nekünk írtam

Miért látja minden elkeseredett, szerelmet kutató lány a párkapcsolatok napos oldalát? Miért van, hogy megszállottan keresünk valakit, aki megfelel az elvárásainknak, mégis mindenkiben találunk valamilyen hibát. A legtöbb esetben természetesen, valami elenyésző dolgot, ami nem is igazi ok, de mi akkor is meglátjuk, hiszen, ha nem így lenne, nem tudnánk mit kifogásolni. Komolyan mondom katasztrófa. Úgy ácsingózunk a szerelem után, mintha valami drog lenne, ami egyszerre jelenti számunkra az életet, és magát a poklot is. Magához édesget, a kecsegtető lehetőségekkel, altat, és felemel a mennyekbe, olyan magasra ahol elhagy a józan ítélőképességed, csak azért, hogy miután megadtad magad, és kitárulkoztál teljes valódban, fogjon, és a földhöz vágjon. Aztán megszakítson minden kapcsolatot, és utat nyisson az elvonás fizikai és szellemi tüneteinek is. Majd, mindezek után jöhet a gyötrődés, önmagunk hibáztatása, és a kétségbeesés.

Sírás, filmek, csoki, csupa-csupa szénhidrát! Nem szabad!

Meg kell tanulnunk talpra állni, és nem szabad elfeledkeznünk azokról az időkről, amikor minket használtak lábtörlőnek. Ugyanakkor, nem ítélkezhetünk a múltbéli tapasztalataink alapján. Hogy értsétek, azt szeretném mondani, hogy nem szabad hagyni senkinek, hogy kénye kedve szerint manipuláljon minket, miután már egyszer búcsút vettünk egymástól. Igenis meg kell tanulni nemet mondani, és megtartóztatni magunkat, és a csapongó érzéseinket. Tudom, hogy nehéz, és őszintén mondom, nekem se megy mindig. De, azt is tudjuk, hogy mihez vezet ez az egész. Megint megingunk, és ezernyi kérdés merül fel bennünk, amikre választ akarunk. Elkezdünk magasröptű filozofálgatást folyatatni, és túlkombináljuk a dolgokat. Mikor, egyszerűen csak hagynunk kéne mindnet a maga medrében sodródni, kézben tartani az érzelmeink által befolyásolt elménket, és akkor a közeljövőben nem lehet semmi gond. 

Másrészt, nem tehetjük meg, hogy a korábbi rossz tapasztalatoknak köszönhetően megbélyegezzünk mindent férfit.

Kezdésként igenis meg kell adni a bizalmat a másik félnek. Hiszen Ő nem tehet semmiről.

Higgyétek el, nem minden pasi disznó csak azért mert az exetek, vagy egy srác, aki tetszett, visszautasított, esetleg megcsalt. 

Az a fiú élete egyik legnagyobb hibáját vétette, mert nem adott egy esélyt egy csodás személyiségnek, a kibontakozásra.

Pontosan ezért nekünk sem szabad megfeledkezni erről az esélyről, és kapásból elítélni valaki érdeklődését, csak azért mert a sok közül, egy bizonyos szempontnak nem felel meg. Főleg ha az a szempont egy mondvacsinált kifogás. 

Gondoljatok bele, titeket mennyire tört össze a visszautasítás? Pontosan. Őt is ugyan így fogja. Amennyire mi készülünk megtenni a nagy a lépést, amivel rálépünk az őszinteség ösvényére, legalább ugyan annyira készülnek ők is. Figyeljetek:Csak azért mert nem tudunk meghatározni egy stílust, még nem szabad megfeledkeznünk a mögötte megbújó kedvességről, és jóindulatról. Csak azért, mert félünk belekezdeni valami újba, még nem kell figyelmen kívül hagynunk a gesztust, a tetteket. 

Mindenkinek megvan a joga ahhoz, hogy tisztalappal indulhasson, és rácáfolhasson az előző tapasztalatainkra. Ez az Ő feladatuk. A miénk pedig az, hogy megtanuljunk újra bízni, előítéletek, és szabályozások nélkül. Valamint az, hogy elhiggyük végre, hogy értékesek vagyunk, és van valaki, aki ezt meglátta bennünk.

