mindenkiben találunk valamilyen hibát. A legtöbb esetben természetesen, valami elenyésző dolgot, ami nem is igazi ok, de mi akkor is meglátjuk, hiszen, ha nem így lenne, nem tudnánk mit kifogásolni. Komolyan mondom katasztrófa. Úgy ácsingózunk a szerelem után, mintha valami drog lenne, ami egyszerre jelenti számunkra az életet, és magát a poklot is. Magához édesget, a kecsegtető lehetőségekkel, altat, és felemel a mennyekbe, olyan magasra ahol elhagy a józan ítélőképességed, csak azért, hogy miután megadtad magad, és kitárulkoztál teljes valódban, fogjon, és a földhöz vágjon. Aztán megszakítson minden kapcsolatot, és utat nyisson az elvonás fizikai és szellemi tüneteinek is. Majd, mindezek után jöhet a gyötrődés, önmagunk hibáztatása, és a kétségbeesés.

Sírás, filmek, csoki, csupa-csupa szénhidrát! Nem szabad!

Meg kell tanulnunk talpra állni, és nem szabad elfeledkeznünk azokról az időkről, amikor minket használtak lábtörlőnek. Ugyanakkor, nem ítélkezhetünk a múltbéli tapasztalataink alapján. Hogy értsétek, azt szeretném mondani, hogy nem szabad hagyni senkinek, hogy kénye kedve szerint manipuláljon minket, miután már egyszer búcsút vettünk egymástól. Igenis meg kell tanulni nemet mondani, és megtartóztatni magunkat, és a csapongó érzéseinket. Tudom, hogy nehéz, és őszintén mondom, nekem se megy mindig. De, azt is tudjuk, hogy mihez vezet ez az egész. Megint megingunk, és ezernyi kérdés merül fel bennünk, amikre választ akarunk. Elkezdünk magasröptű filozofálgatást folyatatni, és túlkombináljuk a dolgokat. Mikor, egyszerűen csak hagynunk kéne mindnet a maga medrében sodródni, kézben tartani az érzelmeink által befolyásolt elménket, és akkor a közeljövőben nem lehet semmi gond. 

Másrészt, nem tehetjük meg, hogy a korábbi rossz tapasztalatoknak köszönhetően megbélyegezzünk mindent férfit.

Kezdésként igenis meg kell adni a bizalmat a másik félnek. Hiszen Ő nem tehet semmiről.

Higgyétek el, nem minden pasi disznó csak azért mert az exetek, vagy egy srác, aki tetszett, visszautasított, esetleg megcsalt. 

Az a fiú élete egyik legnagyobb hibáját vétette, mert nem adott egy esélyt egy csodás személyiségnek, a kibontakozásra.

Pontosan ezért nekünk sem szabad megfeledkezni erről az esélyről, és kapásból elítélni valaki érdeklődését, csak azért mert a sok közül, egy bizonyos szempontnak nem felel meg. Főleg ha az a szempont egy mondvacsinált kifogás. 

Gondoljatok bele, titeket mennyire tört össze a visszautasítás? Pontosan. Őt is ugyan így fogja. Amennyire mi készülünk megtenni a nagy a lépést, amivel rálépünk az őszinteség ösvényére, legalább ugyan annyira készülnek ők is. Figyeljetek:Csak azért mert nem tudunk meghatározni egy stílust, még nem szabad megfeledkeznünk a mögötte megbújó kedvességről, és jóindulatról. Csak azért, mert félünk belekezdeni valami újba, még nem kell figyelmen kívül hagynunk a gesztust, a tetteket. 

Mindenkinek megvan a joga ahhoz, hogy tisztalappal indulhasson, és rácáfolhasson az előző tapasztalatainkra. Ez az Ő feladatuk. A miénk pedig az, hogy megtanuljunk újra bízni, előítéletek, és szabályozások nélkül. Valamint az, hogy elhiggyük végre, hogy értékesek vagyunk, és van valaki, aki ezt meglátta bennünk.

Nem kellenek a torz önképek, és kifogások. Kicsit adjatok le a szeretett közegből. Ha egyedül állsz azelőtt a tükör előtt máris nem vagy dagi, az orrod se olyan nagy, ha nincsenek körülötted a barátnőid. 

Komolyan, álljatok oda a tükör elé, ezek vagytok ti. Higgyétek el szépek vagytok, okosak és értékesek! Csak el kéne hinni végre! 

És igen, tudom, hogy a rossz fiúk mindig sokkal helyesebbek, mint azok, akik a tenyerükön hordoznának. De, ők ejtik azokat a sebeket is, amelytől hónapokon keresztül véreztek. Erre emlékezzetek!

Át kéne értékelni a fontos dolgokat.

Sok sikert hozzá!

Ui.:  Ne kérdezd,hogy miért éppen Te. Ne kérdezd, hogy mi a különös benned. Nincs benned semmi különös, nem tudják megmondani, mégis rád vágynak!!

 

többet ér mint a szó!

