Valaki nagyon örül most, hogy
végre rávettem magam arra, hogy megírjam az új bejegyzést.
Ne haragudjatok, de sajnos
nem volt időm az elmúlt egy hónapban. Minden előbbre való volt most, mint az,
hogy a hobbimmal foglalkozzak. Pedig higgyétek el, lett volna miről írnom, de
egyszerűen lehetetlenség mindent összeegyeztetni. Rengeteg dolog gondolkodóba
ejtett ebben az elmúlt négy hétben. Csak úgy pörögtek az események.
Visszaigazolást kaptam az előző döntéseim és megállapításaim helyességéről, de
szembesülnöm kellet azzal a rideg és kegyetlen valósággal is, hogy még mindig
nem tudok megálljt parancsolni önmagamnak. Újabb kudarc, húzhatjuk a strigulát
a falra, hajrá Flóra csak így tovább, hiszen ezekből tanul az ember. A lényeg
az, hogy rendületlenül menjünk tovább előre. Ezt soha nem tévesztem szem elől.
Vegyük sorra mi mindent kéne most megosztanom veletek:
·
Fátylat vettem a
múltra, amely megmentett egy régi barátságot, és talán a maradék, amit mások az
asztal alá söpörnének, még megmenthető lesz, egy hosszú beszélgetés által.
·
Időt szakítottam
mindazokra, akik eddig a nagy hajtás és rohanás közepette a háttérbe szorultak.
·
Mindeközben azt
hiszem, túljutottam azon a völgyön, ami előttem állt, és most újra felfelé visz
az irány.
·
De, hogy ne csak
a jót halljátok, megosztom veletek, hogy mindezekkel szemben ismét nem sikerült
teljesíteni a magamnak tett ígértem.
Ma nem fogok mindent
részletezni. Idővel (és mivel közeledik a vizsgaidőszak, most lesz időm) szépen
sorban, végighaladunk az összesen. De most a legfontosabbra van szükségem, amit
rögtön az elején találunk. Hiszen nem elég az, ha magamban letisztázom a
dolgokat, sokat könnyít a lelkiismeretem az is, hogyha megosztom veletek. Nem
azért, hogy visszaigazolást kapjak. Mindössze csak azért, hogy ezzel is
könnyítsek magamon, ne kelljen majdnem fél év távlatából is ezt a terhet
cipelnem. Valamint azért, mert olvasva, rögzítve, úgy, hogy nem tudnak
félbeszakítani nagyobb esély, van arra, hogy végig hallgatnak, és értelmezik is
a mondanivalómat, mintha én közvetlenül szemtől szembe, elfojtott indulatoknak
szegezném azt.
Borival a barátságunk akkor kezdődött, amikor bekerültünk a gimnáziumban. A
közös zenei ízlés, stílus, és érdeklődési kör hamar összekovácsolt minket.
Végig ott volt velem, a Leventével való párkapcsolatom alatt. Nem csak a
barátom volt, hanem a bizalmasom, a testvérem, a lelki kapcsom. Nem kellettek
szavak, hogy megértsük egymást, mindig minden egyszerre és gördülékenyen ment
közöttünk. Az se számított, hogy a harmadik év után iskolát váltottam, ő mindig
ott volt nekem, bármikor számíthattam rá és ez fordítva is így volt. Akkor azt
hittem, soha semmi nem szakíthat el minket egymástól, hogy a mi kapcsolatunk
különleges és nem lehet vége.
Egyetlen egy dologgal nem
számoltam, azzal, hogy mint mindenki más ő se ismert valójában. De azt végképp
nem hittem volna, hogy a „leleplezésem napján” Ő ugyanúgy ott fog állni
mellettem, és fogja a kezem. Pedig ez történt.
Nem vetett meg, nem volt mérges és nem
intézett felém egy bántó, vagy megalázó szót se. Annak ellenére, hogy
megérdemeltem volna, és tudom, ezzel a mai napig tisztába van Ő is. Abban
viszont száz százalékig biztos voltam, hogy habár nem is mutatta, de hatalmasat
csalódott bennem. Én pedig hajlandó voltam, ebbe az egy ténybe kapaszkodni.
Hiszen csak akkor vagyunk képesek csalódni valakiben, ha szeretjük. Csak akkor
tudnak nekünk fájdalmat okozni. De vajon képes volt-e Bori őszintén
megbocsátani nekem? Mint utólag kiderült nem.
Már voltak intő jelek, de nem vettem róluk tudomást. 2011 Október végétől, 2012
januárjáig még rendszeresen találkoztunk, mert közösen csináltuk a
nyelvvizsgát. Aztán miután sikeresen le is raktuk azt, a rendszeresség az
érettségire való készülés miatt kikopott a napirendünkből. Rengetegszer
indítványoztam, hogy találkozzunk, és ő is sokszor felhozta a témát, de ezek a
találkák valahogy mindig elmaradtak. Azt hittem, ez a büntetésem mindazért,
amit ellene tettem. Elfogadtam, és soha egy szóval se említettem egy lemondott
találkozót se. Még a leghülyébb kifogások ellenére se. Tudom, hogy voltak valós
és nyomós okok is, de azzal is tisztába vagyok, hogy sokszor előfordultak
nevetséges kifogások. Mindez odáig fajult, hogy a nyelvvizsga letétele után az
első alkalom, amikor találkoztunk az májusban volt, a születésnapja és az
írásbeli érettségik után. Ahol fény derült mindarra, hogy hiába tartjuk
napi-heti szinten a kapcsolatot, nem tudunk már érdemben miről beszélni. Azon a
délutánon olyanok voltunk, mint két idegen, akik sokat olvastak a másikról.