Nem kellenek a torz önképek, és kifogások. Kicsit adjatok le a szeretett közegből. Ha egyedül állsz azelőtt a tükör előtt máris nem vagy dagi, az orrod se olyan nagy, ha nincsenek körülötted a barátnőid. 

Komolyan, álljatok oda a tükör elé, ezek vagytok ti. Higgyétek el szépek vagytok, okosak és értékesek! Csak el kéne hinni végre! 

És igen, tudom, hogy a rossz fiúk mindig sokkal helyesebbek, mint azok, akik a tenyerükön hordoznának. De, ők ejtik azokat a sebeket is, amelytől hónapokon keresztül véreztek. Erre emlékezzetek!

Át kéne értékelni a fontos dolgokat.

Sok sikert hozzá!

Ui.:  Ne kérdezd,hogy miért éppen Te. Ne kérdezd, hogy mi a különös benned. Nincs benned semmi különös, nem tudják megmondani, mégis rád vágynak!!

 

többet ér mint a szó!

Valaki nagyon örül most, hogy végre rávettem magam arra, hogy megírjam az új bejegyzést.

Ne haragudjatok, de sajnos nem volt időm az elmúlt egy hónapban. Minden előbbre való volt most, mint az, hogy a hobbimmal foglalkozzak. Pedig higgyétek el, lett volna miről írnom, de egyszerűen lehetetlenség mindent összeegyeztetni. Rengeteg dolog gondolkodóba ejtett ebben az elmúlt négy hétben. Csak úgy pörögtek az események. Visszaigazolást kaptam az előző döntéseim és megállapításaim helyességéről, de szembesülnöm kellet azzal a rideg és kegyetlen valósággal is, hogy még mindig nem tudok megálljt parancsolni önmagamnak. Újabb kudarc, húzhatjuk a strigulát a falra, hajrá Flóra csak így tovább, hiszen ezekből tanul az ember. A lényeg az, hogy rendületlenül menjünk tovább előre. Ezt soha nem tévesztem szem elől. 

Vegyük sorra mi mindent kéne most megosztanom veletek:

·       Fátylat vettem a múltra, amely megmentett egy régi barátságot, és talán a maradék, amit mások az asztal alá söpörnének, még megmenthető lesz, egy hosszú beszélgetés által.

·       Időt szakítottam mindazokra, akik eddig a nagy hajtás és rohanás közepette a háttérbe szorultak.

·       Mindeközben azt hiszem, túljutottam azon a völgyön, ami előttem állt, és most újra felfelé visz az irány.

·       De, hogy ne csak a jót halljátok, megosztom veletek, hogy mindezekkel szemben ismét nem sikerült teljesíteni a magamnak tett ígértem.

Ma nem fogok mindent részletezni. Idővel (és mivel közeledik a vizsgaidőszak, most lesz időm) szépen sorban, végighaladunk az összesen. De most a legfontosabbra van szükségem, amit rögtön az elején találunk. Hiszen nem elég az, ha magamban letisztázom a dolgokat, sokat könnyít a lelkiismeretem az is, hogyha megosztom veletek. Nem azért, hogy visszaigazolást kapjak. Mindössze csak azért, hogy ezzel is könnyítsek magamon, ne kelljen majdnem fél év távlatából is ezt a terhet cipelnem. Valamint azért, mert olvasva, rögzítve, úgy, hogy nem tudnak félbeszakítani nagyobb esély, van arra, hogy végig hallgatnak, és értelmezik is a mondanivalómat, mintha én közvetlenül szemtől szembe, elfojtott indulatoknak szegezném azt. 

Borival a barátságunk akkor kezdődött, amikor bekerültünk a gimnáziumban. A közös zenei ízlés, stílus, és érdeklődési kör hamar összekovácsolt minket. Végig ott volt velem, a Leventével való párkapcsolatom alatt. Nem csak a barátom volt, hanem a bizalmasom, a testvérem, a lelki kapcsom. Nem kellettek szavak, hogy megértsük egymást, mindig minden egyszerre és gördülékenyen ment közöttünk. Az se számított, hogy a harmadik év után iskolát váltottam, ő mindig ott volt nekem, bármikor számíthattam rá és ez fordítva is így volt. Akkor azt hittem, soha semmi nem szakíthat el minket egymástól, hogy a mi kapcsolatunk különleges és nem lehet vége.