Valaki nagyon örül most, hogy végre rávettem magam arra, hogy megírjam az új bejegyzést.

Ne haragudjatok, de sajnos nem volt időm az elmúlt egy hónapban. Minden előbbre való volt most, mint az, hogy a hobbimmal foglalkozzak. Pedig higgyétek el, lett volna miről írnom, de egyszerűen lehetetlenség mindent összeegyeztetni. Rengeteg dolog gondolkodóba ejtett ebben az elmúlt négy hétben. Csak úgy pörögtek az események. Visszaigazolást kaptam az előző döntéseim és megállapításaim helyességéről, de szembesülnöm kellet azzal a rideg és kegyetlen valósággal is, hogy még mindig nem tudok megálljt parancsolni önmagamnak. Újabb kudarc, húzhatjuk a strigulát a falra, hajrá Flóra csak így tovább, hiszen ezekből tanul az ember. A lényeg az, hogy rendületlenül menjünk tovább előre. Ezt soha nem tévesztem szem elől. 

Vegyük sorra mi mindent kéne most megosztanom veletek:

·       Fátylat vettem a múltra, amely megmentett egy régi barátságot, és talán a maradék, amit mások az asztal alá söpörnének, még megmenthető lesz, egy hosszú beszélgetés által.

·       Időt szakítottam mindazokra, akik eddig a nagy hajtás és rohanás közepette a háttérbe szorultak.

·       Mindeközben azt hiszem, túljutottam azon a völgyön, ami előttem állt, és most újra felfelé visz az irány.

·       De, hogy ne csak a jót halljátok, megosztom veletek, hogy mindezekkel szemben ismét nem sikerült teljesíteni a magamnak tett ígértem.

Ma nem fogok mindent részletezni. Idővel (és mivel közeledik a vizsgaidőszak, most lesz időm) szépen sorban, végighaladunk az összesen. De most a legfontosabbra van szükségem, amit rögtön az elején találunk. Hiszen nem elég az, ha magamban letisztázom a dolgokat, sokat könnyít a lelkiismeretem az is, hogyha megosztom veletek. Nem azért, hogy visszaigazolást kapjak. Mindössze csak azért, hogy ezzel is könnyítsek magamon, ne kelljen majdnem fél év távlatából is ezt a terhet cipelnem. Valamint azért, mert olvasva, rögzítve, úgy, hogy nem tudnak félbeszakítani nagyobb esély, van arra, hogy végig hallgatnak, és értelmezik is a mondanivalómat, mintha én közvetlenül szemtől szembe, elfojtott indulatoknak szegezném azt. 

Borival a barátságunk akkor kezdődött, amikor bekerültünk a gimnáziumban. A közös zenei ízlés, stílus, és érdeklődési kör hamar összekovácsolt minket. Végig ott volt velem, a Leventével való párkapcsolatom alatt. Nem csak a barátom volt, hanem a bizalmasom, a testvérem, a lelki kapcsom. Nem kellettek szavak, hogy megértsük egymást, mindig minden egyszerre és gördülékenyen ment közöttünk. Az se számított, hogy a harmadik év után iskolát váltottam, ő mindig ott volt nekem, bármikor számíthattam rá és ez fordítva is így volt. Akkor azt hittem, soha semmi nem szakíthat el minket egymástól, hogy a mi kapcsolatunk különleges és nem lehet vége.

Egyetlen egy dologgal nem számoltam, azzal, hogy mint mindenki más ő se ismert valójában. De azt végképp nem hittem volna, hogy a „leleplezésem napján” Ő ugyanúgy ott fog állni mellettem, és fogja a kezem. Pedig ez történt.

 Nem vetett meg, nem volt mérges és nem intézett felém egy bántó, vagy megalázó szót se. Annak ellenére, hogy megérdemeltem volna, és tudom, ezzel a mai napig tisztába van Ő is. Abban viszont száz százalékig biztos voltam, hogy habár nem is mutatta, de hatalmasat csalódott bennem. Én pedig hajlandó voltam, ebbe az egy ténybe kapaszkodni. Hiszen csak akkor vagyunk képesek csalódni valakiben, ha szeretjük. Csak akkor tudnak nekünk fájdalmat okozni. De vajon képes volt-e Bori őszintén megbocsátani nekem? Mint utólag kiderült nem. 