Tudtak mindent, de mégse mertek rákérdezni semmire. Aztán nyáron kaptam egy két
hetes szobafogságot, valamint teljesen megvonták az anyagi támogatásomat, mert
tetováltattam. Annyi pénzem maradt, hogy lementem (mindenféle bejelentés
nélkül, leléptem) a Balatonra, az Emese, Eszti, Dia hármassal. Ezek után nem
maradt több pénzem, és nagyon nem is engedtek sehova. Történt ez akkor, amikor
is Bori itt volt a faluba Edda koncerten, amire én az előző okokból kifolyólag
nem mentem el. Jogosan sértődött meg, az előzményeket látva, de nem tudhatta mi
lapul a háttérbe, és mint sokan mások a „beismerő vallomásom” után, Ő is kételkedni
kezdett a szavahihetőségemben. Nem mondom, hogy nem érdemeltem meg, és nem
érdemlem meg mind a mai napig. De akkor is rosszul esett. Hiszen, hogy kezdjen
új életet úgy az ember, hogy ezentúl, minden kijelentését megkérdőjelezik.
Tudom, magamnak köszönhetem, de azt hiszem az Ő részéről ez váratlanul ért. A
végső csapást mégis egy nyári születésnapi party mérte a kapcsolatunkra.
Beszélgettem ott egy fiúval, hogy miért az mindegy. Elmondtam neki az
igazságot, amit akkor neki is leírtam, és a mai napig állítom és bárkinek az
életére megesküszöm, hogy ez így volt, és semmilyen rossz szándék nem volt
bennem, csakis az ő érdekeit néztem. Mégis máshogy mondták vissza az
információt. Ekkor kaptam egy levelet, ahol, szebb szó nincs rá: lemond rólam.
Nem érdekelt, hogy mit mondtak neki, mert ahogy azt a pár sort olvastam,
tudatosult bennem, hogy soha nem bocsátotta meg azt, hogy olyan hosszú időn
keresztül becsaptam. Nem azért volt mérges, amit mondtam, vagy amit visszahallott,
hanem azért mert akkor hazudtam. Csalódott volt, és ahogy visszatartotta a
sértettségét, úgy gyűltek az én húzásaim az ő számlájára. Itt telt be a pohár.
Úgy érezte, hogy kiadtam valakinek, és innentől kezdve ő sérülékeny lesz. Nem
voltam rá mérges soha, ezért meg főleg nem. A legszomorúbb az egészben, az,
hogy nem éreztem úgy, hogy magyarázkodnom kéne. Azok szoktak magyarázkodni,
akiknek van a rovásukon, és jóvá akarnak tenni valamit. Nem volt mit
jóvátennem, és mint utólag kiderült igazam volt. Mi ketten tudjuk, hogy miben. Eltelt
fél év, és én ezalatt, egy rossz szót nem szóltam róla senkinek. Ha kérdezték
csak annyit mondtam, hogy nem értem. Sokszor eszembe jutott, hogy mi lehet
vele, néha megkerestem, vagy megírtam egy levelet, amit aztán nem küldtem el.
De a háttérből mindig szemmel tartottam az eseményeket. Szomorúan láttam, hogy
amit mondtam és korábban ő is kijelentett az megtörtént. Aztán azt is, hogy ez
még mindig egy kötélhúzás, ami aztán lassan ténylegesen lezárult.
Örülök neki, hogy ki tudott lépni a gödörből. Annak is nagyon örülök, hogy
habár tudtán kívül, de engem is hozzá segített ahhoz, hogy újra a felszínen
járjak. Ehhez pedig nem kellet mást tennie, mint elengedni egy mosolyt. Ez a
mosoly többet ért, mint bármilyen szó. Az igaz barátok tudják, hogy miről
beszélek. Mikor félve körbenézel, és meglátod, hogy ott áll, és próbálsz úgy
tenni mintha észre se vennéd. Aztán kicsit gyakrabban kell eltűrni a hajad,
vagy hátrafordulnod valamiért, amíg a direkt-véletlennek köszönhetően
elkerülhetetlen a tekintetetek találkozása. Na, akkor jelenik meg az a szelíd
mosoly, amelyben benne van az egész múltatok, a sajnálat, és maga a
megbocsátás. Benne van minden, amit szavakba nem tudsz kifejezni, és eszedbe
juttatja azokat az időket, amikor nem is volt rá szükség, hogy bármit is kifejezz.
Most pedig, ebből a mosolyból, újra értesz mindent! Aztán azt suttogod…
sajnálom.