Egyetlen egy dologgal nem számoltam, azzal, hogy mint mindenki más ő se ismert valójában. De azt végképp nem hittem volna, hogy a „leleplezésem napján” Ő ugyanúgy ott fog állni mellettem, és fogja a kezem. Pedig ez történt.

 Nem vetett meg, nem volt mérges és nem intézett felém egy bántó, vagy megalázó szót se. Annak ellenére, hogy megérdemeltem volna, és tudom, ezzel a mai napig tisztába van Ő is. Abban viszont száz százalékig biztos voltam, hogy habár nem is mutatta, de hatalmasat csalódott bennem. Én pedig hajlandó voltam, ebbe az egy ténybe kapaszkodni. Hiszen csak akkor vagyunk képesek csalódni valakiben, ha szeretjük. Csak akkor tudnak nekünk fájdalmat okozni. De vajon képes volt-e Bori őszintén megbocsátani nekem? Mint utólag kiderült nem. 

Már voltak intő jelek, de nem vettem róluk tudomást. 2011 Október végétől, 2012 januárjáig még rendszeresen találkoztunk, mert közösen csináltuk a nyelvvizsgát. Aztán miután sikeresen le is raktuk azt, a rendszeresség az érettségire való készülés miatt kikopott a napirendünkből. Rengetegszer indítványoztam, hogy találkozzunk, és ő is sokszor felhozta a témát, de ezek a találkák valahogy mindig elmaradtak. Azt hittem, ez a büntetésem mindazért, amit ellene tettem. Elfogadtam, és soha egy szóval se említettem egy lemondott találkozót se. Még a leghülyébb kifogások ellenére se. Tudom, hogy voltak valós és nyomós okok is, de azzal is tisztába vagyok, hogy sokszor előfordultak nevetséges kifogások. Mindez odáig fajult, hogy a nyelvvizsga letétele után az első alkalom, amikor találkoztunk az májusban volt, a születésnapja és az írásbeli érettségik után. Ahol fény derült mindarra, hogy hiába tartjuk napi-heti szinten a kapcsolatot, nem tudunk már érdemben miről beszélni. Azon a délutánon olyanok voltunk, mint két idegen, akik sokat olvastak a másikról. Tudtak mindent, de mégse mertek rákérdezni semmire. Aztán nyáron kaptam egy két hetes szobafogságot, valamint teljesen megvonták az anyagi támogatásomat, mert tetováltattam. Annyi pénzem maradt, hogy lementem (mindenféle bejelentés nélkül, leléptem) a Balatonra, az Emese, Eszti, Dia hármassal. Ezek után nem maradt több pénzem, és nagyon nem is engedtek sehova. Történt ez akkor, amikor is Bori itt volt a faluba Edda koncerten, amire én az előző okokból kifolyólag nem mentem el. Jogosan sértődött meg, az előzményeket látva, de nem tudhatta mi lapul a háttérbe, és mint sokan mások a „beismerő vallomásom” után, Ő is kételkedni kezdett a szavahihetőségemben. Nem mondom, hogy nem érdemeltem meg, és nem érdemlem meg mind a mai napig. De akkor is rosszul esett. Hiszen, hogy kezdjen új életet úgy az ember, hogy ezentúl, minden kijelentését megkérdőjelezik. Tudom, magamnak köszönhetem, de azt hiszem az Ő részéről ez váratlanul ért. A végső csapást mégis egy nyári születésnapi party mérte a kapcsolatunkra. Beszélgettem ott egy fiúval, hogy miért az mindegy. Elmondtam neki az igazságot, amit akkor neki is leírtam, és a mai napig állítom és bárkinek az életére megesküszöm, hogy ez így volt, és semmilyen rossz szándék nem volt bennem, csakis az ő érdekeit néztem. Mégis máshogy mondták vissza az információt. Ekkor kaptam egy levelet, ahol, szebb szó nincs rá: lemond rólam. Nem érdekelt, hogy mit mondtak neki, mert ahogy azt a pár sort olvastam, tudatosult bennem, hogy soha nem bocsátotta meg azt, hogy olyan hosszú időn keresztül becsaptam. Nem azért volt mérges, amit mondtam, vagy amit visszahallott, hanem azért mert akkor hazudtam. Csalódott volt, és ahogy visszatartotta a sértettségét, úgy gyűltek az én húzásaim az ő számlájára. Itt telt be a pohár. Úgy érezte, hogy kiadtam valakinek, és innentől kezdve ő sérülékeny lesz. Nem voltam rá mérges soha, ezért meg főleg nem. A legszomorúbb az egészben, az, hogy nem éreztem úgy, hogy magyarázkodnom kéne. Azok szoktak magyarázkodni, akiknek van a rovásukon, és jóvá akarnak tenni valamit. Nem volt mit jóvátennem, és mint utólag kiderült igazam volt. Mi ketten tudjuk, hogy miben. Eltelt fél év, és én ezalatt, egy rossz szót nem szóltam róla senkinek. Ha kérdezték csak annyit mondtam, hogy nem értem. Sokszor eszembe jutott, hogy mi lehet vele, néha megkerestem, vagy megírtam egy levelet, amit aztán nem küldtem el. De a háttérből mindig szemmel tartottam az eseményeket. Szomorúan láttam, hogy amit mondtam és korábban ő is kijelentett az megtörtént. Aztán azt is, hogy ez még mindig egy kötélhúzás, ami aztán lassan ténylegesen lezárult. 