Már voltak intő jelek, de nem vettem róluk tudomást. 2011 Október végétől, 2012 januárjáig még rendszeresen találkoztunk, mert közösen csináltuk a nyelvvizsgát. Aztán miután sikeresen le is raktuk azt, a rendszeresség az érettségire való készülés miatt kikopott a napirendünkből. Rengetegszer indítványoztam, hogy találkozzunk, és ő is sokszor felhozta a témát, de ezek a találkák valahogy mindig elmaradtak. Azt hittem, ez a büntetésem mindazért, amit ellene tettem. Elfogadtam, és soha egy szóval se említettem egy lemondott találkozót se. Még a leghülyébb kifogások ellenére se. Tudom, hogy voltak valós és nyomós okok is, de azzal is tisztába vagyok, hogy sokszor előfordultak nevetséges kifogások. Mindez odáig fajult, hogy a nyelvvizsga letétele után az első alkalom, amikor találkoztunk az májusban volt, a születésnapja és az írásbeli érettségik után. Ahol fény derült mindarra, hogy hiába tartjuk napi-heti szinten a kapcsolatot, nem tudunk már érdemben miről beszélni. Azon a délutánon olyanok voltunk, mint két idegen, akik sokat olvastak a másikról. Tudtak mindent, de mégse mertek rákérdezni semmire. Aztán nyáron kaptam egy két hetes szobafogságot, valamint teljesen megvonták az anyagi támogatásomat, mert tetováltattam. Annyi pénzem maradt, hogy lementem (mindenféle bejelentés nélkül, leléptem) a Balatonra, az Emese, Eszti, Dia hármassal. Ezek után nem maradt több pénzem, és nagyon nem is engedtek sehova. Történt ez akkor, amikor is Bori itt volt a faluba Edda koncerten, amire én az előző okokból kifolyólag nem mentem el. Jogosan sértődött meg, az előzményeket látva, de nem tudhatta mi lapul a háttérbe, és mint sokan mások a „beismerő vallomásom” után, Ő is kételkedni kezdett a szavahihetőségemben. Nem mondom, hogy nem érdemeltem meg, és nem érdemlem meg mind a mai napig. De akkor is rosszul esett. Hiszen, hogy kezdjen új életet úgy az ember, hogy ezentúl, minden kijelentését megkérdőjelezik. Tudom, magamnak köszönhetem, de azt hiszem az Ő részéről ez váratlanul ért. A végső csapást mégis egy nyári születésnapi party mérte a kapcsolatunkra. Beszélgettem ott egy fiúval, hogy miért az mindegy. Elmondtam neki az igazságot, amit akkor neki is leírtam, és a mai napig állítom és bárkinek az életére megesküszöm, hogy ez így volt, és semmilyen rossz szándék nem volt bennem, csakis az ő érdekeit néztem. Mégis máshogy mondták vissza az információt. Ekkor kaptam egy levelet, ahol, szebb szó nincs rá: lemond rólam. Nem érdekelt, hogy mit mondtak neki, mert ahogy azt a pár sort olvastam, tudatosult bennem, hogy soha nem bocsátotta meg azt, hogy olyan hosszú időn keresztül becsaptam. Nem azért volt mérges, amit mondtam, vagy amit visszahallott, hanem azért mert akkor hazudtam. Csalódott volt, és ahogy visszatartotta a sértettségét, úgy gyűltek az én húzásaim az ő számlájára. Itt telt be a pohár. Úgy érezte, hogy kiadtam valakinek, és innentől kezdve ő sérülékeny lesz. Nem voltam rá mérges soha, ezért meg főleg nem. A legszomorúbb az egészben, az, hogy nem éreztem úgy, hogy magyarázkodnom kéne. Azok szoktak magyarázkodni, akiknek van a rovásukon, és jóvá akarnak tenni valamit. Nem volt mit jóvátennem, és mint utólag kiderült igazam volt. Mi ketten tudjuk, hogy miben. Eltelt fél év, és én ezalatt, egy rossz szót nem szóltam róla senkinek. Ha kérdezték csak annyit mondtam, hogy nem értem. Sokszor eszembe jutott, hogy mi lehet vele, néha megkerestem, vagy megírtam egy levelet, amit aztán nem küldtem el. De a háttérből mindig szemmel tartottam az eseményeket. Szomorúan láttam, hogy amit mondtam és korábban ő is kijelentett az megtörtént. Aztán azt is, hogy ez még mindig egy kötélhúzás, ami aztán lassan ténylegesen lezárult. 

Örülök neki, hogy ki tudott lépni a gödörből. Annak is nagyon örülök, hogy habár tudtán kívül, de engem is hozzá segített ahhoz, hogy újra a felszínen járjak. Ehhez pedig nem kellet mást tennie, mint elengedni egy mosolyt. Ez a mosoly többet ért, mint bármilyen szó. Az igaz barátok tudják, hogy miről beszélek. Mikor félve körbenézel, és meglátod, hogy ott áll, és próbálsz úgy tenni mintha észre se vennéd. Aztán kicsit gyakrabban kell eltűrni a hajad, vagy hátrafordulnod valamiért, amíg a direkt-véletlennek köszönhetően elkerülhetetlen a tekintetetek találkozása. Na, akkor jelenik meg az a szelíd mosoly, amelyben benne van az egész múltatok, a sajnálat, és maga a megbocsátás. Benne van minden, amit szavakba nem tudsz kifejezni, és eszedbe juttatja azokat az időket, amikor nem is volt rá szükség, hogy bármit is kifejezz. Most pedig, ebből a mosolyból, újra értesz mindent! Aztán azt suttogod… sajnálom.