Örülök neki, hogy ki tudott lépni a gödörből. Annak is nagyon örülök, hogy habár tudtán kívül, de engem is hozzá segített ahhoz, hogy újra a felszínen járjak. Ehhez pedig nem kellet mást tennie, mint elengedni egy mosolyt. Ez a mosoly többet ért, mint bármilyen szó. Az igaz barátok tudják, hogy miről beszélek. Mikor félve körbenézel, és meglátod, hogy ott áll, és próbálsz úgy tenni mintha észre se vennéd. Aztán kicsit gyakrabban kell eltűrni a hajad, vagy hátrafordulnod valamiért, amíg a direkt-véletlennek köszönhetően elkerülhetetlen a tekintetetek találkozása. Na, akkor jelenik meg az a szelíd mosoly, amelyben benne van az egész múltatok, a sajnálat, és maga a megbocsátás. Benne van minden, amit szavakba nem tudsz kifejezni, és eszedbe juttatja azokat az időket, amikor nem is volt rá szükség, hogy bármit is kifejezz. Most pedig, ebből a mosolyból, újra értesz mindent! Aztán azt suttogod… sajnálom.

Irgalom

Írtátok egy páran, hogy mostanában csúszok a bejegyzésekkel. Mindig megígérem, hogy lesz, aztán mégis elmaradnak. Mindez azért alakul így, mert véletlenül se szeretnék félkész gondolatsort megosztani veletek. Azokkal a gondolatokkal, amikkel (habár leírtam de..) nem vagyok kibékülve, inkább kicsit később foglalkozok, mintsem félkész, kiforratlan vagy esetleg félreérthető bejegyzést közöljek veletek. Szóval, inkább várok. Egy olyan alaklomra, mint amilyen a tegnap estém is volt.
Nagyon meglepődtem, amikor megláttam a telefonomon a hívó fél nevét, viszont el se tudtam képzelni mit szeretne. Mint kiderült, találkozni, hiszen egy ideje nem láttuk már egymást, és azt hiszem, mondhatom, hogy elég jó viszonyt ápolunk ahhoz, hogy egy hónapos rohanás után igen is érdeklődjünk a másik hogyléte felől. Szóval találkoztam Robival. Beszélgettünk átlagos, hétköznapi dolgokról, mint suli, munka stb. Aztán valahogy magam se tudom miért, és hogyan de mélyebb vizekre eveztünk, és elmerültünk az érzelmes témákban. Csak úgy magunktól. Semmiféle kényszer vagy erőltetettség nem volt benne. Biztos tudjátok milyen az, amikor nem érzitek feszélyezve magatokat a másik előtt, tudjátok, hogy megértő fülekre találtok, és tényleg ott van valaki, akit érdekel, hogy mit éreztek. Tegnap este pont ez történt. Bevallom, megnyugtató volt látni, és hallani, hogy nem csak bennem dúlnak érzelmi viharok. Valamint jólesett, az a bizalom, amivel Robi fordult felém, nem hittem volna, hogy mi valamikor ilyen mély tematikájú dolgokról fogunk beszélgetni. Azt meg pláne nem, hogy az elmeséltek alapján körülbelül húsz perces kézfogást kéne tartanunk gyertyákkal megszentelt körökben, mert annyira egy cipőben járunk. Nem ugyan az a vihar tombol bennünk, de az alap koncepció adott.

Merni, vagy nem merni? Hogy mit? Újra utat engedni a saját boldogságunknak, amelytől jelenleg az aggályaink miatt, mindketten (valahol) tudatosan elzárjuk magunkat. De miért? Ahogy azt megtudtam, nem csak a jelenben, de az elmúlt egy évben is hasonló utakon jártunk, és mindketten elég zaklatott érzelmek birtokosai vagyunk. Mindezek tudatában érthető, hogy jelen pillanatban kételkedünk, és nem vagyunk biztosak a dolgainkban. Innentől viszont, had beszéljek csak a magam nevében. Nem írom le még egyszer mi történt, hiszen nagyon jól tudjátok. Több szemszögből bemutattam már nektek a múlt eseményeit. Tudom azt is megígértem, hogy nem lesz többé visszautalás a történtekre, és csak a jelen problémákkal foglalkozok. Sajnos most, meg kell szegnem az adott szavam. Ugye milyen ciki ez a szerelmi bánat téma? Egy ideig teljesen jól vagyunk, aztán valami akár egy fénykép, üzenet, vagy egy beszélgetés újra feltépi a sebeket és pillanatok alatt befordulunk. Most talán, csak azért nem kerültem újra a pad alá, mert az elmúlt időszakban egyéb okokból kifolyólag már régóta alatta vagyok. De térjünk vissza a mondani valómhoz. Szóval, ha tetszik, ha nem egy fontos szakaszt kihagytam a „Levente” történetből.
 Ez a rész a megbocsátás. Amihez az eddig elmeséltek alapján, nagyon rögös és hosszú út vezetetett. Felmerülhet a kérdés, hogy mi felett kéne szemet hunynom? Szögezzük is le, egyből. Nem azért voltam mérges Levire, mert megcsalt, ezen a tényen nehezen, de túltettem magam, és kevésbé érdekelt, mint azt, hogy nem volt mersze elém állni, és azt mondani, hogy: Ne haragudj Flóra, de ez így részemről, nem működőképes a továbbiakban. Ezért, és ezért… De azt, hogy a mai napig nem kaptam magyarázatot arra, hogy miként vált a tökéletes vasárnap délutánból egy szempillantás alatt életem eddigi legrosszabb, és legmeghatározóbb napja, a mai napig fáj.
Két dolgot kértem tőle a kapcsolatunk elején. Mégpedig a következőket: Mondja el őszintén, ha már nem szeret. Adja meg azt a tisztelet a kapcsolatunknak, hogy ezáltal rendesen le tudjuk zárni. Valamint, ha beleszeret valaki másba, vagy úgy érzi, hogy jobban hajtja a kíváncsiság, akkor mondja el. Nem lesz belőle harag, elfogadom és tiszteletbe tartom az érzéseit, de ne csaljon meg, mert másodszor nem biztos, hogy végig tudnám csinálni azt, amit az előzőekben. Beláthatjátok, hogy ez igen csak evidens kérés volt a részemről. De úgy tűnik egyiknek se sikerült eleget tenni. Nem baj, nem az én lelkem bánja. Nekem mindezek után csak kérdések maradtak, amikre nem kapok választ. Őszintén? Egy ideig érdekelt, és nagyon sokáig magamban kerestem a hibát (ez valahol, tipikus női hülyeség), hogy biztos nem voltam elég érdekes, szép, vonzó. Persze megvolt a magam sara, ezt is olvashattátok, de a mi kapcsolatunk iskolapélda volt. Túltettünk magunkat minden nehézségen, és tökéletesen működött az összhang is. Egy veszekedést leszámítva, nem hangzott el közöttünk hangos szó. Mindketten kompromisszum képesek voltunk, és tiszteletben tartottuk a másik személyes ügyeit. Ő se adott okot gyanakvásra, és én sem. Pontosan azért maradt bennem hatalmas harag, a meg nem válaszolt kérdések miatt. Amiknek kénytelen voltam én magam utána járni.
Minél több mindent tudtam meg, annál kevésbé hibáztattam magam a történtekért. A végére csak tisztán undor, és düh maradt bennem. Amit hagytam úrrá lenni az egész lényemen. Ez annyiban nyilvánult meg, hogy nem voltam hajlandó a köszönésre, ha véletlenül keresztezték egymást útjaink, nem válaszoltam a levelekre, egy teljesen érdektelen arcot próbáltam mutatni. Persze csak neki, hiszem kivédhetetlen volt, hogy ne találkozzak nap, mint nap egy ismerőssel, aki akarva akaratlanul is az orrom alá dörgöli, hogy éppen mi a helyzet a „Borsossal”. Mindig csöpögtettek háttér információkat, amiken jót szórakoztam, egészen addig, amíg el nem jött a nyilvános megaláztatásom napja. Amikor is, megjelent az egyik újságban egy cikk, ami egyértelművé tette a számomra azt, hogy mit is jelentett neki az együtt töltött idő. Szerencsére az írás megtalálható az interneten is (hurrá!) így szó szerint idézhetem nektek.
„Az előző évem nem sikerült olyan jól, mint ahogy szerettem volna. A felkészülésem zavartalan volt, de az eredmények mégis elmaradtak a várttól. Tavasszal a bresciai felnőtt Európa-bajnokságon csak a tizenkettedik–tizenhatodik helyen végeztem. Az ötvenméteres kontinensviadalra nem sikerült kijutnom, a világbajnokság pedig elmaradt, miután Szlovákia lemondta a rendezést. Keresem a rosszabb szereplés okait, néhányat találtam is, de ezeket nem szeretném a nyilvánosság elé tárni. A zavaró körülményeket okozó személyt pedig, mára már kiiktattam az életemből… ”
Azt gondolom, mondanom se kell, hogy ez mennyire földhöz vágott. Ha egy szerelem véget ér, nincs, ami jobban fáj, mint a másik érdektelensége, hogy ennyi volt, ennyit értem, azt elhinni se tudtam. Már nem azt az embert láttam többé, akit ismertem, akibe beleszerettem. Az a „Levente” soha nem beszélt volna így rólam. Igaz nem vagyok megnevezve az írásban, mégis mindenki, aki valamilyen módon kapcsolatba került velünk,  ezalatt az idő alatt, és kezébe vette az újságot, pontosan tudta kiről és miről van szó. Hogy sikerült mégis mindezek után megkegyelmeznem? Nagyon nehezen. Nem akartam paprikajancsit csinálni magamból, és azt mondani, hogy megbocsátok, de nem felejtek. Hiszen tudom, hogy a kettő összefügg. Ahogy múlt az idő, és új élményekkel gyarapodtam, felejtettem. A felejtés pedig úgy hozta magával a kegyelmet, hogy szinte észre se vettem. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy elmúlt. Nincs tovább. Csak az üresség maradt, és a bizonytalanság. Nem tudom, hogy mindezek után képes leszek-e egyszer újra hinni valakiben. Egy teljesen tökéletesnek hitt világot rombolt össze bennem, aminek minden egyes maradék hajszálába erőmet meghaladva kapaszkodtam. Kergettem az illúziót, ami szerint, minden jóra fordul majd. Nem így történt. Teljesen összetört a búcsúzás. Ha ezt az egészet tárgyiasítanom kellene, azt mondanám, olyan vagyok most, mint egy tükör, amit darabokra törtek. A megbocsátás a ragasztó, ami egyesítette a darabokat, de a törésvonalak megmaradtak. Hogy mikor lehet újra egynemű ez az egész? Mikor mondom azt, hogy átlépem a saját határaimat, és merek újra boldog lenni? Nem tudom. Egyelőre marad a bizonytalanság, és a kételyek. Csak az örökös kérdések maradnak… Jelen pillanatban két véglet húz: Semmi értelme szeretni valakit, ha úgyis elszakítanak tőle. ( Hiszen előbb utóbb bekövetkezik) Viszont, olyan nehéz megállni szeretet nélkül, ugye?